Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizennyolcadik

Utálok magyarázkodni, de most ismét muszáj lesz. Sajnálom, hogy nem volt megint ilyen sokáig rész. Tudom, hogy arról volt szó, hogy visszatérek, de most hirtelen minden közbejött. Igyekszem ismét felállítani egy rendszert a részek között, meglássuk mennyire fog ez sikerülni. Minden tőlem telhetőt megfogok tenni, ígérem. Addig is pedig, remélem tetszeni fog nektek az új fejezet. ♥

...

Döbbenten meredtem a tükörképemre. Kale felvont szemöldökkel figyelt engem, közben pedig intett a többieknek, hogy menjenek ki. Mindenki lassan felállt a székekről, majd néhányan még végigmértek, mielőtt az utolsó ember is kilépett az ajtón. Kale odasétált, majd becsukta azt.

– Nem tetszik a reakciód – jegyezte meg.

– Mi történt Kale? – kérdeztem halk, kétségbeesett hangon.

– Helyrejöttél – felelte egyszerűen, majd leült mellém az ágyra.

– Milyen áron? – nevettem fel kínosan, aminek hatására fájdalom nyilallt a fejembe, de nem törődtem vele.

– Miből gondolod, hogy kellett érte adj valamit? – kérdezett vissza.

– Mert az élet igazságtalan – mosolyogtam rá lesajnálóan –, és mert a szemem vörös lett. Ez hátborzongató – tettem hozzá, mintha ez mellékes lenne.

– Jó, tényleg volt ára – ismerte be. – De még mekkora – tette hozzá dünnyögve.

Sóhajtottam egyet, majd körbe néztem a szobámban. Összevont szemöldökkel meredtem a velem szemben álló Laurenre. A mutatóujját a szája elé helyezve jelezte, hogy most jobb, ha csendben maradok.

Fáradtan feküdtem le az ágyamra. Már semmit nem értettem, de túlságosan is kimerült voltam ahhoz, hogy legalább megpróbáljam felfogni azt, ami körülöttem történik, vagy éppenséggel történt. A fejem fájdalmasan lüktetett minden egyes mozdulatomnál és levegővételemnél. Minden zaj hangosabb és zavaróbb lett, emelett pedig élesebben láttam.

Kale tiszteletben tartotta azt, hogy most kiakarom zárni a külvilágot, ezzel együtt őt is, így csendben ült mellettem. Szívesen tettem volna fel számára valószínűleg értelmetlen kérdéseket, de a beszédhez is fáradt voltam.

 – Kale nem hall engem, még csak nem is hall – hallottam meg Lauren hangját. Lassan feltápászkodtam, majd ránéztem. Szomorúan meredt rám. – Mikor bejött a szobádba megijedt. Azt hitte, hogy meghaltál. Szörnyű volt látni rajta a félelmet. Félt attól, hogy elveszít – nevetett fel. –De lássuk be Emily, erősebb vagy, mint én azt valaha is gondoltam. Meggyógyultál, sőt... Még át is változtál. Ez több, mint amit én eleinte gondoltam rólad. Gratulálok – mondta gúnyosan.

Lauren Kale elé sétált, majd leguggolt elé és mélyen a szemeibe nézett.

  – Itt van Lauren? – kérdezte Kale halkan, maga elé meredve.

 – Itt – suttogtam.

– Mindig megéreztem, hogyha a közelben van. Bár nem látom, de érzem. Laurennek mindig is különleges aurája volt, és ezzel egyetemben veszélyes is– sóhajtotta, majd felém fordult.

– Akarom én ezt tudni?– kérdeztem vissza halkan. Kale megvonta a vállát, aztán felsóhajtott.

– Nekem el kellesz mennem innen Eleget tartózkodtam itt – mondta. Egy cseppnyi idegességet és talán még csalódottságot is hallottam a hangjában. Próbáltam minden zavaró tényezőt kizárni és csak egyedül rá koncentráltam.

– Megint egyedül leszek?– kérdeztem leginkább saját magamtól.

– Em, amikor egyedül is érezted magad én itt voltam. Már nagyon, de nagyon régóta. Figyeltelek, hogy ne legyen semmi bajod, hogy senki se tudjon bántani téged. De már nem foglak tudni megvédeni. Már nem vagy ember. Valószínűleg nagyobb hatalmad lesz, mint nekem valaha is volt vagy lehetett volna, rövid időn belül. Már nem i lesz szükséged rám – magyarázta mélyen a szemembe nézve. 

– Az egyik pillanatban még arról beszélsz, hogy nem tudsz megvédeni és muszáj elmenned innen, a másikban pedig már arról, hogy nincs rád szükségem? – néztem rá elképedve. – Azt azonnal verd ki a fejedből, hogy elmész és itt hagysz engem. igenis szükségem van rád! Nem is hinnéd, hogy mennyire.

Kale halványan elmosolyodott, majd szorosan átölelt.

Lehunytam a szemeimet és átgondoltam azt, amiről az előbb Kale beszélsz és hirtelen elfogott a félelem és az aggodalom. Egy pillanat elég volt ehhez. 

Kibontakoztam Kale öleléséből, majd amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam az ágyról és elhagytam a szobát. Vissza se néztem, miközben a házunkból is kisétáltam, majd egyenesen az erdő felé vettem az irányt.