Amint befejeztük a késői ebédet, elpakoltunk magunk után majd Felix karját megragadva mentem ki a nappaliba.
-Most mi az? - kérdezte, amint beértünk a nappaliba.
Lassan visszapillantottam és amint megbizonyosodtam arról, hogy Hyunjin nem jött utánunk egy sóhaj hagyta el a számat. Kezemet a homlokomra tettem, majd zavartan néztem a fiúra.
-Lix... Most mondd meg... Te ezt gondoltad volna? Hogy én... Hogy ő... - mutattam idegesen a konyha irányába.
-Hát... Azt hogy te, azt igen tudtam. De hogy ő is. Azt nem. - mondta, majd felhúztam szemöldökömet.
-Mi az, hogy azt tudtad, hogy én...
-Jó... Csak gondoltam. - közölte.
-Ezt még én sem tudom feldolgozni... Mi lesz most Felix? Mi lesz ezután? És... Vajon a szüleim mit fognak szólni? - kérdeztem meg halkan.
-Hozzátok vagy ahhoz, hogy meleg vagy? - kérdezte.
-Hát nem is tudom... Úgy mindkettőhöz?! - kérdeztem meg idegesen.
-Hát... Én azt nem tudom. De biztos nem lesz baj belőle. Meg fogják érteni. Ne aggódj Inie. - mosolyodott el, majd egyik kezét a vállamra helyezte. - Befogadlak titeket ha kell. Csak szóljatok, ha terveztek valamit. Akkor elmegyek. - nevetett fel.
-Lixie... Ne már. - mondtam elvörösödve, és nyöszörögve.
Sóhajtva ültem le a kanapéra, majd hátra döntöttem rajta a fejemet és a plafont kezdtem el nézni.
-Úgy érzem magam, mint aki hazugságban élt egészen idáig. Bár tényleg szinte ez történt... Hyunjin a csókkal pontot tett mindenre. Úgy érzem tényleg szeretem. Aztán újra megtette, viszont nem vagyunk együtt. Vajon újra meg fogja tenni? - kérdeztem kíváncsian.
-Meg kell, hogy mondjam... Elég telhetetlen vagy Jeongin. - hallottam meg Hyunjin hangját, majd egyből felkaptam a fejem.
-Mióta állsz az ajtóban? - kérdeztem meg halkan.
-Pont elég ideje. - mosolyodott el. - Szeretnél választ?
-Nem. - vágtam rá zavartan. - Felejtsd el.
-Szerintem szeretne. - közölte lazán Felix, majd kikerekedett szemekkel néztem rá.
-Szerintem is. - nevetett fel Hyunjin.
-De... - kezdtem el, majd csendben maradtam.
Igazából tényleg kíváncsi voltam a válaszára, csupán nem akartam ennyire éreztetni.
Hyunjin leült mellém a kanapéra, majd lassan kezét az enyémbe kulcsolta. Szívem pedig ismét őrületes tempóban kezdett el kalapálni.
-Megteszem ahányszor csak akarod. Viszont ugye mi még nem vagyunk együtt. - közölte.
-Tudom. De nem is várok el semmit. Csak egy... Ártatlan kérdés volt... - hunytam be szemeimet.
-Mindenképpen szeretnél várni egy kicsit? - kérdezte, majd egy aprót bólintottam.
Valószínűleg nem fog megváltozni semmi. Viszont örülnék, ha akkor is várnánk egy kicsit.
Muszáj addig kivernem a fejemből. Vagyis inkább csak kicsit visszaszorítanom...
-Na srácok... Nekem lassan mennem kéne. - mondta hirtelen Felix, majd felé néztünk mind a ketten.
Egyből felpattantam, majd Felix felé siettem és szorosan megöleltem.
-Beszélünk még ma? - kérdeztem.
-Hát még jó. - mondta, majd viszonozta az ölelésem.
-Még a végén féltékeny leszek. - közölte Hyunjin, majd mosolyogva néztem rá.
-Együtt se vagyunk.
-De attól még lehetek féltékeny. - mondta mosolyogva.
-Igaz...
-Köszönöm az ebédet Hyunjin séf. - mondta Felix nevetve.
-Együtt csináltuk. Ne nekem köszönd.
-De te voltál a főszakács. - közölte Felix.
-Az csak egy dolog. - mosolyodott el Hyunjin.
Amint Felix elköszönt Hyunjintól, kikísértem, majd boldogan mentem vissza a nappaliba hozzá.
-Mi ez a nagy mosoly Inie? - kérdezte Hyunjin, miközben végig engem nézett.
-Nem tudom. Csak boldog vagyok. - mondtam mosolyogva.
Nem kellett egy szó se.
Se semmilyen tett. Elég volt a puszta jelenléted a boldogságomhoz.