A harmadik terem (2. rész)

27

Szavait hallottam, de nem értettem. A sebre koncentráltam. Tudtam, hogy örökké ott lesz a hege rajtam.
Annyira folyt belőle a vér, hogy a padlón pillanatok alatt ott étetlenkedett. Féltem, hogy elfertőzik.
-Most pedig elmesélem, hogy miért kaptad ezt.
Nem kellett felnézzek, hogy tudjam, hogy mosolyog. Most éreztem azt igazán, hogy sírnom kell, de ha megteszem, az elsősorban kielégíti Mr. Wesleyt, másfelől pedig kétségbeejti mégjobban a lányokat.
Lassan felemeltem kissé a fejem, és  szememmel jeleztem Mr. Wesleynek, hogy essen túl a hülyeségén, és takarodjon ki.
Talán megértette a célzást, talán nem, de előttem maradt, és mesélni kezdett.
-Biztos fel fogja kelteni a figyelmedet ez a történet, ugyanis központi szereplőnk David. Vagyis, az élete.
Persze, tényleg jobban figyeltem, de annyira sajogott a sebem, hogy kezdtem szédülni.
-Volt egyszer, hol nem volt egy londoni kisfiú, akinek a legnagyobb példaképe az apja volt - kezdett bele, undorral. - Ez az apuka nyomozó volt, és nem is akármilyen, hanem az ország legtitkosabb és legveszélyesebb szervezeténél. Hát, ez is lett a vége. Rossz fát tett a tűzre, pont mint te, csak ő nem úszta meg ennyivel. Először is elrabolták a feleségét, megerőszakolták, és pont egy ilyen vágást kapott - mutatott az arcomra. Undorodtam tőle, és jött, hogy szembeköpjem. Nem elég, hogy elrabol, és bevont a lányokat is, megvágt az arcom, de még David legsötétebb részleteit is feltárja a múltból.
-Mikor erre a nagy Black rájött, megkereste az ellenségeit, akik persze többen voltak, és kegyetlenül végeztek vele - folytatta, majd kissé felnevetett - Jaj, elég szórakoztató, de nem akarom részletezni. A lényeg az, hogy ezután David megfogadta, hogy apja nyomdokaiba lép, hogy hozzáférjen minden eszközhöz a bosszúhoz.
Egyből ránéztem. Ő csak vigyorgott, és pedig nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalomtól, vagy a döbbenettől fogok elájulni. David azért csinálja ezt az egészet, hogy bosszút álljon. Ez az egész csak egy illúzió.
-És magának mi köze hozzá? Miért akar rosszat neki? - kérdezte rekedtesen.
Tekintete egy pillanatra szomorúságot tükrözött, de végül ezt düh váltotta fel.
- Az már nem tartozik a történethez. Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Most kellett lépjek.
-És, az nem tartozik a történthez, hogy miért ölte meg a saját testvérét?
Ekkor arca végleg teljesen elsötétült, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a kést leginkább most belém szeretné szúrni. Ekkor mentem végleg tényleg messzire.
-Nem értheted. Nincs testvéred. És ne hidd, hogy nekem jó ez. Most,az ismerős falak között minden emlék elő jön, de ha hiszed, ha nem, megérdemelte - mondta, miközben felállt.
-Tudja... tudja, volt. Mostoha, de volt. És majdnem megölt. Mégis kegyelemért könyörögtem a bíróságon - mondtam, és a szabad szemem kezdett megtelni könnyekkel. Bárcsak elfelejteném azt az egész tárgyalást.
Nézett, én pedig őt néztem. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megtört volna, mintha el akarna mindent mondani. De végül csak egy nagyot sóhajtott, és az ajtóhoz lépett.
-Neki is meglehetett az oka.
Még egyszer rámnézett, majd kilépett.
Mindenem fájt, kívül is belül is. Abban a pillanatban, ahogy bezárta az ajtót, Emily felpattant, és meg csak megkíséreltem felállni. Gyorsan odajött, és felsegített, Tella pedig szintén felállt.
-Hozz papírt a mosdóból! - adta ki Emily a parancsot Tellának, aki egyből szaladt.
Próbáltam tartani az egyensúlyom, de, ha Emily nem tartott volna, biztos összeesek.
-Le kell mosni? - kérdezte Emily.
-Nem, először el kéne állítani a vérzést.
Ekkor leültetett az ágyra, és Tella meg elkezdte törölgetni az arcomat. Emily odament a levetett estélyikhez, és a sajátját elkezdte tépni. A darabokat odahozta hozzám, és az arcomra nyomta.
A fájdalomtól szörnyű hányingerem lett, de próbáltam nem elveszteni minden erőmet.
-Basszus - mondtam kínok között.
-Nagyon bátor voltál - súgta könnyek között Tella.
-Inkább önfejű - nevettem fel szarkasztikusan, ami csak fokozta a fájdalmam.
-Mintha Davidot hallanám - suttogta Emily.
-Ja - bólintottam, majd ránéztem - Várj, mi?
-Tudod, randiztunk - mondta szomorúan - Kicsit sokat panaszkodott rólad.
Ez másodpercig még a sebem sajogásáról is megfeledkeztem.
-Na ne, pont ő panaszkodott?
-Olivia, ez inkább olyan panaszkodás volt, hogy nem bír kiverni a fejéből.
Ezen valószínűleg felnevettem volna, ha nem szakadt volna épp szét az egész fejem. Inkább lefeküdtem az ágyon, és még mielőtt egy jó választ kitalálhattam volna, elnyomott az álom.

Az elkövetkezendő három nap a poklok pokla volt. Alig aludtunk valamit, én azért, mert lázas voltam, és gyötörtek a rémálmok, a lányok pedig azért, mert engem ápoltak. Mr. Wesley nem jött, ami az egyetlen jó dolog volt. Volt időm átgondolni számtalanszor, amit mondott. Visszatekerve szavait, elejtett egy információt, ami szerintem hasznomra vállhat. Már csak valahogy tudatnom kellett volna Daviddal.
Negyedik napon, mikor már végre a lázam is lement, és még enni is tudtam egy keveset, bejött Mr. Wesley.
Ahogy belépett egyből kiszúrtam, hogy egy gombos telefont a kezébe. Mikor feljebb kúszott a tekintetem, észrevettem, hogy szemében idegesség tükröződik.
-Remélem kiheverted az utóbbi napokat stb - hadarta, miközben felálltam, és mostmár szemben álltam vele. Jelezni akartam neki, hogy nem tudott megtörni.
-Változott a terv - jelentette ki halálos komolysággal. -Most szépen felhívom Davidot, te pedig elmodod neki, hogy csak akkor kap vissza, ha lezárja az ügyet. És a másik kettőt is.
Egy pillanatig még levegőt se vettem. Mérlegelnem kellett, de nem mertem ránézni Tellára meg Emilyre. Hamar döntést hoztam, még ha nem is volt könnyű.
Ránéztem Mr. Wesleyre, és egy rövidet bólintottam.
Nem kockáztathattam tovább az életüket.