Elátkozva [BEFEJEZETT]

Huszonegyedik

Céltalanul bolyongtam az erdőben. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna Kale szavai. A legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ebben az ő keze is benne van.
Szörnyű érzés arra gondolni, hogy tulajdonképpen hátba szúrt. Az az ember, akibe bíztam. Teljesen elárult.

Ismét jelentéktelennek éreztem az életemet. Bár ez nálam mostanában ingadozik. Egyik pillanatban még élni akarok, a másikban már önként állok a leendő gyilkosom elé.

Nem is figyeltem arra, hogy merre megyek. Céltanul kerülgettem a fákat. Nem érdekel, hogy hova megyek. Az volt a fő, hogy egyedül voltam. Csak erre volt szükségem.
Biztos voltam benne, hogy Kale a keresésemre indult volna, ha nem lenne képben Lauren.
Miért kellett odajönnie? Vagy egyáltalán miért kellett megéreznie Lauren auráján, hogy valami nincs rendben? Hülye Kale, hülye Lauren, hülye Spooky Village.
Miért kellett kinyitnom azt az átkozott naplót?

Észre se vettem, hogy kiértem az erdőből, ahogyan azt sem, hogy esett az eső. Valószínűleg rettentő hideg volt, de én nem éreztem semmit. Az út szélén állva megfordultam, így egy kirakattal álltam szemben. Az üvegen visszatükröződtem, így tisztán láthattam, ahogy vörösen izzanak a szemeim. De nem úgy, mint akkor a szobámban. Most sokkal intenzívebben. Ismét minden zaj zavaró lett. Az eső hangja. Ahogy az emberek, azaz természetfeletti lények engem kerülgetve rohantak házaik felé, hogy elmeneküljenek a hirtelen jött zápor elől. Én meg csak álltam ott s kirakat előtt, vörösen izzó szemekkel, miközben igyekeztem csillapítani a bennem egyre jobban fellángoló düht. Viszont ezt mások nem akarták.

– Emily! Kérlek, hadd magyarázzam meg – mondta Kale mikor mellém ért.

Nem mondtam semmit, csak felé fordultam. Nem vettem észre semmi más érzelmet az arcán, csak egyedül a szomorúságot.

– Kale, nem tudom mi történik velem – mondtam visszafojtva a kitörni akaró könnyeimet.

– Minden rendben lesz – mondta halkan, majd közelebb lépett hozzám és átölelt.

A kezeimet a mellkasára téve eltoltam magamtól annyira, hogy bele tudjak nézni a szemeibe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen megcsókoltam.

Azt hittem, hogy elfog lökni magától, de ehelyett csak még inkább magához húzott. Pár másodperc múlva már mindent rendesen hallottam. Nem zavart sem az eső viszonylag halk hangja, sem pedig a cipők kopogása. Az emberek továbbra is a házaikba menekültek, miközben én belevesztem Kale csókjába.

– Lauren épp meg akar ölni, te meg csak úgy megcsókolsz? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében miután sikerült elválnunk egymástól.

– Bocs – mondtam halkan, a tekintetemet a földre szegezve. - De ez segített lenyugodni.

Kale a kezét az állam alá helyezve felemelte a fejemet, így a szemébe néztem.

– Azt látom - felelte valószínűleg a szemeimre utalva. – De Lauren tényleg kiakar nyírni téged.

– Tök mindegy. Már nem érdekel – sóhajtottam.

– Ne beszélj hülyeségeket – csóválta a fejét Kale dühösen. – Sok ember szeret még téged, senkj nem kívánná a halálodat. Én sem azért tettem azt, hanem pont azért, hogy életben maradj.

– Mégis ki szeretne engem Kale? – kérdeztem ismét a könnyeimmel küszködve.

– Én – felelte egyszerűen.

A könnycseppjeim egymás után folytak le az arcomin. Zokogva öleltem át Kale-t, aki rögtön szorosan magához húzott. Kár, hogy ez semmit sem ért már.
Rövid időn belül úgyis mindennek vége lett, és már azok után soha nem lesz semmi sem a régi. Ez fáj a legjobban.