A harmadik terem (2. rész)

6

-Remélem nem szoktad elfogadni a sütiket? - kérdezte a mellettem ülő Cartier, aki már legalább másfél órája mutatta a gép működését és magyarázta a feladataimat.
A kérdésére csak szimplán összeszorítottam a számat, mire belőle kitört a nevetés.
-Nem hiszem el! Kiberbiztonságot is tanulsz az egyetemen, és elfogadod a sütiket!
-Jó, igen, de mentségemre legyen, hogy így spórolok egy csomó időt, minthogy még meg is keressem azt az eldugott gombot.
Ezen jót szórakozott, majd felállt.
-Mára elég lesz ennyi. Holnap kilencre várlak.
-Köszi. Jó munkát! - köszöntem el, majd mentem a kijárat felé.

Már majdnem kijutottam az épületből, amikor David jött velem szembe és megállt.
-Túl hamar elengedett.
-Ezt már nem foghatod rám - emeltem fel védekezően a kezem.
-Hát nem tudom...
-Most miért akarsz mindenáron kitolni velem? - sóhajtottam.
-Jó elfoglaltságnak tűnik - nézett rám komolyan.
-Örülök - mondtam unotta.
-Inkább adj hálát, mert Cartier egy rossz szót se fog mindani rólad, tehát nem lesz okom kirúgni téged. Egyenlőre.
-Utána se - néztem vele farkasszemet.
-Legyen úgy.
Avval meg is került, és eltűnt a liftbe.

Este a legfontosabb emberekkel vacsoráztam. Megint anyánál laktam, természetesen. Átjött Henry és apa. Anya sokat segített apának a gyászba, és azóta nagyon jó barátságot ápolnak.
Henry látványos belépése után, letette magát a kanapéra, amíg anya meg apa főztek.
-Na Via, mi van a nyomozóddal? - vigyorgott.
-Tönkre akar tenni - temettem az arcom a kezembe.
-Nem vontad kérdőre?
-De.
-És?
-Csak unatkozik - vontam meg a vállam.
-Férfiak - sóhajtott. - Még szerencse, hogy nem hozzájuk vonzódok.
-Nagy szerencse. De most komolyan, mit ártottam neki? Oké, idegesítem, meg ilyenek, viszont megpróbálhatna dolgozni velem.
-Te is vele
-Én rajta vagyok! De nem engedi.
-Szerintem csak kínos neki a helyzet - fintorodott el.
-Miért lenne az? - kaptam egyből rá a fejem.
-Na figyelj. Azt vettem észre, hogy a kőszív az csak egy álca. Vágod?
-Hát mostanába nekem nem ez jött le - motyogtam
-De, de. Ez így van márpedig. Mondom, négy napig el se mozdult mellőled, míg alukáltál a kórházba.
-Jó, mert magát hibáztatta.
-Na igen, ezaz. Nagyon lelkiismeretes, és szerintem még mindig szégyenli a hibáját.
Ezen picit elgondolkodtam.
-Mondjuk, hogy így van. De ez még mindig nem mentség arra, hogy mindent megtesz azért, hogy kirúghasson! A lelkiismerete miért nem azt diktálja, hogy faragjon belőlem egy jó nyomozót?
-Szerintem adj neki egy kis idő. Lehet csak ijeszget.
-Asztalhoz! -szólt anya.
-Jövünk már, Via anyukája! - mondta boldogan Henry és asztalhoz is ült.
Én még pár pillanatig magamelé meredve ültem, mert próbáltam megfejteni az egészet, és hogy hogy kéne cselekedjek.