Tudtam hogy ott hagy. Szívem mellyen éreztem hogy ő nem olyan mint en. Egy átlagos földi lény. Semmi különleges nincs benne. Semmi több se. De hát reménykedtem. A remény olyan mint az emberi csont az megy el utoljára. De ha a sors azt diktálta hogy nekünk nincs közös jövőnk, kész akkor tovább kell lepni. Élni az eletet elejteni és csak egy pozitív emléknek meghagyni. Mondom ezt egy hét távlatból idézve. Ülök az ablakban. Kint már fagy a levegő és az emberek a gyümölcsöst füsttel porbalják védeni amiknek olyan a szaga mint a keserűségnek mely átt járja a testemet és a lelkem megmaradt darabjait. Azt mondja a bestiárium vannak jó és rossz lények. Én melyik vagyok? Egyáltalán természetes lény vagyok? Más miért nem ilyen? Miért nem látjak meg hogy jó és nem rosz vagyok? Én is szeretetre és egy barátra vágyok aki néha több mint barát néha csak barát és csak rám figyel mással nem basz átt. Én vagyok neki a mindene. Én az önző egocentrikus bájos fiú. Aki meg nem nőtt fel teljesen és soha nem is fog. De mégis lassan eléri a dupla X-et de meg gyerek. Vágyom az érintésre az ölelésre. Arra hogy az ágyamba feküdjön és hozza bújjak, érzem otthon vagyok, jól érzem magamat.