WE DON'T BELIEVE IN GOD

fifteen

FINN WOLFHARD

megöleltem cain dortent.

helyesbítek, még most is ölelem. érzem a gerincének vonulatát az ujjaim alatt, és a lélegzetét a nyakam és a vállam között félúton. nem tudom, miért csináltam ezt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szüksége van rá, és talán egy kicsit nekem is.

jesse-t már jó pár alkalommal öleltem meg, szóval nem kéne nagy dolognak lennie ennek az egésznek, de mégis, cain valahogy más. belőle árad a figyelem és az érdeklődés, pont úgy, ahogy a végtelen mértékű kimerültség és fájdalom is. valami irgalmatlanul fáj neki, jobban, mint azt én fel tudnám fogni. hiába rejti el, látom a szemeiben a színtiszta, kék gyötrelmet. csak azt nem tudom, hogy mi kínozza ennyire.

a lényeg, hogy cainnek szüksége volt egy ölelésre, nekem pedig arra, hogy megadjam neki.

- köszönöm. - szólal meg halkan cain, mire elhúzódom tőle, és rámosolygok.

- gyerünk, éljük túl a napot! - mondom vidáman. a kezeimet visszaejtem a testem mellé, majd ökölbe szorítom őket, mikor megérzem a tenyeremen végigfutó finom, bizsergető érzést.

- és basszunk ki mindenkivel. - teszi hozzá cain, én pedig felkacagok a kijelentése hallatán.

- igen, azt is.

ezután néhány másodperc erejéig csak vigyorgunk egymásra, mint az idióták, és ebben a pillanatban talán tényleg elhiszem, hogy megcsinálhatjuk. együtt.

–

egész bioszon figyelmet sem tulajdonítottam a tanárnak. a jó tanuló énem ellenkezései ellenére minden kérdését ignoráltam, amennyire csak tudtam, és egy szót nem jegyzeteltem órán, amivel láthatóan rendesen felidegesítettem. közben a gyomromban már akkora csomó keletkezett az aggodalomtól, hogy óra végére nyelni sem igazán tudtam anélkül, hogy rám nem jött volna a hányinger. cain szinte végig bíztató pillantásokat és félmosolyokat küldött felém, amik hogy őszinte legyek, nagyon sokat segítettek a helyzetemen. olyan érzésem volt, mintha minden momentumban ott állna mellettem, és tartaná bennem a lelket.

most viszont kicsengettek, én pedig bizonytalanul pakolok a táskámba. direkt lassabban teszem el a dolgaimat, hogy utoljára maradjak, és a tanárnő meg tudjon állítani. a testem minden porcikája sikítva dacol, míg az undor már a nyelvem ízlelőbimbóin táncol, de én egyik érzésnek sem engedek. hátranézve látom, ahogy cain feláll a padjától, majd a tanárnőre siklik a tekintetem. ő is rendezkedik, mintha már nem tervezte volna el a fejében, hogy itt marad és molesztálni fog. mintha ez olyan kibaszott kurva normális lenne. el sem tudom képzelni, hogy alszik éjszaka.

hirtelen valaki megérinti a vállamat, mire felkapom a fejemet. cain néz le rám, de nem szól semmit, csak némán megszorítja a vállamat. felemeli egy ujját, ami a tarkóm felett hozzáér a hajamhoz, mire egy picit megrökönyödik. a szemei lejjebb siklanak, majd gyorsan elveszi a kezét, és elindul ki a teremből. pillantásommal végig követem rövid útját a padomtól az ajtóig, így látom, amint visszanéz rám, mielőtt kilépne a folyosóra.

a mellkasom hirtelen szúrni kezd egy érzéstől, amit nem tudok hova tenni, ezért megrázom a fejemet, hogy elűzzem. mire észhez térek, már én vagyok az egyetlen diák a teremben, a tanárnő viszont még mindig nem tulajdonít nekem figyelmet.

mély levegőt véve felállok a székről, és a táskámmal az egyik vállamon elindulok az ajtó felé, mint aki ki akar menni a teremből. tök mindegy, mert úgyis tudom, hogy meg fog állítani.