FINN WOLFHARD
- csá, wolfhard! - jesse az ötödik ember, aki ma lepacsizik velem. nem mintha amúgy nem jönnének oda minden reggel egy öklösre, vagy hasonló, de ma valahogy mindenkinek különösen jó kedve van.
- szia jesse. mi ütött ma mindenkibe? - nézek szét az udvaron, ahol zömében csak az osztályunk van, hiszen mi még kilencedikesek vagyunk, vagyis bennünk van a korán beérés ösztöne, ami a felsőbb évfolyamokból már kikopott.
- nem hallottad? új osztálytársunk lesz. azt hiszem valami carl...
- cain. - szakítom félbe, mire meglepetten néz rám.
- nocsak, nocsak, barátkozunk, wolfie? - jesse erősen megveregeti a vállamat, míg én megforgatom a szememet.
- isten mentsen.
- vigyázz, mit mondasz!
- jaj, ne legyél már ilyen. - elhúzom a számat, és sietni kezdek a bejárat felé. egy kosárlabda repül el felettünk, de egyikünk sem tulajdonít neki sok figyelmet, mivel minden reggel ez megy. a srácok nagyrésze kosarazik, aki nem, az a háziját írja a mosdóban, míg a lányok szerteszét ücsörögnek a padokon, és a zsákoló fiúkról beszélgetnek.
jesse nem reagál semmit a visszaszólásomra, csak felveszi a gyorsabb tempómat.
- szóval cain. találkoztál vele? - szegezi nekem az újabb kérdését, amit legszívesebben meg se válaszolnék.
- igen, a templomban. aztán a hívőcsoportban.
- és jó arc?
- okés a srác, azt hiszem. - motyogom, miközben felsietünk az emeletre, ahol németem lesz. jesse spanyolt tanul, szóval az első óránk nem együtt lesz.
- hát remélem nem valami gyökér.
a szívem enyhén összeszorul. úgy csinálok, mintha cain valami utolsó szemétláda lenne, pedig csak barátokat akar szerezni. én meg olyanokat mondok, hogy isten mentsen meg tőle, mikor marha élvezetes vele dumálni. lehet, hogy fura, és talán egy picit tényleg őrült, de bárcsak mindenki annyira elborult lenne, mint ő. vagy legalább pár ember. de ebben az istenverte városban mindenki ugyanazon a véleményen van, ugyanúgy gondolkodik, vagyha mégsem, akkor hozzám hasonlóan inkább csendben van, és próbál elfojtani mindent, amit az ép ész diktál, nehogy ő legyen a téma az összes sarki kisboltban.
- na jó, én megyek a mosdóba. felírom a szavakat a bokámra, amik kellenek a spanyol dogához. találkozunk második órában, wolfhard!
- cső, jesse! - összeütjük az öklünket, majd jes el is siet a fiúmosdó irányába. nem azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom, de vele tudok a legtöbb dologról beszélgetni. másokkal elég felszínes kapcsolatom van, jesse meg úgy ahogy megért. nagyon sok mindent vele sem osztok meg, de még így is többet tud rólam, és én is róla, mint bárki más.
rákanyarodok a folyosóra, ahol a német órám lesz, de hirtelen meg is torpanok, amint észreveszem caint. az ajtó melletti padon ül, és a telefonját nyomkodja. egy pillanatra elgondolkozom, hogy miként is kéne odamennem hozzá, aztán végül nem agyalok tovább rajta, csak elésietek. megpillant, és felemeli a fejét.
- finn! szia! - mosolyogva elteszi a mobilját.
- szia. hogyhogy máris itt vagy? még mindenki az udvaron van. - kérdem, miközben jelképesen körbenézek az üres folyosón.
- igazából már két órája itt vagyok. - cain megvonja a vállát, nekem pedig kikerekednek a szemeim.
- miért jöttél olyan korán?
- álmatlanság, tudod. - magyarázza egy legyintés kíséretében. az agyam mélyén egy kis hang azt súgja, hogy hazudik, és valami nincs rendben, de úgy vagyok vele, hogy ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szavait?
- szeretnéd, hogy körbevezesselek?
- nem kell, már a gondnok mindent megmutatott. de köszönöm.
- a gondnok?
- igen, a gondnok. vagyis valami olyasmi volt. igazán kedves ember. - próbálok nem úgy nézni rá, mintha életemben nem hallottam volna még ekkora hülyeséget, de kicsit nehezemre esik.
- oké, ez... szuper. legalább már nagyjából ismered a sulit. viszont még van fél óra csengetésig. nem akarsz kijönni az udvarra? bemutathatlak az osztályunknak. - őszintén, kicsit tartok attól, hogy mit fognak szólni cainhez. nem az a tipikus srác, akit itt bárki hamar megkedvelne, és nem szeretném, hogy esetleg piszkálják. vagy hogy engem csesztessenek azért, mert együtt lógok vele.
- de, persze! - felveszi a táskáját, így együtt megyünk le az udvarra. már a felsőbbévesek is kezdenek megérkezni, de így sem tulajdonítanak sok figyelmet nekünk, kilencedikeseknek.
- miért csak egy osztály van minden évfolyamban? jerseyben volt vagy öt! - kérdi cain, miközben lesietünk a lépcsőn.
- hát, emmitsburg nem éppen a legnépesebb város. és azért jó páran inkább valami nagyobb város iskolájába járnak. azok járatják ide a gyerekeiket, akik vagy törzsgyökeres lakosok, és soha, semmi pénzért nem mennének máshova, vagy akiknek nincs pénze a mindennapi utazásra. - elhaladunk pár lány osztálytársam mellett, akiknek a tekintete hirtelenjében cainre szökik.
- és miért nincs szinte senkinek facebookja? vagy instagramja? megpróbáltam megkeresni az osztálytársainkat, de csak két embert találtam meg.
- az itteni felnőttek 16 éves korig tiltják a facebookot. - felelem, mire cain döbbenten torpan meg.
- ez most komoly? - erre csak egy bólintással válaszolok. - micsoda faszság! - megrázza a fejét, és újra elindul.
- úgyhogy ne sokáig számíts rá, hogy visszaírok facebookon, mert még nem szabadna fent lennem. valószínűleg pár nap kérdése, és az iskola értesíti a szüleim, hogy regisztrálva vagyok. - cain nem is tudja elképzelni, mekkora tüzet gyújtottam magam alatt azzal, hogy miatta felregisztráltam. és most csak azt várom, hogy mikor éget meg.
- ha hazaérsz töröld a fiókod. majd csinálok neked egyet kamunévvel, meg minden, és akkor csak arra kell figyelned, hogy ne lássanak meg, miközben dumálunk. megváltoztathatod a jelszót, ha kész lesz, de úgysem lépnék be.
- tényleg? - mosolyogva fordulok felé. mondjuk ez nekem is eszembe juthatott volna, de őszintén, örülök, hogy cain ennyire akarja velem tartani a kapcsolatot.
- persze! na, kik a jófejek? - körbepillant az udvaron. nem kicsit lepődök meg, mikor a szemei még csak meg sem akadnak a feltűnően őt bámuló lányokon. egy vele korabeli fiú már rég szemezett volna mindegyikkel. bár cain nem tűnik annak a srácnak.
- hol vannak a klikkek? - folytatja a kérdezősködést.
- milyen klikkek?
- hát tudod, a menő sportolók, a kockák, a plázacicák, a lúzerek. különböző csoportosulások, akik csak együtt lógnak, és általában utálják egymást.
- ilyen nálunk nincs, csak a filmekben. van pár menő gyerek, de inkább a felsőbb évfolyamokból. tudod itt mindenkinek ugyanaz a fő érdeklődési köre. - felelem, miközben én is végignézek az udvaron lévő iskolatársaimon.
- és mégpedig?
- a tanulás, és a vallás. - cain erre kissé elhúzza a száját.
- unalmas lehet.
- igen, eléggé az. - már a kosárpályán is felvigyeltek páran cainra, vagyis az új gyerekre.
- de te nem vagy ilyen. te felettébb érdekes vagy, finn.
- te is. legalább is azok a lányok biztosan így gondolják. - az állammal enyhén feléjük bökök. nem tudom, miért akarom ennyire felvonni cain figyelmét a róla pletykáló lányokra, de úgy érzem muszáj, hogy más felé is érdeklődést mutasson.
- és te nem?
istenem, haver, figyelj már a csajokra!
- de igen. beszélek a fiúkkal, te addig ismerkedj meg azokkal a lányokkal. - mosolyogva megpaskolom a vállát, majd mielőtt ellenkezhetne, vagy bármit szólhatna, elsietek a kosarazó osztálytársaimhoz.
CAIN DORTEN
pár másodperc erejéig zavartan bámulok finn után, majd arra gondolok, hogy lehet megint túl caines volt a közeledésem. vagy csak szimplán le akart rázni. ki tudja?
viszont így már tényleg kénytelen leszek foglalkozni azokkal a lányokkal, mert ha tovább állok itt, mint valami lekoptatott hülye, előbb-utóbb ennél is több tekintetet vonzok magamra. nem mintha valaha zavart volna, ha a középpontban vagyok, de most nem igazán lenne ínyemre. szóval fogom magam, és a legbájosabb mosolyomat felöltve elindulok a padon ücsörgő lányok felé.
be kell vallanom, hogy szépek, főleg az a nagyon sötérbarna hajú középen, és ha nem tudnám, hogy valószínűleg házasságig hozzájuk sem lehetne érni, még talán be is próbálkoznék. habár... mikor zavart engem ez a tudat?
próbálják leplezni, hogy eddig engem bámultak, és rólam beszéltek, pedig már igazán késő. mosolyogva, ám kissé elpirulva pillantanak fel rám, mikor eléjük érek.
- üdv, hölgyeim! hogy vannak ezen a szép hétfői reggelen?
- csodásan! - felel a sötétbarna, mire a mellette lévő szőke felkuncog. ahhoz képest, hogy vallásos nevelésben részesültek, elég kacérak.
- te vagy az új srác? - kérdi egy másik szőkés, inkább már világosbarna hajú lány.
- pontosan. cain dorten, szolgálatotokra. és kit ismerhetek meg bennetek, gyönyörű lányokban? - nevetgélve összesúgnak a bókomra, majd sorban bemutatkoznak, de hogy őszinte legyek, nem igazán jegyzem meg a nevüket. kivéve a sötétbarnáét. isabelle.
- cain! - hallom meg finn hangját, mire azonnal megfordulok. mellém siet, majd a lányokra pillant.
- sziasztok. - köszön nekik egyszerűen.
- szia finn. - a szőke lány, azt hiszem eleanor, de lehet elena, nem tudom, kedvetlenül int vissza finnek, miközben mind úgy tesznek, mintha a srác éppen egy nagyon komoly beszélgetést zavart volna meg.
- a fiúk meg akarnak ismerni. - elmosolyodik, és a pálya felé int, ahol az említett fiúk már befejezték a játékot.
- rendben. később beszélünk, hölgyeim. - végignézek rajtuk, majd a szemeim kicsit elidőznek isabelleen, aki erre láthatóan zavarba jön.
mosolyogva fordulok el tőlük, és indulok el finnel. alig teszünk pár lépést, már hallani, hogy újabb beszélgetésbe fogtak.
- úgy látszik, kedvelnek. - szól finn, majd megköszörüli a torkát.
- lehet. - vállat vonok. - de nem igazán érdekel.
erre már nem szól semmit, és igazából lehet, jobb is így, mielőtt egy olyan beszélgetésbe keverdnénk, amiből soha az életben nem mászunk ki sértetlenül.
–––
TUDOM, NAGYON RÉG VOLT RÉSZ, SAJNÁLOM
de kétszáz szó felett ültem egy hónapig, mire megjött az ihletem, plusz kedvem. viszont itt van!!
és szeretném megköszönni, hogy már ennyien olvassátok ezt a sztorit. nagyon jól esik minden egyes visszajelzés, amit kapok! hihetetlen hálás vagyok💕
(ó, és a három ezer megtekintést is nagyon köszönöm!)
legyen szép estétek!❤