Halk beszélgetés ütötte meg fülemet, valamint egyenletes csipogás. A szememet nem akartam kinyitni, próbáltam a hangokra fókuszálni.
- Én ezt nem értem. Az a kavics a világmindenség óta itt van, mindent is kibír, varázsol meg a fasz tudja mi mindenre képes, és egy egyszerű lézer simán tönkreteszi, majd csodával határos módon beleköltözik egy ott ácsorgó tudósba? Szabad kézzel megfogni sem lehetett eddig, most meg a szövetei kibírják az erejét úgy, hogy semmit sem látni belőle?
- Nyugodj meg Tony, csak...
- Nincs csak! Nincsen nyugodtság, nem vagyok nyugodt. Fury teljesen megkattant, ez a lány a mindene, az egész SHIELD megkérdőjelezi az alkalmasságát a vezetői pozícióra. És itt fekszik ez a briliáns elme, nem tudom, hogy mi baja, Bruce se tudja, kurvára senkinek fingja sincs, hogy mi történik vele, még annak az Amcsi Kapcsi koppintás nőnek sincs semmi ötlete. Úgyhogy nem, Natasha, nem nyugszom meg – kelt ki magából Tony, aki mindig is vigyázni próbált rám. Rokonszenvet érzett irántam, hiszen az én szüleim is meghaltak idejekorán, egy gonosz ember miatt.
Basszus, Loki.
- Loki – mondtam halkan, mert teljesen berekedtem.
- Loki él – tettem hozzá.
- Semmi gond, pihenj csak, nagyon zavaradott lehetsz – simogatta meg a fejemet hirtelen jött gyengédséggel Tony. Kipattantak a szemeim, és felültem. A bordáim még sajogtak, de gondolom tele nyomtak mindenféle fincsi fájdalomcsillapítóval.
- Jaj, ne ülj fel, feküdj csak vissza szépen – kért Nat, majd megpróbáltak mindketten visszanyomni, kevés sikerrel. Újra éreztem azt a különös, semmihez sem fogható erőt, mint ami a Lokival való harckor lobbant fel bennem.
- Nem vagyok zavarodott, – néztem rájuk eltökélten – és nem fekszem tovább. Loki él és virul. Nem tudom mik a tervei, nem tudom, hogy hol van, de él és ez a lényeg.
- Hívom Fury-t – mondta Nat és otthagyott Tony-val. Ő aggódva méregetett.
- Mibe keverted magad már megint? – kérdezte, majd nagyon sóhajtott és a hajába túrt.
- Ismersz, Tony – mosolyogtam rá kedvesen – mindig van velem valami.
Megszorította a kezemet, ezzel jelezvén, mennyire szeret és aggódik értem. Tizenkettőben elvesztettem a szüleimet, de kaptam újakat. Akik ugyan nem tudták százszázalékosan pótolni a családomat, de mindent megtettek annak érdekében, hogy ne érezzem a hiányuk helyén keletkezett mardosó fájdalmat. És sikerrel is jártak. Csodálatos volt az elmúlt nyolc évem velük. Anyámék odafent biztosan büszkék rám. Mármint, nem azért, hogy egy világmegváltó kő erejével bírok, hanem mert mindent elértem, amit csak akartam: lediplomáztam (többször is), és lett egy nagy családom. Nekem ennél több sose kellett, csak egy közeg, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok. És ezt megleltem. Már csak a világot szeretném biztonságban tudni és tényleg felhőtlen lesz a boldogságom.
Én is megszorítottam Tony kezét. Sokat köszönhetek neki. Nála voltam gyakornok (tudom, a SHIELD-nél lett volna a helyem) és fantasztikus dolgokat tanított nekem, rengeteget kísérleteztünk a páncéljával, az egyik diplomamunkám az ő találmányain alapult (jeles lett természetesen).
Nagyon belemélyedhettem a gondolataimba, mert észre se vettem, hogy Nick bejött a helyiségbe. Tony még szorított egy utolsót a kezemen, majd egy biccentés kíséretében felállt az ágyam melletti székről és elhagyta a szobát.
Nick helyet foglalt az ágyam szélén és csak vizslatott, azzal a vesébe látó pillantásával.
- Jól rám ijesztettél, kölyök – arcán se mosoly, se megkönnyebbülés nem volt.
- Hátranéztem és nem voltál sehol. Eltűntél. Danvers a környező bolygókat is átkutatta utánad.
- Ejha, ennyire hiányoztam neki? – próbáltam humorral enyhíteni az esetet.
- Nem vicces! Az egész SHIELD-et riadókészültségbe állítottam!
- Nem tehetek róla, Nick! Fogd már fel! Hidd el, hogy én ezt nem kértem! Senki halandónak nem lenne szabad ekkora erő birtokában lennie! Ez egy átok, nem áldás! Azt hiszed, élvezem?! Szerinted én akarom ezt?! Véletlenszerűen átteleportálni másik dimenziókba és tudatomat veszteni, meg ottragadni idegen bolygókon? Hát nem, nem akarom ezt! De, ha már ezzel kell élnem, akkor vállalom minden előnyét és hátrányát! Vállalom, hogy naponta annyi vért vesznek tőlem, hogy sokszor egy csepp erőm nem marad nap végére, vállalom, hogy ugyanazokat a rutinvizsgálatokat végzik el rajtam minden nap. Vállalom, hogy mindenki ferde szemmel bámul rám! De nem tehetek erről! Értsd meg! – kiabáltam könnyekkel küzdve.
- Találkoztam Lokival – váltottam témát, mielőtt még elsírtam volna magam.
- Nem, nem csak álmodtam. Ott voltam vele, egy Kert nevű bolygón. Ő csinálta ezt – mutattam a póló alatt meghúzódó törött csontjaimra – akkora erővel ütött, hogy azonnal belereccsentek. Loki él és virul.
- Thor mondta, hogy többször megjátszotta már a halálát. Miféle bolygó ez a Kert?
- A legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam. Egyszerűen ezt látni kell. Hasonlít a Földre, csak szebb.
- Mit akart Loki? – tette fel azt a kérdést, aminek a válasza igazán érdekli.
- Hát, eljönni onnan. Ezer lehetősége lett volna megölni, de nem tette. Valamint be is ismerte. Gondoltam rá, hogy elhozom, de nem tudom még, hogyan működik ez az egész. Ha balul sült volna el, akkor meg most éppen halomra ölné a lakosságot.
- Történt még más is? – apaszerepéből nagyon élesen váltott át kihallgatóra. De nem bánom, ő a főnököm is egyben.
- Akartam mintákat hozni kivizsgálásra, de Loki lefoglalt. Valamint, tudtam használni.
- Mit?
- A követ.
- Hát, azt gondoltam, valahogy oda kerültél és vissza is.
- Nem, nem így értettem. Az erejét. Nem tudom, hogyan kell előhívnom, de ott sikerült. A földbe döngöltem vele egy istent, Nick. És ha véletlenül valakit bántok? Nem tudom kontrollálni. Arra kérlek, mint beosztott, mint felelős állampolgár, és... és mint a lányod, hogy zárj el. A legerősebb cellába, ami itt van. Nem kockáztathatom mások életét. Amíg nem tudom használni, vagy kiszedni magamból, addig senki sincs biztonságban körülöttem.
- Kérelem megtagadva. Lehet ledöntöd ezt a helyet, de nem zárlak börtönbe. Nem követtél el semmit.
- Akkor majd megyek magamtól.
- Nem. Danvers segít neked.
- Nem tud segíteni! Nick, nem tudsz mindent megoldani, fogadd el!
- Az Isten bassza meg! – pattant fel és rúgta odébb dühöngve a széket, amin nemrég még az orosz ült.
- Nézz rám! – üvöltöttem. Újra átjárt az a különös érzés. Az egész testem a kék összes árnyalatában fénylett, lángolt. A hajam kibomlott a meglazult copfból és folyékony rézként lebegett körülöttem. Az egész helyiséget kitöltötte földöntúli ragyogásom.
Majd elmúlt. Vagy engedtem menni. Magam sem tudom, melyik történt, de ürességet hagyott maga után. Nick szótlanul bámult, elkerekedett szemekkel. Életében először nem tud megoldani valamit. Itt áll előtte egy probléma, és azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá, honnan fogja meg, mert megfoghatatlannak tűnik, mint a homok. Kifolyik az ember kezéből. Lassan visszaereszkedett az ágyra és maga elé meredve bámult.
- Tudod, először, azt akartam, hogy a kő visszakerüljön a kockába. Aztán azt akartam, hogy bárcsak sikeres lett volna a kivétel. Aztán arra gondoltam, hogy azonnal ki kell szedni belőled valahogyan. Majd, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg megtanulhatnád használni. Valójában emiatt hívtam Carolt, hogy tanítson téged. Aztán az is eszembe jutott, hogy sokszorosítani is lehetne ezt talán. De most, tudod, hogy mi az egyetlen dolog, ami a fejemben jár? – hatásszünetet tartott. Mikor már azt hittem, hogy nem fogja folytatni, megszólalt:
- Az, hogy bárcsak az a kocka soha a büdös életbe elő ne került volna és most csak egy apa-lánya kiruccanáson lennénk vidéken. Hogy újra az a tizenhat éves nevetségesen idegesítően okoskodó kislány legyél – mosolygott rám keserűen.
Nagyon szomorú volt. Én is az voltam. Sírni, ordítani tudtam volna. Hasogatott az oldalam, éreztem, ahogy pulzál bennem ez a valami, és közben a gyógyszerek meg tompították az elmém.
De, inkább csak leültem Nick mellé az ágyra és csendben elmélkedtünk.
Halk kopogás rántott vissza minket a valóságba, majd Carol lépett be, még mindig a harci felszerelésében.
- Visszajöhetek később is... - mondta zavartan.
- Nem, dehogy, gyere csak, ülj le nyugodtan – mutattam körbe a szobán, ahol volt két szék, meg az ágyamon is volt még hely. Nick felállt az ágyról, egy hosszú pillantással elköszönt tőlem, Carolnak pedig bólintott egyet, majd halkan becsukta maga után az ajtót.
Én még kényelmesebben elhelyezkedtem az ágyon, törökülésbe hajtogattam lábaimat. Carol óvatosan leült, mintha attól félne, hogy megijeszt, ha hirtelen mozdul. Nem is ült túl közel, de azért nem csak az ágy szélére huppant le.
Némán ültünk egy darabig, ő a takarómmal babrált én pedig a feje tetejét bámultam, mivel ő a saját babráló kezeit tanulmányozta nagy műgonddal.
- Mondani is szeretnél valamit, vagy csak ülsz és számolod a takaróm gyűrődéseit? – tettem fel a kérdést, amikor elszámoltam egészen százötvenig.
- Hát, nem is tudom... - hosszan kereste a szavakat, de végül meg se találta őket igazán. Nem bántam. Nem is értem, mit keres itt. Nem is ismerjük egymást.
- Gondolom csak le akartalak csekkolni, hogy minden oké-e. De ahogy látom,rendben vagy, szóval nem is zavarok tovább – hebegett.
- Hát, oké – nem tudtam erre mit mondani. Felnézett a takaróból, tekintetünk találkozott. Nagyon gyorsan elkapta az enyémről. Mintha titkolna valamit, vagy valami más...
- Félsz tőlem? – kérdeztem, miközben próbáltam felvenni vele a szemkontaktust megint, de nagyon kerülte a pillantásomat.
- Hagyjuk, nekem most mennem kell – a mondat végét már az ajtót nyitva mondta,és ki is rohant.
- Oké, ez oltári fura volt – jegyeztem meg az üres szobának, a már csukott ajtót bámulva.
Gyorsan kikeltem az ágyból. Valaki tiszta ruhát rakott a szekrényre. Egy farmer a cuccaim közül és egy fekete póló. Átöltöztem, majd az ágy rendbetétele után elhagytam a szobát. A folyosón nem tudtam, hogy melyik irányba induljak, a megérzésemre hallgattam és balra fordulva haladtam a folyosón.