Már öt napja, hogy elhagyták a kitagarai városkát, Hanzamura-t, s azzal együtt a shogun-határt is. Yumira legnagyobb meglepetésére, a fiú négy új kimonoval és két könyvvel tért vissza a fogadóba, ahonnan egyből indultak is, amint a lány átöltözött. Ishizou állítása szerint, már nem bírta a régi ruhákból árdó bűzt, és Yumira örökös nyavajgását, amiért nincsenek könyvei.
További útjukat csendesen, vita nélkül folytatták. Tél első hava már javában tartott, s egyre több hó borította a kitagarai pusztaság mezőit. A két utazó alig vett ebből észre bármit. Már megszokták a talpuk alatt ropogó hó kellemes hangját, ami szinte egybeolvadt az alvó természet halk neszeivel.
A fiú kivételesen alig szólt hozzá. Nem piszkálta gúnyos megjegyzésekkel, és nem fűzött hozzászólást minden egyes mozdulatához. Igaz, ami igaz, ő sem szólalt meg - nem nyavalygott, hogy fázik, hogy éhes, hogy fáradt -, csak olykor-olykor, mikor valamire valóban szüksége volt.
Megtudta volna szokni ezt a helyzetet. A környezet szinte magába szippantotta, s minden kedves hangjával, akárcsak percekre, de kiszakította a jelenből. Felemelte a felhők közé, szinte úszott a végtelen fehérségben. Mikor éppen nem új szerzeményeit bújta, ilyeneken ábrándozott. A fiúról olykor teljesen elfelejtkezett, ami elég üdítően hatott a lány hangulatára az elmúlt öt napban. Mindketten elvesztek a gondolataikban, és figyelmen kívül hagyták a másikat.
Dél körül járhatott, mikor elhagyták aznapi pihenőhelyüket. A lány felcsatolta a hátára az amonoriból készült hosszú kardot, de még ezelőtt végigsimított a markolat motívumain. A sólyom és a róka mintázatai fantasztikusan mutattak egymás mellett, annak ellenére, hogy a madár istent többnyire a farkassal ábrázolták.
- Szép kard. Bár, a helyedben én valamivel rövidebbet választottam volna, mondjuk egy wakizashit, vagy egy tantót, vagy tőrt. A hosszú kardok kiválók párbajhoz, orgyilkossághoz viszont nem túl hasznosak.
- Ez igaz. Neked talán megfelelőbb lett volna valamilyen kisebb, könnyebben elrejthető fegyver.
- Miért pont erre esett a választásod?
- Hogy miért pont rá? - kérdezett vissza a lány, és újból megérintette a markolatot. - Nem tudom. Tetszett. Főleg ez a minta - mutatott az egybefonódó rókára és sólyomra. - És megragadott a penge ormótlansága.
- Bár megtudom érteni. Te, mint aki még sosem forgatott fegyvert természetes, hogy olyat választasz, amivel legkönnyebben távol tudod magadtól tartani az ellenfeled.
- Innen is nézhetjük.
- Furcsán nyugodt vagy mostanában - jegyezte meg a fiú. Szavaiban hitetlenség csengett.
- Mert végre van mit olvasnom. Ha az embert kiszakítják a komfortzónájából, ingerült lesz.
Ishizou vállat vont.
- Biztos. A pszichológiának ezen része annyira nem érdekel... - úgy tűnt, mintha elgondolkodna, akar-e még valamit hozzáfűzni, de végül semmit nem mondott.
----
- Ha eljön az ideje, azt szeretném, ha te lennél az, Kazuno.
- Tessék? De... - mély hangja elcsuklott. Nagy levegőt kellett vennie ahhoz, hogy folytatni tudja mondandóját. - Sosem lennék képes ilyenre. Olyan nekem, mintha a tulajdon szülőm lenne. Lehetetlen...
- Viszont, ha nem te cselekszel, majd más fog.
Csend telepedett közéjük. A két férfi egymással szemben térdelt, miközben a másik vonásait figyelték. Egyikük jóval fiatalabb volt, aligha tűnt huszonöt évesnek. Zöld szemei megteltek az aggodalom ködével, amint az idősebb férfire pillantott. Az határozottabban nézett az ifjúra ősz szemöldöke alól. Arcán mély ráncok ültek, akár a vízfelszínen fodrozódó hullámok.
- Ez az esemény fog elindítani egy háborút - felelte végül. Zöld szemeiben valamivel több magabiztosság csillogott. - Ha megteszem, Kiyahiko lépni fog. Már a kezdetektől erre vár. Nem sodorhatok mindenkit veszélybe. Több milliárd embert a halálba küldeni... Lehetetlen. Kérem, hadd ne kelljen megtennem.
- Nem kell. Ez egy egyszerű kérés volt a részemről. Viszont biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban majd helyesnek fogod gondolni.
- Csak adjon időt.
- Tengernyi időd van. Csak jókor hozd meg a döntésed. Lehet ez akár egy hét, egy hónap, de akár tíz év is. Válaszd a megfelelő pillanatot.
- Rendben van. Két év múlva ugyanitt folytatjuk ezt a beszélgetést - az ifjú felállt. Mélyen meghajolt az idős férfi előtt, majd kíséretével együtt elhagyta a kastélyt.
----
A síkságot lassan maguk mögött hagyták. Újra fák kezdték szegélyezni a látókörüket, először lombhullajtók, majd fokozatosan örökzöldek. Az utak is így váltak egyre meredekebbé és keskenyebbé, mígnem már csak libasorban tudtak haladni. A fiú már iszonyatosan várta a hazatérést, hogy újra láthassa mesterét, nevelt húgát és legjobb barátját. Azokat, akiket családjának nevezhetett. Ilyenkor mindig hálát adott a csillagoknak, hogy nem volt valami ismert gyilkos. Abban az esetben az áldozatok hozzátartozói és a vetélytársak egész biztosan célba vennék ezeket az embereket. Megölni nem tudnák őket, de egy nagyobb viszály egészen biztosan felütné a fejét.
Hallott róla pletykákat is, hogy hírhedtebb bérgyilkosok, mint például Aakanuma Shiihiro vagy Satsujinchi családtagjait is célba vették. Aakanuma felesége öngyilkos lett a nyomás alatt, amit a férje akaratlanul is a vállára helyezett. Folyamatosan bujkálniuk kellett, főleg mikor a nő teherbe esett. A férfi mindig újabb rejtekhelyre vitte az asszonyt, aki már nem bírta sem szellemileg, sem fizikailag. Aakanuma még a szülésen sem lehetett ott, s miután világra hozta gyermeküket, a felesége felkötötte magát.
A mestere mindig azt mondta, nem szabad senkihez sem mélyebben kötődnie, mert azt a szeretetet felhasználhatják ellene. Ezért is átkozta a sorsot, amiért nem lehetett yousatsu...
Az otthon ismerős illatai egyre erősödtek, ahogy feljebb értek az emelkedőn. A fenyők aromája keveredett az itt honos kaminoza jellegzetesen erős és kellemes illatával. A kaminoza egy örökzöld cserje volt, érdekes tulajdonságokkal. Nem volt túl szapora. Általában más növények társaságában érezte jól magát, és levelei felvették a környezetében növő virágok, cserjék ízét. Virága királykék színű volt, melyet a gyógyászatban is használtak, s bármilyen meglepő, de minden évszakban virágzott.
A keskeny ösvény szélén meg is pillantottak pár bokrot. Yumira egyből a fiúhoz fordult, hogy megkérdezze, milyen növény is az, ami télen is virágzik.
- Kaminoza. A sajátos mágiája védi a fagyoktól és a hidegtől. Láthatatlanul veszi körbe és védi a cserjét.
- Szóval akkor nem csak az emberszabású lények képesek reit használni?
- Ezek szerint? - vonta fel a szemöldökét a fiú ironikus hangnem kíséretében.
- Nyilvánvalóan igen - a lány a szemeit forgatta. - Belőled sem lenne túl jó tanár. Elviszed az ember kedvét a tanulástól.
- Ez diákfüggő. Miattad nem lehet normálisan tanítani - fordult hátra a fiú, arcán kihívó vigyor terült szét.
- Én ebben nem lennék olyan biztos.
- Igazán?
- Igazán. Idegesítő vagy - sóhajtott a lány.
Az út szélesedni kezdett, ahogyan a hegytető is egyre közeledett. Ishizou a lányra nézett, aki eddig mögötte baktatott. Most a fiú mellé ért, s felé fordult. Végigmérték egymás vonásait, akár az összecsapásra készülő szarvasbikák. Nagyjából egy magasak lehettek, ami már a kezdetektől fogva megőrjítette Ishizout. Tudta magáról, hogy nem volt túl magas, de hogy egy lány is majdnem túlnője...
----
A hegytető már csak lépésekre volt. A fiú szívét boldogság öntötte el, amint viszontlátta az ismerős, hóval borított tájat. A helyet, ahol felnőtt.
Egy kicsiny völgyecske terpeszkedett a hegy lábánál. A szomszédos csúcsokkal úgy ölelték körbe, akár a gyermeküket szerető édesanyák.
- Ez... Lenne az utunk vége - mormogta a fiú, végig a látványt bámulva.
- Gyönyörű.
- Gyere. Még le kell ereszkednünk a völgybe - bökte meg a lány vállát.
- Tessék? Ezért vonszoltuk fel magunkat? Nincs valami barlangjárat, amin könnyebben átjuthattunk volna? - kérdezte Yumira. Kicsit csalódott volt és úgy tűnt borzasztóan kimerült.
Nem csoda, gondolta Ishizou, Nincs hozzászokva ezekhez a hatalmas távolságokhoz.
- De. Viszont télen megközelíthetetlen. Mindig hó lepi el a bejáratot - látva a lány arcát, egy kicsit megesett rajta a szíve. - De ne izgulj, nem kell lemásznunk. Van egy felvonó, ami az ilyen esetekre épült.
- Felvonó?
A fiú bólintott. Elindult a hegy keleti irányába, meg sem várva a lány reakcióját. Hallotta maga mögött a fürge lépteket, így nem is fordult hátra, hogy ellenőrizze Yumirát.
----
A lány szíve egyre hevesebben vert. Képtelen volt betelni a lélegzetelállító látvánnyal, s mint általában, most is azt kívánta, bárcsak tudna rajzolni. Úgy, ahogyan Kiwagarata Umi... Az milyen csodálatos lenne. Talán hasznot is húzhatott volna belőle. Megszökik hazulról, jó messzire északra, vagy talán délre, már maga sem tudta, és eladja a rajzait. De persze, ez nem volt lehetséges. Úgy meg pláne nem, hogy a sors összeboronálta Ishizouval. A fiú gyakorlatilag minden eddigi világról alkotott képét összedöntötte. És volt egy olyan érzése, hogy ez csak a kezdet. Megannyi kérdése lenne még, melyeket a fiú biztosan nem válaszolna meg.
Gondolataiból egy tompa puffanás szakította ki. Ahogy a felvonó végre földet ért, egyszeriben új kilátás nyílt az apró völgyre. Az otthona, a Yasuyama legnagyobb völgye sokkalta hatalmasabb volt, talán egy hyojuu is megvolt. Ez a hely valahogy mégis barátságosabb volt magas sziklaoszlopaival, melyek repedéseiben barátságos bokrocskák és fenyők ücsörögtek, várva a hegycsuszamlásokat, amik minden bizonnyal lesodornák őket.
- Ishizou! Ishizou~! - hallatszott egy magasabb, női hang. Egyre közeledett feléjük, a fiúéhoz hasonló, egészen sötét barna haja mögötte lobogott. Mikor látótávolságon belül ért, egy pillanatra megtorpant, zavartam bámulta a fiú mellett álló alakot, majd a bérgyilkoshoz sietett. - Te tényleg embert hoztál közénk!? - fakadt ki, majd a fiú ruháját kezdte ráncigálni.
Yumira gyanította, hogy ő Himori, a nevelt testvér, akiről Ishizou beszélt. Csakhogy teljes ellentettje volt annak, ahogy ő képzelte el a lányt. Alacsony volt, alig ha ért a mellkasáig, és vékony, ugyanakkor erősnek is tűnt. Hosszú, étcsokoládé színű haja hosszan omlott a hátára, nagy, türkizkék szemei dühtől csillogtak. Szemöldöke nem látszott a homlokára hulló tincsektől, amely roppant gyerekessé tette. Ha bárki ránézett, egy tíz éves kislányt látott.
- Nem, ő egy yousatsu. Kagayama Yumira - lökte el magától ridegen a lányt.
- Kagayama? Ezek szerint... - kerekedtek el Himori szemei.
- Igen, az ő apjával kellett végeznem.
- Ő egy közönséges ember. Rei-nek leghalványabb szikráját sem érzem rajta.
- Az nem lehet! Egészen biztos, hogy közületek való!
Himori a völgyben elhelyezkedő birtok felé fordult.
- Először szerintem meséljetek. Ezekről nagyapa is biztosan hallani akar. És menjünk be, elég hideg van.
A fiú komor arccal bólintott.
----
A völgyben fekvő kis birtok varázslatos volt. Ahogy a lány észrevette, a télen nyíló cseresznyefák valamilyen jelentéssel bírhattak a yousatsuk mitológiájában, mert a birtokot is virágzó fák vették körül.
A kövekkel kirakott utacskán haladva, elérkeztek egy kicsinyke fahídhoz, mely egy patakon ívelt át. A patak vize nem fagyott be, kristálytiszta volt, s lassú folyása miatt a növények is megtelepedtek benne. A jobb és bal parton is gyönyörű japánkert pihent, melynek elrendezése teljes összhangban volt a környező, természet uralta hegyekkel.
Yumira arcát gyengécske, de hideg szél csipkedte, a két testvért követve. Tetszett neki ez a hely, még az otthonánál is jobban.
Átkeltek a hídon. Az épületegyüttes, mely előttük terült el, egy szintes volt, s négyzetalakban ölelte körbe a belső udvarban elhelyezkedő onsent és tavacskát.
- Ishizou! Mennyire várunk már téged haza! - egy kedves hang csapta meg a lány fülét, s valaki eltolta a bejárati ajtót. Egy halvány gesztenye barna hajú férfi volt, Himoriéhoz hasonló szemekkel. Idősnek látszott, bár arcán nem ültek ráncok. Magas, karcsú ember volt, de vállai olyan szélesek voltak, akár egy tölgyfa koronája. Ujjai hegesnek és durvának látszottak, a fegyverforgatás nyomai. Arca mégis kedves és szelíd volt, s ahogyan Ishizou-ra nézett, olyan volt, akár egy édesapa.
De aztán Yumirára tévedt a tekintete.
- Mit keres itt egy ember? - komorodott el.
- Ti tényleg nem érzitek? - a fiú a fejét fogta. - Ő egy yousatsu, azért hoztam magammal! Ő Kagayama Yumira.
- Te vagy annak az embernek a lánya... ? - a férfi szemében rémület tükröződött, majd egy pillanat leforgása alatt eltűnt. A lány egy hideg tárgyat érzett a nyakánál, s érezte, hogy egy erős kéz szorítja a vállait. Most... Megfogják ölni?
Halihó, Minna-san! Remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, ha már ennyit kellett rá várnotok, amiért elnézést kérek! 😢😢 Mi a véleményetek? Szerintetek mi lesz a folytatásban? 😆 Zúdítsátok rám a gondolataitokat!