A leves már javában főtt. Kanaha párszor még megkavargatta, hogy aztán megkóstolja, s kiszedje az agyagtányérokba. Felkapott két pár pálcikát is, majd a szomszédos szobába sietett édesanyjához. A nő egy futonon feküdt, s bőszen olvasgatott egy tekercset. A lány csak akkor vette észre, hogy édesapja is a helyiségben tartózkodott. A férfi a szoba másik végben elhelyezett íróasztalnál térdelt, s úgy látszott, ír valamit.
- Otou-sama! - szólította meg az apját, majd a szoba közepén nyugvó asztalra tette a leveseket. A férfihez szaladt, s a karjai közé zárta. - Hogy-hogy ilyen hamar visszatértél? Mi történt?
Az apja még ülve is nagyon magasnak látszott. Vörös haját meg-meglengette a nyitott ablakon befúvó téli szél, mely szerencsére nem hűtötte le a lakást, csak biztosított egy kis légmozgást. A férfi idős, tapasztalt tekintetében gyengéd fény nyúlt, ahogy megölelte a lányát. Kanaha mindig is csodálkozott, hogy idős kora ellenére miért néz ki mégis oly' fiatalnak. Gondosan vágott bajsza és életerőtől csillogó, gesztenyebarna szemei egy alig negyvenes éveiben járó édesapát festettek elé.
Ezzel szemben anyukája sokkal vénebbnek látszott. Arcát egy ránc sem szegélyezte, egykor szőke haja viszont a kortól fehérlett, türkizkék szeme kifakult, így már alig hasonlított a lányáéra, de azt tisztán meglehetett állapítani, kitől örökölte őket.
Kanaha kibontakozott apja öleléséből, és a kis asztalhoz lépett, amire a két tányért tette.
Édesapja pár napra Kagayama belvárosába utazott, hogy kiderítse, mit találtak a halott daimyou emberei, s egyúttal bebocsátást is kérjen a tett helyszínére, amire természetesen alázattal adták meg az engedélyt, ugyanis annak ellenére, hogy elszegényedtek, ő volt a kagayamai daimyou egyik leghűségesebb nemese.
- Úgy néz ki, nem találták meg Hiroto-sama lányának testét. Szóval a csendőrök arra gyanakodnak, hogy lehetséges, még életben van - magyarázta a férfi, majd mielőtt folytatta volna, mélyet sóhajtott. - A rossz hír viszont az, hogy nem indítanak keresést. Elhunytnak nyilvánítják, hogy így a shougun új daimyou-t jelölhessen ki a tartomány irányítására. Elméletileg az észak-nyugati Kagayamák közül valakit.
Miközben az apja a történteket magyarázta, Kanaha édesanyja kezébe nyomta az egyik levest, aki miután halkan köszönetet mondott, szürcsölgetni kezdett. De meghallva a férfi utolsó mondatát a lány, aki hasonlóképp hozzálátott volna az evéshez, ledermedt.
- Tessék? - meredt hitetlenkedve az apjára. - Ez őrültség...
- Ismered azt a törvényt, miszerint csak akkor választhatnak meg új daimyout, ha az elődje halott? Hiroto-sama halálával Yumira-dono lett volna a tartományvezető, de ha elhunytnak nyilvánítják, megválaszthatják az új vezetőt.
- Szerintem a császárnak is lesz ehhez egy-két szava - szólalt meg végre Kanaha édesanya. A levese még mindig a kezében volt, a pálcikák pedig az asztalon pihentek. - Igaz, csak egy báburalkodó, de...
- Sajnos, ez a dolog nem tartozik a császár fennhatósága alá - jegyezte meg a férfi, felesége szavába vágva. - A daimyou-kat kizárólag a shougun választja. És különben is, az a lány még gyerek volt. Nem tudta volna kézben tartani ennek a hatalmas tartománynak a vezetését.
- Szerintem a shougun fenyegetve érezte magát, mert Yumira-donot képtelen volna lett irányítani. Az úrnőm nem holmi öleb, mint Hiroto-sama, hanem egy erős kezű vezető. Mindig azt mesélte nekem, hogy a gyengék félnek az erősektől, ezért próbálják őket tönkretenni. Fogadok, hogy ez a támadás is Kiyahiko-sama műve lehet. Talán Hiroto-samanak is kezdett megjönni az esze, és már nem ugrált olyan hűségesen, ahogyan a shougun fütyült.
A lány szülei lehajtották a fejüket. Talán legbelül tudták, hogy a lányuknak igaza van, ezért nem utasították rendre, de mint hűséges alattvalók, nem érthettek egyet a dologgal.
- Igazán... Merész gondolataid vannak, Kanaha - jegyezte meg az édesapja. - De mint tudod, Kiyahiko-sama tette ilyen virágzóvá az országunkat. A császár erre egyedül képtelen lett volna. Megértem, hogy megvan róla a véleményed, de kérlek, tanusíts egy kis önmegtartóztatást. Ha ezt egy nagyobb társaságban adod elő, akár be is börtönözhetnek.
- Én... Én ezt tudom. Csak olyan bosszantó, hogy Yumira-sama-val ennyire nem foglalkozik senki. Annyira szerettem őt...
- Kanaha - tette a lány vállára a kezét a mellette ülő nő. - Indulj a keresésére.
A férfi szeme elkerekedett.
- Nem hagyom! - szólt, s hangja mély csengése beterítette a szobát. - Egyedül semmiképpen nem engedem el egy ilyen hosszú útra. Miket beszélsz Hanaka? Tán' megbolondultál idős korodra?
- Pont amiatt akarom útnak indítani, mert nem ment el az eszem. Ez a lány szeretne végre kirepülni. Ő nem olyan, mint mi voltunk, vagy mint a testvérei. Sokkalta érettebb. Kérlek, Yoshinaga... Már tizenhét éves - szavai könyörgésnek hatottak, ezzel szemben hangneme határozott volt, nem meggyőzni akarta férjét, hanem szembesíteni a tényekkel.
Az édesapa mélyet sóhajtott. "Persze, hogy tudta ezeket." gondolta Kanaha.
- Kanaha... Tényleg el szeretnél menni? - nézett rá a férfi, akinek immáron minden haragja elpárolgott.
- Ha van rá esélyem, hogy megtalálom, akkor igen - bólintott a lány, s érezte, ahogy az izgalom bizsergése végigszalad a testén. Édesanyja szavai teljesen lázba hozták. Nem érezte magát még olyan érettnek, mint azt ahogyan azt a nő állította, de felbátorodott a szavaitól, sőt úgy gondolta, akár egy oni-val is megtudott volna küzdeni. Valahogy most értette csak igazán meg, mennyit is jelent számára egyetlen barátnője. Ez nem amolyan testvéri kötelék volt, vagy hasonló, amit a lányok néha legjobb barátnőjük iránt éreznek. Ez inkább csak szeretet volt. Egyszerű, hétköznapi érzés, mégis úgy érezte, sok mindent megtenne a lányért. Mások talán kislányos rajongásnak neveznék ezt, s való igaz, nagyon tisztelte, és felnézett Yumira-sama-ra, de ez nem olyas fajta szeretet volt. - Édesapám, Yumira-sama-ért, kérlek, hadd tegyem meg.
A férfi merengve bámult maga elé. "Gondolkodott." futott át Kanaha agyán. "Végiggondolta, mi legyen velem. Egyedül egész biztosan nem enged el, így valami alternatívát talál most ki." folytatta a gondolatmenetét.
Édesapja hajlamos volt őt túlfélteni. Mikor már képtelenek voltak magukat fenntartani, s Kanaha-nak a Kagayama birtokra kellett szegődnie, apja meg is szerette volna neki tiltani. Úgy gondolta, a lány még túl kicsi és erőtlen tizenhárom évesen ahhoz, hogy cselédnek álljon. Talán igaza volt, de ha nem történt volna így, valószínűleg mindhármuk álla felkopik.
Yoshinaga végre felnézett. "Döntésre jutott." gondolta Kanaha. Lánya pillantását kereste, majd szóra nyitotta a száját.
- Van egy nagyon kedves ismerősünk Kitagarán. Kitagara Minori-nak hívják, de újabban Kiwagarata Umi-ként ismert. Ha valaki, hát ő biztosan tud neked segíteni.
----
A szél csendesen fújdogált, ahogy a természet egy pillanatra megdermedt. A fák közt suhanó alak minden nagyobb bokornál megállt, fekete ruhája még télen is könnyen beolvadt, s idegesen a levegőbe szagolt. Vér és szegfűszeg. Áldozatán ezt a két illatot érezte, s végig ezt is követte. Korábban már sikerült közelebb férkőznie, így tudta megsebezni, végezni vele viszont nehezebb feladat volt.
Felnézett. Szederkék tincsein megcsillant a délutáni nap gyengécske fénye, s csendben hálát adott a Csillagoknak, hogy borús idő volt.
Mikor elvállalta ezt a küldetést, nem gondolta, hogy ilyen verőfényes időben kell majd dolgoznia. Jobb szeretett éjszaka intézkedni, mikor az emberek aludtak, ő pedig nyugodtan mozoghatott anélkül, hogy bármiféle gyanút keltett volna. A legtöbb youkai is nappal volt aktív, így a Hold árnyékába rejtőzve végezhetett velük.
De most... Ezzel az eggyel nagyon meggyűlt a baja. Ha képes lett volna amonorit használni, az a támadás végzetes lett volna. Viszont, neki sajnos a hagyományos módszerekkel kellett dolgoznia. Elég jól ki is tapasztalta, hogy bár a youkai-ok majdnem örökéletűek, s sebeik roppant gyorsan gyógyulnak, nem halhatatlanok. Ha levágja az összes végtagjukat, vagy egyetlen csapással a fejüket, visszatérnek a természetbe.
Elmélkedését egy közelről jövő, éles reccsenés zavarta meg. Reflexből hasra vetődött a hóba, s várt, akár a nyúlra vadászó róka. Sajnos a szélirány most nem neki kedvezett, s így nem tudta megmondani, hogy áldozatától származott-e az a vészjósló hang. Most felőle fújt a szél. Csak reménykedhetett abban, hogy a youkai betudja őt valami erre kószáló vadállatnak. "Sokkal éberebbnek kell lennem.", parancsolt magára, majd újra várni kezdett.
Semmi.
Semmit sem hallott, csak az itt maradt madarak fáradt csiripelését, és a fülében dübörgő vér idegesítő hangját. Vajon mi történhetett?
Csendesen kúszott előre néhány métert, s kidugta a fejét a csupasz bokrok közül. Bal keze az oldalán lógó fegyverövhöz simult, s kitapogatta kedvenc tantojának markolatát. Továbbra is várt, halkan, egyetlen nesz nélkül.
Nem telt el egy perc sem, mire újra érezte a szegfűszeg és a vér vasas egyvelegét. A szél irányt váltott. Illetve, csak azt hitte.
Áldozata hátulról vetődött rá, majd pillanatok múltával éles fájdalom nyílalt a derekába.
- Szóval máris utánam küldtek valakit? Huh, ezek a yousatsuk... Milyen kiábrándító, hogy egy youkait kaptam desszertként. Elég rágósak és csontosak vagyunk, de hát, a hús az hús... - hisztérikus nevetésben tört ki, majd kiharapott egy nagy darabot a fiú bal vállából. Fájdalmas hörgések közepette próbálta ledobni magáról a támadót, mind sikertelenül. A férfi körmei a bordái közé ékelődtek, még hatalmasabb kínokat okozva a youkai fiúnak.
Mit tegyen? Nem használhat rei-t. Nem, valami jobbat kell kitalálnia. Talán... Használhatná a tapasztalatait. Ha most képes lesz a férfi mindkét karját levágni, egy órája a lesz a lábakkal is ezt tenni, mielőtt regenerálódnának. Nem is kérdéses, hogy sikerülni fog! Gondolatai villámként cikáztak, s rakták össze a menekülést jelentő tervet, miközben vérfagyasztó sikolyokat hallatva próbált szabadulni az őt lakmározó férfi karjai közül.
Nem kellett sok idő, hogy észrevétlenül újra kitapogassa fegyverét, hogy egy gondos, gyors mozdulattal vágjon.
Tőből metszette le az őt szorongató kart, ami, miután a támadó levetette róla magát, groteszk módon állt ki a hátából. A hosszú körmök beleakadtak a húsába, kisebb darabokat is letépve. Ő viszont nem foglalkozott vele. A hideg düh átvette felette az irányítást. Gyorsan és végzetesen suhant, emberi szem számára teljesen láthatatlanul. Egy fül, egy válldarab és egy kéz. Ennyi kellett, s a célpont máris a földön fetrengve sipítozott.
Lassan közelített felé, hogy kiélvezze a győzelem mámorát, s ellenfele fájdalmát. Getája alatt ropogott a pár hetes hó, amit vörösre festett a vér.
Sajnos, aki sokat gyilkol, egy idő után élvezni kezdi. Élvezni, hogy vért onthat, hogy életeket vehet el. Abban a pillanatban semmi és senki nem számít, csak ő, az áldozat és a mámor.
Olyan gyorsan végzett a férfivel, akár a fészekből kizuhanó sasfióka. A youkai szinte észre sem vette, hogy elfújták a gyertyáját és ez így van rendjén. A fiú szívesen hallgatta volna még szenvedő sikolyait, de a feladat az feladat, a így minél gyorsabban kellett végeznie vele.
Lihegve tápászkodott fel a vértől lucskos hóból, majd mély sóhaj hagyta el a száját. Jobb kezével hátranyúlt, hogy kihúzza a bordái közül a véres karcsonkot. Ijesztő érzés volt, ahogy a hegyes karmok elhagyták a testét, közben még néhány húscafatot letépve a fiú testéből.
Felszisszent. Hozzászokott már az effajta sérülésekhez - hiszen nem először volt dolga ilyen szörnyszülöttel, sőt, talán őt magát sem lehetne különb jelzővel illetni -, ez a sérülés mégis nagyon égette.
Jobban szemügyre vette a testrészt. A támadó csuklóján körbe egy vékony heg húzódott, mely azt engedte sejtetni, hogy a férfi kézfejét egyszer már eltávolították a helyéről. Varratnyomok egyáltalán nem látszódtak, amely a gyógyító munkáját dicsőíti. De akkor mi a helyzet a karmokkal? Nem tartoztak a férfi testéhez, ebben biztos volt. Valaki felvarrta a körmök helyére a fémtárgyakat, de mint a csukló esetében, a varrat maradványai itt sem látszódtak. Megérintette az egyik fémkarmot.
- Ahh! - vágta földhöz rémülten a végtagcsonkot, majd lángoló kezéhez kapott. A kék láng vígan pislákolt az ujjbegyein, égetve a száraz bőrkeményedéseket, de nem terjedt tovább a kezére.
Ideges sóhajtás közepette hajolt le újból a végtagért. A kicsinyke lángok pillanatok múltával ki is aludtak, akárcsak a youkai férfi élete, hiszen a fiút nem fogta az amonori tüze.
"Egy pillanat... " kezdte gondolatmenetét. "Hogy volt képes ez a youkai amonori karmokkal élni!? Ez úgy, ahogy van lehetetlen! Már régen halottnak kellene lennie, hiszen a tűz elemésztette volna... " még egy pillantást vetett a levágott karra, majd oldaláról leszedett egy tenyér méretű erszényt, melybe egyszerűen belecsúsztatta. "Ez nagyon, de nagyon érdekes. Hazaviszem Nobuhiko-sannak."
Sarkon fordult. Nem törődött azzal, hogy eltakarítsa a maradványokat, hisz' tudta, az erdőben nagyon ritkán jár bárki is, s ha valaki még is felfedezné a hullát, nem tudná kinyomozni, kinek a keze munkája volt a kis vérfürdő.
Véresen, sebesülten, viszont elégedetten ballagott ki az erdőből. Már azon képzelgett, hogy mit is fog kezdeni a bérdíjjal. Végre összegyűlik a pénze ahhoz, hogy megvehesse azt a csodálatos tanto-wakizashi-katana triót, amit egyszer Ibiki-ben nézett ki, mellé pedig a legprofesszionálisabb penge tisztítókészletet, amit pedig a Kelet-shouguni székhelyhez közeli Nagatamo-ban látott.
Gondolatai szinte teljesen elterelték a figyelmét, hiszen egy-kettőre elhagyta a rengeteget.
A Managatama-dombság hófödte, városokkal, s falukkal tarkított dombocskái szinte a semmiből bukkantak fel, amint kilépett a lombok takarásából. Már késő délután volt, a Nap is hanyatlóban volt, majdnem hogy sötétségbe borítva a vígan magasodó dombokat.
Mély sóhajtás közepette mormolt el egy hosszú és érthetetlen szöveget, mely valószínűleg varázsige vagy valamilyen régi vers lehetett. A levegő egyre melegebb, s izzóbb lett körülötte, majd erőteljes fény gyúlt a fiú körül, ami szinte elnyelte őt.
Hamarosan kialudni látszott a vakító varázs, felfedve a youkai fiú hűlt helyét. Akár a kámfor, eltűnt.
----
Mit tehetne?
Yumira, miután végiggondolta a lehetőségeket, elengedte a vállait szorongató kezeket, elfogadva a halált.
A lányt, aki Ishizou mellett állt - ha jól emlékszik Himori -, egészen biztosan hidegen hagyná a halála, tekintve, hogy alig ismerik egymást, és még sajnos az is Yumira kárára írható fel, hogy leendő gyilkosának unokája. Ishizou pedig eleve elvetett ötlet, hisz' a fiú biztosan örülne a halálának. Folyamatosan egymás agyára mentek, piszkálták egymást, sőt, a fiú még az arcát is megvágta. Hogyan várhatna tőle segítséget?
Az utolsó lehetőség ő maga volt. A baj csak az, hogy a hátára szíjazott hosszú kardot képtelen lenne észrevétlenül elérni, más fegyvere pedig nincs. Ha ágyékon próbálná rúgni a férfit, megszaladhat a tőr elvágva a nyakát. Kegyelemért csak nem siránkozhat, hiszen az semmit nem oldana meg. Gyengének mutatkozna, ami pedig a vesztéhez vezetne. Rengeteg könyvben olvasta, hogy mikor valakit vadállat támadott meg, az erősnek, magabiztosnak mutatta magát, s végül túlélte a találkozást. De ezekkel az információkkal sem kezdhetett sokat, mert fikarcnyit sem javítottak az esélyein, esetleg talán annyit, hogy emelt fővel masírozna a halálba sikítozás és kapálózás helyett.
A legjobb amit tehet, hogy vár.
Gondolataiból a férfi ideges hangja rázta fel.
- Ishizou! Hányadjára mondjam még, hogy ez itt egy ember?
- Akár százszor is elmondhatod, Mester, én akkor is érzem rajta, hogy yousatsu! - felelte a fiú kipirult arccal. - Bizonyosodjunk csak meg róla, és végezzük el rajta a Tesztet! Tudom, hogy csak azért szeretnéd holtan látni, mert Kagayama, de hadd bizonyítsa be, hogy ő csak egy semmirekellő, idegesítő, figyelmetlen, ostoba, álmodozó tyúk, semmi több!
Yumira-nak szinte leesett az álla. Mik ezek a védelmére kelő, "szép" szavak? Egy pillanatig úgy is hitte, őt akarja megvédeni, de amint mélyebben végiggondolta Ishizou szavait, rájött, a fiú csak a büszkeségéért aggódik. Ezzel persze nem is volt baj, amíg ő életben marad.
- Ez badarság. Ne hordj össze ilyen nonszensz dolgokat! - felelt a férfi, immáron ő is vérszín arccal.
Léptek zaja hallatszott, amire mindannyian felkapták a fejüket. Egy magas, nyurga alak közeledett feléjük, szederkék fürtjeit lassan, gyengéden simogatta a szél, míg vadszilvaszín szemeiben értetlenség, kíváncsiság ült.
- Mi ez a felfordulás? Ki ez a lány? - pislogott a jelenlévőkre, mihelyst melléjük ért.
Az idős férfi meglepettségében elvonta a pengét Yumira nyakától, majd összeráncolt szemöldökkel válaszolt.
- Ishizou embert hozott közénk. Kagayama lányát. Én pedig helyrehozom a hibáját.
- Ez mind szép és jó, de az a lány ott melletted bizony fikarcnyit sem ember - bökött Yumira felé. - Egy hús-vér yousatsu. A mi kis zöldfülűnk jól tette, hogy idehozta.
----
Szörnyen sajnálom, hogy hónapok múltával hoztam részt, csak annyiszor kitöröltem, mert nem tetszett, olyat pedig nem akartam nektek írni, ami nekem sem felel meg. De ezt végre elfogadhatónak találtam, szóval feltettem. 😅🤗 Remélem elnyerte a tetszéseteket, remélhetőleg sikerül végre beindítanom a történetet. Ezek után jönnek majd az izgalmasabb, pörgősebb részek. 😍🤣😀
Kérlek titeket, ha tetszett hagyjatok magatok után nyomot, és fejtsétek ki bátran, mi a véleményetek, nagyon szívesen fogadnám a negatív kritikát is. 😉😊