Úgy dél körül ébredtem, teljes mértékben szétterülve a puha ágyneműmben. Fehér takaróm az éjszaka közben valamikor lecsúszott a nyakamról a derekamhoz,így kissé fáztak a vállaim a spagetti pántos pólómban. Anyuék már réges-régen elmentek dolgozni. Ahogyan lesétáltam a konyhánkba, a hűtőn egy post it - et pillantottam meg. A sárga papírra nagy betűkkel ez volt írva: LÉGYSZI MENJ EL TISZTÍTÓBA AZ ÖLTÖNYÖMÉRT! SZERETLEK, APA. A müzlimet számba kanalazva unottan átnéztem a netet, de mivel semmi érdekeset nem találtam inkább nyomtam a telefonomról zenét és énekelve, táncolva tébláboltam a házban. Miután felöltöztem és egy mondhatni elfogadható külsőt varázsoltam magamnak, elindultam gyalog a közeli tisztítóba, ahova apa mindig viszi az öltönyét.
Amint beléptem a légkonditól kellemesen hűvös üzletbe, feltoltam a fejemre napszemüvegem és beálltam a sorba. Mivel nagyon kevesen tartózkodtak ott, ezért hamar sorra kerültem és mosolyogva köszöntöttem Tibi bácsit, a hely tulajdonosát.
- Na, örülsz hogy itt a nyári szünet? Az unokáim teljesen odavannak, már tervezgetik a kiruccanást a Balatonra.- kezdett cseverészni, nekem viszont összeszaladt a szemöldököm.
- Itt a nyári szünet? De hát hamarosan vége van Augusztusnak.- próbáltam megmagyarázni a helyzetet, leginkább önmagamnak. Nem lehet nyár eleje, hiszen én akkor utaztam ki a Magcon-hoz. Apropó Magcon, miért nem üzent még egyik fiú sem? Áhh, biztos az időeltolódás.
- Ohh, az Augusztus még naaaagyon messze van.- legyintett- Június 22 van, látod? - mutatott a falon lévő naptárra ahol épp Június 22-e volt bekarikázva azzal a csúsztatható jelölővel.
- De...én..Én ezt nem értem.- vallottam be homlokomat ráncolva.
- Engem is összezavarnak ezek a napok. Egyik nap még rövid nadrágokból szedem ki a foltot, másnap meg a nagykabátot hozzák tisztításra. Hamar megy az idő.- bólogatott megértően, alátámasztva a mondandóját. Kiadta apu egyenesre vasalt öltönyét egy vállfán majd elköszönt tőlem. Én csak kábán elmotyogtam egy "Viszlát" félét majd kiléptem a nyári forróságba. Telefonom naptárába belépve elindultam a zebra felé, nem is figyelve semmi másra mint a fülemben zúgó vérre és a készülékem kijelzőjére. Igaza volt Tibi bácsinak, tényleg nyár elején járunk. De így ennek nincs az ég világon semmi értelme. Nem törődve azzal, hogy hányan vesznek körül, felrántottam a pólóm jobb oldalát és szemügyre vettem a bőröm. Nem volt ott a heg, amit még Demi körme hagyott. Ez teljesen abszurd, tegnap még ott volt az a nyomorult meg, ahogyan tegnap még Augusztus közepe volt. Álmodom vagy csak megőrültem? Talán nem aludtam ki magam rendesen és épp hallucinálok? Nem is figyeltem, hogy épp milyen színt mutat a lámpa, megiramodtam a zebrán. Hátam mögül halványan hallottam, ahogyan egy nő utánam ordít: "Mit csinálsz? Piros a lámpa, megőrültél?" Úgy éreztem fejemben egymással verekszenek a gondolatok és semmi másra nem tudok figyelni, csak arra hogy megértsem, mi is folyik pontosan. Zavarodott tekintettel hátra fordultam a hölgyre, aki karjával kalimpált és gesztikulálva beszélt hozzám, de nem hallottam egy szót sem, ugyanis hangját elnyomta egy autó hatalmas fékcsikorgása. Reflexszerűen arcom elé kaptam a karomat, az autó a folytonos fékezés ellenére is nagyon taszított rajtam és hallottam ahogyan páran felkiáltanak, ahogyan azt is, hogy a karom közvetlenül a fülem mellett nagyot reccsen. A lendülettől hátratántorodtam, majd lehuppantam a földre. Éles fájdalom nyílalt a derekamba amitől felnyögtem. Szemeim megteltek könnyekkel, fülem mintha bedugult volna. Az autóból három személy ugrott ki, közülük kettő nagyon nagyon ismerős volt, még könnytől homályos látással is. Azonnal hívták a mentőket, miközben az egyikük odaszaladt és ijedtségtől sápadtan, rekedten könyörgött, hogy ne haragudjak. A nő is odafutott, aki előtte kiabált, hogy ne menjek át azon a zebrán. Miközben megnézte a sérüléseimet és sírva megszólaltam, figyelmen kívül hagyva az ismerős fiút.
- Bocsásson meg. Nem figyeltem önre eléggé és ez lett.- sírtam.
- Ne butáskodj, nem kell bocsánatot kérned tőlem. De egy valamit tegyél meg nekem.- tette fel a mutatóujját én pedig bólintottam, hogy folytassa- Legközelebb figyelj a jelzőlámpákra.- mosolyodott el, én pedig kábán elnevettem magam.
A mentőautóban egyből megállapították, hogy az alkarom eltört, a derekamnak pedig nincs baja csak beütöttem egy kicsit ahogy rávágódtam. Pont abba a kórházba szállítottak ahol anyuék dolgoznak, így már előre felkészültem a leszidásra. Annyival próbáltam azért javítani a helyzetet, hogy az ölemben ott hevert apu makulátlan állapotban lévő ruhája. Komolyan, annak az öltönynek semmi baja nem esett, még egy apró gyűrődés sem keletkezett rajta.
A kórtermi ágyban ülve, immáron begipszelt kézzel hallgattam Mírát, aki nővérként dolgozik itt, és mivel jó párszor meglátogattam anyuékat,így volt szerencsém megismerni őt.
- Bella, hatalmas szerencséd volt.- jegyezte meg, miközben letett mellém egy pohár vizet.- A szüleidnek egy komoly műtétük van most, úgyhogy nem tudnak ide jönni. Viszont van néhány látogatód.- kacsintott.
- Betti és Bálint? Honnan a bánatból tudták meg ilyen gyorsan?- gondolkoztam hangosan.
- Nem, nem ők azok. Bálint akármennyire mondja, hogy különleges képességei vannak, szerintem ezt most nem sikerült észlelnie. - nevetett fel hangosan, mire nekem is kacagnom kellett. Na igen, amikor bemutattam Mírát és az ikreket, Bálint egyből előszedte az egyik béna csajozós szövegét, miszerint ő érzi, ha baj történik és így mondhatni egy szuperhős.
Felkeltette az érdeklődésem a látogatóim kiléte. Hiszen ha nem a barátaim, és nem is a szüleim azok, akkor mégis kicsoda? Az ajtó felé kaptam a fejem ahonnan angol szófoszlányok ütötték meg a fülem és amin két szőke fiú lépett be. Azonnal elmosolyodtam, szememmel pedig végig kísértem amíg a hosszú hajú helyeske leül mellém.
- Kérlek ne haragudj. Iszonyat hülyék voltunk. A hülyéskedésünkkel elvontuk a sofőrünk figyelmét, aki így nem látott időben. Sajnáljuk- hadarta könnyes szemmel.- Amúgy Leondre Devries a nevem.- tette hozzá majd a lábamnál ülő barátára mutatott- Ő pedig Charlie Lenehan. Mi együtt képezzük a Bars and Melody formációt.
Zavartan kapkodtam a fejem kettejük között és nem értettem, hogy Leo miért mutatkozik be, és beszél úgy mintha most találkoznánk először.
- Oké, ezt mind tudom. De Leo, hahó én vagyok az. Miért viselkedsz úgy mint akinek fogalma sincs róla, hogy én vagyok az?- kérdeztem tőle remegő hangon. - És hogy-hogy itt vagytok? Nem úgy volt, hogy Ohio-ban lesz a következő koncert?- értetlenkedtem, ezúttal Charlie kék szemeit pásztázva.
- Hogyan? Nem, holnap este lesz koncertünk itt Budapesten. Miből gondoltad, hogy Ohio-ban?- kérdezett vissza értetlenül.
- És azt hogy értetted, hogy miért viselkedek úgy mint aki nem ismer? Ki vagy?Egy koncertről ismerhetlek?- fürkészett Leo, olyan arccal mint aki attól tart, hogy beütöttem a fejem.
Itt elgondolkodtam és hirtelen valami bevillant. Most kezdődött a nyár és nem pedig most ér véget. Nincs meg a jobb oldalamon húzódó heg.... Nenenenene!
- Na nem, az nem lehet. Nem lehet igaz.- motyogtam magam elé és kezdtem egyre inkább kétségbe esni. Próbáltam visszatartani kibuggyanni készülő könnycseppjeimet, de azok felszakították azt a képzeletbeli gátat és megállíthatatlanul folytak végig arcomon. - Szóval ti nem ismertek? Nem mond nektek semmit az a név, hogy Szabó Bella?- alig lehetett hallani a hangomat. Mindketten szomorúan megrázták a fejüket, belőlem pedig feltört az eddig elfojtott keserves zokogás. Leo tehetetlenül nézett, majd rákulcsolta ujjait az enyémekre és hüvelykujjával simogatta a kézfejem. Felemeltem a fejem és mélyen a szemébe néztem. Szabad tenyeremmel végigsimítottam arcán.
- Szóval, te csak egy álom voltál?- tehetetlenül hagytam ahogyan szívem ezer darabra törik, mellkasom pedig kiszakad a fájdalomtól. Mielőtt elvehettem volna kezem arcáról, ő megmarkolta azt is és puha tenyerébe zárta őket, és ajkához emelve lány puszit nyomott rájuk.
- Sajnálom. Viszont hé- törölt le egy újabb könnycseppet orcámról- Ez a valóság. - mutatott körbe, Charlie-ra,magára majd rám.- Ezentúl valóban az életed részesei vagyunk.
Szipogva letöröltem az arcom, majd halványan elmosolyodtam. Az a sok kaland egy nagy, kusza álom volt. Nem voltam kómában, nem utaztam ki a Magcon-hoz, nem szerepeltem a Bars and Melody klipjében, és végképp nem talált rám életem szerelme. Akkor még nem....
~6 évvel később~
A mai nap életem eddigi legfontosabb, legboldogabb napja. Ma készülök hozzámenni a legjobb barátomhoz. Na nem Bálintra gondolok, az fura lenne. Azzal az emberrel fogom összekötni az életem aki az elmúlt években eleget tett az ígéretének és tényleg az életem része. Habár már inkább szeret úgy fogalmazni, hogy az "életem értelme". Ez igazából nem tér el a valóságtól.
Miután VALÓBAN találkoztunk a kórházban, azóta érzem, hogy ennek valóban így kellett történnie. Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, amikor az esküvő már vészesen közeledett. Ha akkor nem rohanok ki az útra a hölgy figyelmeztetése ellenére, ha az autónak sikerül időben megállnia, talán ma nem azzal az emberrel lennék együtt aki a világon mindennél jobban szeret és aki határtalanul boldoggá tesz.
Földig érő, hófehér ruhámon végigsimítok, vetek egy pillantást az eljegyzési gyűrűmre, belenézek a tükörbe és a csokromat magamhoz szorítva karolok bele a már most könnyeivel küszködő édesapámba. Úgy érzem azzal, hogy ma ennyi ember előtt is igen mondok, életem legjobb döntését hozom meg. Ahogy közelítünk a (még) vőlegényem felé, biztossá válik az érzés, hogy nekem mellette kell leélnem az életemet. Miután apa nyom egy puszit arcomra, kezemet átadja a szerelmemnek. Belenézek gyönyörű, barna szemeibe, határtalan boldogság fog el, hogy hamarosan én lehetek Mrs. Devries. Leondre Antonio Devries felesége!
Sziasztok! Hát, elérkeztük az utolsó részhez is. Akármennyit gondolkoztam, már nem tudtam volna hogyan tovább húzni Bella történetét. Amikor elkezdtem ezt a történetet, nem gondoltam volna, hogy ennyire furcsa lesz befejezni. Eddig minden napom azzal telt, hogy gondolkoztam, mi legyen a következő részben.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elérhettem az 1k-t és hamarosan meglesz a 2k is. Egy öröm volt írni.
Viszont már gondolkozom egy új könyvön, amit remélhetőleg hamarosan tudtok is olvasni.
Puszi: Barbi