Epilogue

597 53 20
                                    

-Semmit sem tudsz róla?-tólt kissé távolabb magától a pszichológus. Nemlegesen megráztam fejemet és könnyeimet törölgetve ültem fel a kanapén.

-Már négy éve semmit!-fújtam ki orromat egy előttem heverő zsebkendőbe-Azaz, de tudok róla néhány dolgot, ami a tévében ment!-pillantottam fel a nőre-Azon kívül semmit!-egy ideje már nem írt a papírra. Röpke négy órája tartott a foglalkozás, mindent elmeséltem neki.

-Szerinted nem lenne jobb, ha újra beszélnétek?-hajolt kicsit előrébb foteljából. Tekintete érdeklődő volt, mégis zavartan vizslatott.

-Családot alapított, ezzel volt tele az internet!-dőltem hátra a kanapén-Tudom, hogy jobban fájna, ha újra barátok lennénk! Én nem tudom, csak barátként kezelni!-kezdtem ideges lenni. Újra pánik roham szerűen kezdett elő bukkanni belőlem a düh, a félelem, és minden érzelem melyet el rejtettem mostanáig-Jobban bele szerettem, mint Borisba! A hiánya pedíg ugyan úgy megsemmisít bellülről! Mindennél jobban szeretem Finn Wolfhardot!-zártam le a témát. Felpattantam az ülőalkalmatosságról és kirohantam a szobából, majd az egész épületből.

A nyírkos New York-i levegő arcon csapott, amint kiléptem az utcára, és újra az lettem, aki voltam. Az a megtört lány.

Minden olyan új volt, de mégis régi.

Minden új, mégis régi/Finn Wolfhard(bef.)Opowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz