Vivian arca felragyogott, amikor a kezébe nyomtam az áfonyás süteményt.
– Köszönjük – szóltam hátra a vén kofának, aki a foghíjas mosolyával még mindig a frászt hozta rám, pedig már gyerekkorom óta ismertem.
Vivian hátára tettem a kezem és bevezettem az utcán hömpölygő tömegbe.
A hideg ellenére a nap meglepő erővel sütött, felolvasztva a macskakövekre fagyott jeget, ami így tócsákba gyűlt az utca gödreiben. A bőrökből és színes kendőkből eszkábált sátrakból árusok kiáltoztak, az összes ránk akart sózni valamit. Vivian előszeretettel állt le mindegyiküknél, ők pedig persze mindig hagyták neki, hogy kóstolgasson és nézelődjön. A kezében lóbált kosara már majdnem tele volt, de ez nem különösebben zavarta.
Ráérősen sétáltunk a várfal tövében. Bármennyire is rusnya volt néha, én szerettem ezt a várost. Ez a hely volt az otthonom. Csak kevesen vették észre a szebbik oldalát: a durva kőtéglákból épített házak ablakaiból leskelődő kisgyerekeket, az ereszekről csüngő csillogó jégcsapokat és a szűk utcákon kódorgó vándormuzsikusok játékát.
Vivian meggyvörös fejkendője csak az arcát hagyta szabadon. Zöldeskék szeme, ami csak egy árnyalattal volt világosabb az enyémnél, megegyezett hosszú, vörös virágmintával díszített szoknyája színével.
Tüzetesebben megnéztem őt, mint valaha. Letaglózott a szépsége. Nem csoda, hogy a király pont őt választotta.
Utoljára jöttünk ki együtt a vásárba, utoljára láttam, ahogy majszolja a süteményét.
– Még mindig ez a legjobb az egész birodalomban – győzködött teli szájjal. – Kizárt dolog, hogy Maliselben ilyen jót találjak.
Örültem annak, hogy férjhez megy, hogy jó kezekben lesz, de valamiért mégsem éreztem őszintének a derűsnek szánt hangomat.
– Ha királyné leszel, mindent megkapsz majd, amit csak akarsz.
– Ó, Damien – sóhajtotta. – Annyira fog hiányozni ez a hely.
– Én már nem, mi? – szurkálódtam.
– Te velem jössz, de a vásárt nem vihetem magammal – nevetett fel. Édes mosollyal átnyújtotta az áfonyás süteménye felét.
– Tessék, ezt megérdemled – tette hozzá, miközben én a kezemre folyt lekvárral bajlódtam. – Hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok a leendő testőrömmel.
– Köszönöm, felség.
Az arcáról egy pillanatra lehervadt a vidámság. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, egy fekete hajtincse a szeme elé hullott, de nem söpörte el onnan.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle halkan.
– Félek – suttogta.
– A királytól?
Vállat vont.
– Inkább attól, amit elvárnak majd tőlem. Szerinted önmagam maradok majd, vagy az udvar agyatlan bábjává tesznek?
– Éppen neked felesleges ilyen ostobaságok miatt aggódnod, Viv.
– Egyedül leszek azok között az emberek között, egyáltalán nem ismerem a királyt. Egy idegen városba megyek, egy idegen férfihez... – Mintha egy könnycsepp csillant volna a szemében. Óvatosan megfogtam a kezét és végigsimítottam a bőrén a hüvelykujjammal.
– Sosem leszel egyedül.
Rám pillantott. Már azt hittem, át akar ölelni, de ekkor cserfesen elmosolyodott.
– Fogadjunk, hogy csak azért csináltad ezt, hogy rám kend a lekvárt – sandított a kezemre.
Ezúttal már őszinte volt a nevetésem.
Már majdnem teljesen kiértünk a vásárból, amikor egy bőrkötéses, régi könyv lepottyant Vivian kosarából és nyitva a földre esett. Egy rajz volt benne: az Álarcos Király éppen leszúrta a Fehér Úrnőt.
Vivian elengedte a kezem és visszasétált, hogy felvegye a könyvet, ám ekkor egy alak lépett elő az árnyékból, olyan gyorsan, hogy még arra sem volt időm, hogy előhúzzam az övemben nyugvó tőrömet.
A húgom felsikoltott, ahogy az idegen férfi karja a dereka köré fonódott. Kést szegeztek a torkához.
Ahogy jobban megnéztem, a férfi egyre ismerősebbnek tűnt. Ráncos, sápadt arc, gondatlan szakáll. Gonosz, mélyen ülő, sötét szemek.
Véső – villant az agyamba hirtelen. Igen, ez a név pont illett rá. Ismertem valahonnan, csak azt nem tudtam, honnan.
Amikor a tőröm markolatához értem és Vivian támadójára vetettem volna magam, valaki megragadta a kezem. A Véső őrült szenvedéllyel felnevetett, Vivian a kezei közt vergődött.
– Lehetett volna rosszabb. Minden vörös volt! Olyan szép vörös, ha látta volna, uram...
Megfagyott az ereimben a vér. Hátranéztem, hogy lássam, ki tartóztat fel. Egy vörös szakállú férfi szorította a csuklóim, nem hagyta, hogy Vivian segítségére siessek.
– Nem vagy többé a hadvezérem. Megtagadtad tőle a megtisztuló ima jogát – mormolta a fülembe.
– Engedj el – ordítottam az arcába. – Eressz már el!
– Damien! – sikította Vivian igyekezve elhúzódni a Véső késétől.
– A törvény az törvény, és még te sem kerülheted ki – emelte fel a hangját Karlo. – Fel kellene, hogy akasztassalak!
– Segíts! – zokogta a húgom utolsó erejével. – Kérlek, Damien!
Vivian hangja mélyebbé vált. Nem bírtam kicsavarni a kezemet a király markából.
– Damien!
Valaki más hangján kiáltotta a nevem. Ismertem ezt a hangot is, valahonnan...
Amikor a Véső a húgom mellkasába mártotta a tőrét, összerogytam.
Tehetetlenül üvöltöttem.
Már csak erre voltam képes.
×××
– Damien – ismételgette a hang újra és újra. Amikor valaki megrázta a vállam, felpattant a szemem. Először azt sem tudtam, hol vagyok. Sajgott a fejem, elemi erővel tört rám a hányinger. A számra tapasztottam a kezem és elfordultam az unokaöcsémtől.
– Azt hiszem, inkább nem akarom tudni, mit műveltél az éjjel – morogta Sib.
Zihálva megtöröltem a homlokom és hátradőltem a hajó rakterében elhelyezett koszos, szalmával tömött matracra.
Ami azt illeti, magam sem tudtam pontosan, mit csináltam az éjszaka, azon kívül, hogy alig aludtam. Emlékeztem az asztalon sorakozó kupákra, a karcsú parasztlánykákra a karjaimban, akik mind idegesítően vihogtak, amikor felkértem őket táncolni.
– Szétmegy a fejem, Sib – nyögtem. A rémálom még mindig élénken élt a fejemben, Vivian sikolyától a hideg is kirázott.
– Talán nem kellett volna ennyire kiütnöd magad – forgatta meg a szemét, de azért a kezembe nyomott egy kulacsot tele hideg vízzel. Néhányat kortyoltam belőle, aztán visszaadtam neki.
– Hamarosan kikötünk – mondta Sib.
– Ilyen hamar?
– Tehetek én arról, hogy végigaludtad az egész utat? – vonta fel a szemöldökét. Odamorogtam neki valami halk szitkozódást, aztán a kezembe temettem az arcom és igyekeztem lehiggadni.
Ez a rémálom kiborított. Már csak az kellett volna, hogy Estelle és Kiara is megjelenjenek benne, hogy a képembe tolják a bűneimet. Ki tudja, lehet, hogy ők a holnapiban fognak szerepelni. Kezdtem kételkedni abban, hogy Yad kedvel engem – ha rajta múlik, ez már csak rosszabb lesz. Jóságos istenek, a végén még teljesen megőrülök...
A homlokomat dörzsöltem, de a fejfájás nem enyhült. Mikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, hogy Sib aggódva méreget. Furcsán éreztem magam. Engem nem szoktak sajnálni, nem volt szükségen senki szánalmára.
– Jobban vagy már? – kérdezte Sib pár perc múlva.
Fogalmam sem volt, miért pont most, de elegem lett. Letaglózott a gondolat, hogy már nem vagyok önmagam, sebezhetővé váltam és néhány nap alatt mindent elveszítek, amit eddig megszereztem magamnak.
A matrachoz vágtam az öklöm.
– Persze, soha jobban, Sibal. Nem látod rajtam, milyen rohadtul remekül érzem magam? – törtek ki belőlem a szavak.
– Mi bajod van? – húzódott hátra elképedve. – Mióta elindultunk, még a szokásosnál is harapósabb vagy.
Mióta elindultunk? Nem, ez már korábban kezdődött.
– Mélységesen sajnálom és az elnézésedet kérem, hogy nem ujjongok örömömben, amiért egy utcai patkány lemészárolta a húgom – sziszegtem az orrom alatt, miközben mindent megtettem, hogy visszafojtsam az újra erősödő hányingert.
Sib elnézett a hajó oldalánál tornyosuló ládák felé, csak hogy ne kelljen a szemembe néznie.
– Nehéz lehet neked ez az egész – kezdte halkan. – Főleg azok után, amit a Véső a fejedhez vágott. Még mindig nem felejtetted el, igaz?
– Már nem emlékszem, miket hordott össze – hazudtam. Még szép, hogy emlékeztem, és gyűlöltem a Vésőt azért, amiért volt némi igazság abban, amivel vádolt.
Most viszont már teljesen mindegy: a húgomat és Estelle-t is elveszítettem. Mi maradt nekem? Egy kibírhatatlan unokaöcs és egy lehetetlen megbízás. Csodás.
– A többit viszont magadnak intézted el – fűzte tovább a beszélgetést Sib áttérve a jól ismert fellengzős stílusára. – Ha nem szúrod le elvakulva a haragodtól, Karlo nem kényszeríthetett volna erre a küldetésre ilyen piszkos módszerekkel.
Már bántam, hogy elmeséltem neki mindent. Nem is tudom, mire számítottam.
– Még valami? – érdeklődtem. Fáradt voltam elrejteni a hangomat átitató gúnyt.
– Felesleges bármit mondanom, mert a végén úgyis a saját fejed után mész – motyogta sértetten.
Éppen tettem volna még egy gúnyos megjegyzést, amikor Alaric behajolt hozzánk raktérbe és odakiáltott nekünk:
– Megérkeztünk! Jobb, ha csipkeded magad, mert már türelmetlenül várnak odakint, Medve uram.
A homlokomat ráncolva felültem a matracon és Sibre néztem.
– Tudsz erről valamit?
Megcsóválta a fejét.
Feltápászkodtam, magamra aggattam a táskáim és a kardom, majd felmásztam a fedélzet fenti felére. Kidugtam a fejem a csapóajtón, az éles fény bántotta a szemem.
Az Alsó Erőd szürke kőfalait a Határ-hegység hófedte sziklái vették körül. Sűrű köd ült a tájon, mintha a felhők leereszkedtek volna a földre, így csak nehezen tudtam kivenni a vár körvonalait. Kacskaringós ösvény vezetett a hegyek közé, a parton csak egy magányos faház állt.
Ha a másik irányba néztem, az óceán vizét pillantottam meg, amiből itt-ott sziklás szigetek nyúltak ki.
Visszafordultam a várhoz, végigsétáltam a fedélzet nyikorgó deszkáin és a parton társalgó Alaric felé indultam. Egy fekete-arany ruhás férfivel beszélgetett. Felismertem a színeket: a katona az apám emberei közé tartozott. Görcsbe rándult a gyomrom, és nem csak a hányingertől.
A hűvös szél összeborzolta a hajam, a köpenyem mögöttem lobogott. A partra érve a hóba süppedt a csizmám, csikorgott a talpam alatt a jég. Amikor a közelükbe értem, Alaric arca felderült.
– Á, már itt is van! Látja, igazat mondtam – bökte meg a könyökével a katona karját, majd lekapta a sapkáját és a mellkasához szorítva fejet hajtott előttem. – Üdvözletem, nagyságos úr!
A férfi kissé tétován leutánozta a mozdulatot és motyogott nekem valami köszöntést, de aztán belefogott a mondandójába:
– Az atyja az Alsó Erődbe tart.
Pont ettől tartottam. Felderítő. Apám legfeljebb néhány órára van innen. Az is lehet, hogy csak pár percre.
– Mi történt?
Ha apám elhagyta a várát, annak nyomós oka volt.
A katona kelletlenül Alaricra pislantott, de aztán mégis válaszolt.
– Ha jól tudom, az Alső Erődöt támadás érte.
Rögtön éberebbé váltam. Ezek szerint későn érkeztünk, az idéző gyorsabb volt nálunk.
– Meg kéne várnunk – hallottam meg Sib hangját magam mögül. – Vele együtt kéne az erődbe érkezni.
– Ezt fogjuk tenni – jelentettem ki a katonához fordulva. – Köszönöm a tájékoztatást.
– Részemről a megtiszteltetés, uram – hajtott fejet a férfi, aztán elnézést kért, amiért távoznia kell. Apám minden bizonnyal előreküldte, hogy az erődben felkészüljenek a fogadására.
Sib és én csendben néztük, ahogy a felderítő lóra száll és ellovagol a Határ-hegység ormai felé.
Alaric eközben visszatért a hajójához és utasított néhány matrózt, hogy rámoljon le a raktérből. Azt mondta, hamarosan végez és akkor lesz ideje velünk is foglalkozni, addig viszont menjünk be a faházba.
Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, nem számítottam arra, hogy ilyen hamar találkoznom kell az apámmal. A katonával szemben nyugodtnak és összeszedettnek kellett mutatnom magam, de amikor végre elment, lassan kifújtam az eddig bent tartott levegőt.
– A lehető legjobbkor – morogtam magam elé. – Idáig azon fáradoztam, hogy elkerüljem, erre neki pont ide kellett jönnie.
Sib oldalra billentette a fejét.
– Akár még jól is elsülhet a dolog – vetette fel.
– Persze. Majd pohárköszöntőt mond az erődparancsnok és az emberei előtt, amiért hagytam meghalni a húgom és a király elvette a címemet, nem? Nekem is éppen ugyanez jutott az eszembe – mosolyogtam rá negédesen, aztán a rozzant faház felé vettem az irányt. Amikor benyitottam, azt hittem, hogy az ajtó kiesik a helyéről. Egy füstös helyiségben találtam magam, zsúfolásig tele mindenféle gyanús alakkal. A legtöbben pipáztak, innen származhatott a körülöttünk gomolygó füst.
Láttam az unokaöcsémet az ablakból, felhúzott csuklyával várakozott nem sokkal messze a parttól.
Alaric szerencsére tényleg hamar végzett és csatlakozott hozzám a faházban. Ha tovább húzta volna az időt, megfulladok idebent.
– Kellemesen telt az út? – vigyorgott rám rendíthetetlen jókedvvel.
Nem feleltem, csak vetettem rá egy sötét pillantást.
– Legközelebb hagyd otthon az apródod, tényleg pokolian fárasztó tud lenni. Amíg aludtál, végig kötekedett velem – súgta bizalmasan közelebb hajolva hozzám. – Alaric így, Alaric úgy, mind meghalunk – sivította elvékonyított hangon.
– Igen, ez valóban emlékeztet rá.
Kinéztem az ablakon. Sib pont nekem integetett, hogy jelezze: apám közeledik.
– Ha megfogadsz egy baráti tanácsot – folytatta Alaric, – én a helyedben keresnék a helyére valaki mást. Mondjuk valaki olyat, aki több mindenhez ért, és van némi magához való esze is. Esetleg akad még egy csinos testvérkéje, aki... – sorolta, de félbeszakítottam.
– Egyelőre elégedj meg a pénzeddel. – A kezébe nyomtam egy zacskó aranyérmét, mire elhallgatott.
– Ez sokkal több, mint amit...
– Igen.
Elkerekedett szemmel meredt rám.
– Adj belőle a nővérednek is – tettem hozzá halkan.
Alaric hevesen bólogatott.
– Persze. Persze, hogy adok – habogta, aztán megszorongatta a kezem. – Köszönöm, Damien! Még néhány napig a környéken leszek, aztán visszaindulok a fővárosba. Ha szükséged van rám, csak szólj valamelyik itteni fazonnak és ők előkerítenek, bárhol vagyok. Sok szerencsét az útra!
Amikor kiléptem a faház ajtaján, már láttam a fekete ruhás menetet az aranyszegélyű lobogókkal a messzeségben. Apám soha nem aprózta el a dolgokat.
– Kelleni fog – sóhajtottam.