Elátkozva [BEFEJEZETT]

Huszonharmadik

Sziasztok! Tudom, hogy ez a rész már egyszer publikálva lett, de mivel egy eléggé rossz állapotomban írtam meg elég rosszra sikerült (szépen mondva), szóval itt a javított változat. ☺(nem mellesleg most már valószínűleg több résszel fogok jönni, de inkább nem ígérgetek előre)

~~~

Kale már órák óta elment, én meg egész végig ugyanott ültem és csak gondolkoztam. Fontos és kevésbé fontos dolgokon.

A napokban már számtalanszor átgondoltam az eltelt hetek történéseit lépésről lépésre, de semmire sem jutottam. Úgy éreztem, mintha leblokkolt volna az agyam, és egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy gondolkozzak.

Az ablak előtt állva néztem a kinti környezetet, amely most meglehetősen barátságosan nézett ki. Annak ellenére, hogy már el van tervezve a halálom hirtelen jobban éreztem magam. Még sose láttam itt sütni a napot, most pedig a fénye átszűrődött a fák levelein és megcsillant a víztócsák tükrén. Az égen csak néhány szürke felhő volt, de azok is kezdtek eltünedezni.

Gondolhattam volna, hogy nem fog sokáig tartani az örömöm. A balszerencsém még most is üldöz. Alig telt el pár másodperc, és az egyik fa mögül kilépett Lauren. Még távolról is láttam, hogy most se lett jobb a helyzet, sőt...

Gyorsan becsuktam az ablakot, majd kirohantam a házból. Céltalanul és fáradhatatlanul futottam a város vége felé. Minél messzebb értem annál jobban borult be az ég, és ismét hideg szél fújt és sűrű köd lepte el az utcákat.

Mivel egyre jobban fáradtam kicsit lassítottam a tempómon. Már egy ház sem volt az út mentén, csak fák és bokrok. Minden lépésemnél hátra néztem. Állandóan olyan érzésem volt, mintha követne valaki, de mindig tévedtem.

Kale már valószínűleg keres. Szó nélkül eltűntem, megint. Kezdett emiatt bűntudatom lenni. Nem akarom, hogy megint aggódjon értem.

Idegesen álltam meg az út közepén. Szaporán véve a levegőt körülnéztem, de semmi nem volt körülöttem. Végtelennek tűnő út húzódott előttem és utánam is. Már kezdtem megnyugodni, hogy végre egyedül vagyok amikor megpillantottam egy alakot. Elakartam futni, de mintha megdermedtem volna. Képtelen voltam megtenni egyetlen egy lépést is. Az alak egyre közelebb került hozzám, de még így sem láttam, hogy ki az a köd miatt. A szívem egyre hevesebben vert.

Az ismeretlen által megállt velem szemben. A köd hirtelen kezdett eltünedezni. Először szőke tincseket pillantottam meg, majd egy teljesen ismeretlen arcot. Fogalmam sem volt arról, hogy ki ez az ember, és hogy mit akarhat tőlem. Meg voltam rémülve.

Az ismeretlen fiú felvont szemöldökkel nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját.
– Te vagy Emily, igaz? – kérdezte. Válaszként csak bólintottam egyet. – Nem kell félned. Kale mondta, hogy jöjjek utánad. Kitalálta, hogy hogyan menekülhetnél el Lauren elől.

– Először jobb lenne, ha elmondanád, hogy mégis ki a fene vagy – feleltem higgadtan.

– Nem szükséges tudnod – forgatta a szemeit.

– Akkor innen egy lépést sem mozdulok – fontam össze magam előtt a karjaimat.

– Inkább meghalsz? – kérdezte elképedve. Válaszként bólintottam egyet, ő pedig felsóhajtott. – Max vagyok, Kale egyik régi barátja.

Elégedetten biccentettem egyet, majd odasétaltam Max mellé es vártam az utasításokat, bár egyáltalán nem bíztam meg benne, de hirtelen nem tudtam mit tenni. Ki gondolta volna, hogy ennyire meg fogom bánni az egészet...