-Mi óta tart?-nézett fel aktámból a negyvenes éveiben járó nő. Hangja kedves volt, mégis nyugtalanított személye. Őszes haja feje tetején egy tökéletes kontyban foglalt helyet. Ajkait egy vörös rúzs emelte ki világos bőre kontrasztjaként.
-Mi mióta tart?-kérdeztem vissza értetlenül, ám sokat mondóan. Rosszallóan megrázta a fejét és tolla után nyúlt. Az előtte pihenő vastag mappára firkantott valamit, majd újra felnézett rám.
-A kedély zavarod!-mondta hangjában olyan érccel, hogy bárki megrémült volna tőle. Nem szólaltam meg, pontosan én sem tudtam kérdésére a választ. De fájt, hogy ilyen könnyen diagnosztizált. Kiismerhetőnek éreztem magamat tőle, és ez megrémített.
-Mond, miért titkolózol? Így semmi értelme a foglalkozásnak!-dobta le asztalára papírjait. A hangos puffanásra össze rezzentem. Látásom kezdett elhomályosodni, majd lecsordult az első könny csepp.
-Mert nem emlékszem!-üvöltöttem teli torokból míg arcomon csak egyre jobban folytak le a sós cseppek. Lassan mellém sétált és leült a bőr kanapé karfájára. Nem mondott semmit, csak átölelt. Olyan kétségbe esetten kapaszkodtam mint eddig senki másba.
Vagyis de..... belé.