Csak állok az ágya mellett, szemezgetek a foltos pólójával, de lábaim a földbe gyökereztek, nem engednek mozdulni. Harry megvakarja a tarkóját, majd könnyedén beletúr a mindenhogy tökéletes hajába, s egyszerű mozdulattal beállítja azt. Kezdem kellemetlenül érezni magam, ezért megköszörülöm a torkomat, ezzel jelt adva a fiúnak, hogy beszéljen már.
- Tegnap kicsit ideges voltam, úgyhogy kérlek ne haragudj rám - mondja rekedt hangján, amelytől végig fut rajtam egy kisebb borzongás, s végül egy szaggatott sóhajt eresztek el. Hiába éreztem magamat vérig sértve, túl tudok lendülni egy villanás alatt azon, hogy mennyire kiabált velem tegnap és milyen szinten bunkó volt. - Van egy dolog, amely még megoldásra vár, de ezt tényleg nem mondhatom el.
- Nem tartozol nekem magyarázattal, te is megmondtad - vágom a képéhez, s kicsit büszke vagyok magamra, amiért nem ugrottam egyből a nyakába és nem bocsájtottam meg neki azonnal. Hiába húz felé a szívem, az agyam most erőteljesebben sugallja felém a saját gondolatait, amit elfogadok. Az agyam jobb fej, a szívem túl sok marhaságot csinál.
- Ahj, tényleg nagyon sajnálom! Nem akartam veled kiabálni se és rosszul beszélni, mert nem ezt érdemled - mondja, s a meghatódottságom hevében Harry nyakába borulok. Talán kicsit erősebben szorítom magamhoz, mert felszisszen a fájdalmaitól, ezért engedek a szorításomon, de ő annál inkább magához húz. Nem tudom, hogy helyes dolgokat csinálok-e vele, úgy gondolok-e rá, ahogy kellene, de egy ideje tényleg megbolondultam. Sosem öleltem még ennyire érzésekkel túlfűtve senkit sem. Érzések... Azok vannak nekem Harry iránt, vagy csak szimplán megesett rajta a szívem? Nem, az ki van zárva, a sajnálkozás nem itt kezdődik.
- Örökké ölelgetnélek, de az a baj, hogy mennem kell, mert hív a munka, de egy óra és itt vagyok, rendben? - kérdezem tőle, ő pedig bólint egyet és elválunk egymástól. Megigazítom a félrecsúszott névtáblámat, majd egy utolsó pillantást vetek a fiú fele és kilépek a kórteremből, de hirtelen nekiütközök valakinek. - Bo... bocsi! - mondom, majd felnézek az illetőre, aki nem más, mint a tegnapi látogató. Louis? Igen, ezt a nevet említette Harry, mert Lou szerint szép vagyok. Szegény fiú, neki is baja lehet a látásával...
- Én bocsi - kuncog, majd megigazítja friss, puhának tűnő haját és tovább indulna Harry fele, de egy pillanatra még visszanéz rám. - Fejjel lefele raktad vissza a névtáblád.
- Ó, izé.. köszi - mondom, s szégyenemben inkább csak elindulok tovább a folyosón, ahol ismét van élet. Valószínűleg Louis kicsit mást sejthet a szedett-vetettségemből, de nem érek rá ezzel túlzottan foglalkozni, ugyanis rengeteg dolgom van.
. . .
Az időseket fürdetni elég nehéz, mert a kis vézna karommal nehezen tudom megtartani őket, alig ha bírom kisegíteni némelyiket. Ellenben ezzel, imádom őket fürdetni, utána annyira jól esnek a szavaik, hogy hálásak nekem, pedig csak segítek valamennyiüknek lezuhanyozni, illetve kötést cserélni. Sokat szoktam beszélgetni közben velük, néha panaszkodnak a kollégáimról, de inkább csak annak örvendenek, ha meglátogatják őket. A hozzátartozók sokszor elegyednek velem is szóba, nem csak az illető orvossal, de a rokonok sokkal bunkóbbak és lekezelőek velem. Vannak dolgok, amelyek nem tetszenek nekik a munkámmal kapcsolatban, megpróbálnak kiosztani és egyáltalán nem gondolnak bele a helyzetembe, hogy nem mindig tudok maximum fölött teljesíteni.
- Hogy tetszik lenni, Miss Fletcher? - kérdezem mosolyogva a nőt, neki viszont könnybe lábad a szeme. Hirtelen végig söpör bennem minden egyes tragédia lehetőség, talán meghalt valakije, vagy bajok vannak a házával, esetleg a lábával, de csak elkezd keservesen sírni.
- Súlyos szívelégtelenségem van és... ezt nem biz... nem biztos, hogy lehet műteni - zokogja, bennem pedig megfagy a vér és pillanatokig csak magam elé bámulok, ameddig látásomat el nem homályosítják a könnyeim. Elkezdek sírni, a szomszédom és a fogadott nagymamám kezeiben áztatom a ruháját, ő pedig meg-meg remeg alattam. Ha nem lehet műteni, az egyet jelent azzal, hogy szívdonorra lesz szüksége, ó az Istenit! Nem lehet, nem lehet igaz, hogy az egyetlen velem lévő szerettem ilyen súlyos betegségben szenvedjen! Miért? Miért kell ezt az ártatlan nőt ennyire sújtani?
- Meg fog gyógyulni, ne aggódjon! - mondom minden erőmet összeszedve, de utána ismét eltörik a mécses, s mondandómat ezzel hamissá is teszem. Van még esélye a felépülésre, ez tény, de akkor sem szeretnék belegondolni, hogy mi lenne ha.. ha meghalna. Nem lehet!
Még egy ideig csak itatjuk az egereket, de amint belép az egyik nővér, jelezve, hogy gyógyszer osztás, kénytelen vagyok elválni Miss Fletcher-től. Elköszönök tőle, majd elindulok a lifthez, ahol az elsőn szállok csak ki. Könnyeimet megpróbálom letörölni, hisz még sem kellene sírva bemennem bárhova, majd Harry ellátásához szükséges holmikat magamhoz véve elindulok hozzá is. Még egy sós könnyemet letörlöm, lenyomom a kilincset és besétálok hozzá.
- Képzeld, idejött valami ápoló srác és elvitt lefürdetni. Azt állította, hogy neki kell lefürdetnie, de hiába tiltakoztam ellene, nem tágított - mondja nekem szomorúan, biztos benne, hogy én jöttem be, s utána kisebb-nagyobb fájdalmaival felül az ágyon. Akaratlanul is az eszembe jut a szomszédom betegsége, miközben Harry kötéseihez szükséges dolgaimat markolászom és sírásomat visszatartva szipogok halkan. Nem tudom, hogy melyik ápoló fürdette le a fiút, de az biztos, hogy a kötéseit nem cserélte le. - Te sírsz?
- Ne.. nem sírok - mondom neki remegő hanggal, majd akaratlanul is elengedem a könnyeimet. Ismét zokogok, újból a fejembe fészkeli magát a szívelégtelenség és képtelen vagyok, egyszerűen nem tudok semmit se tenni, eltörök lelkileg teljesen.
- Pocsék színész vagy - jegyzi meg, majd megpróbál felkelni a helyéről, hogy megtaláljon engem. Kezeivel kalimpálni kezd, kis híján kiszúrja a szemeimet, de végül megtalál és gyengéden az ölelésébe húz. Mellkasára hajtom fejemet, később nyakába fúrom, nem törődök a könnyeim mennyiségével, pusztán megremegve, teljesen összetörve sírok. - Mi történt?
- Az.. az egyetlen személy, aki tiszta szívéből szeret.. szívelégtelenséggel küzd és lehet csak.. csak a szívdonor segít neki! - mondom, majd a lehető legjobban felzokogok és érzem, hogy a sírás egyik legnagyobb fokozatába kerültem, ahol már levegőt se igen kapok.
- Sss, minden rendben lesz! Ne sírj, gyönyörűm - nyugtatgat, miközben apró puszikat nyom a fejem búbjára és kezeivel gyengéden cirógatja a hátamat. Kis idő múlva hatásos lesz a nyugtatása, légzésem egyenletesre válik és testem se remeg meg Harry ölelése alatt, de a fejemből nem megy ki a szomorú hír. Egyszerűen nem akar távozni.
- Lecserélem a kötéseidet és most a szemedet is ideértem - vázolom fel a közeljövőt, ő pedig bólint és eleresztjük egymást. Felpattanok az ágyról, a kis szekrény fele veszem az irányt, ahonnan a kezembe veszem a fáslikat, a gézlapot és visszamegyek hozzá. Először a szemeiről veszem le a kötéseket, de igyekszem sietni, mivel nagyon csúnya látványt nyújtanak, nem véletlen vár még szegény fiú a műtétre.
- Képzeld, Louis azt hitte, hogy sikerült téged megdöntenem vakon - meséli nekem nagy kedvvel, viszont a kezemben megáll a gézlap, a jobb szemét ezzel pedig teljesen felfedve hagyom. Eljátszok a gondolattal, hogy vajon Harry milyen lehet az ágyban, de ezeket a perverz gondolatokat el is űzöm azonnal. Nem szabad arra gondolnom, hogy milyen lenne, ha attól tapadna a haja a homlokára az izzadsággal, nem szabad eltűnődnöm azon sem, hogy milyen lehetne, ha teljesen egybe olvadna csupasz, meztelen testünk. Jézusom, mégis mi a francról ábrándozok én itt, komolyan? - Hű, nyugodj le, mert rohadt szaporán kezdted el venni a levegőt!
- Pff, én ugyan nem! - tagadom le az egészet, s a szemére helyezem a gézlapot, majd lekötöm azt. Ezután a másikat is lefedem teljesen, s végül a fáslikért nyúlok és lehúzom a fiúról óvatosan a pólóját. Ismét elkezd a hasam görcsölni, alsó ajkamat beharapva mérem végig mellkasán lévő pillangóját, illetve madarait, amelyek egyszerűen megbabonáznak. Elmondhatatlanul tetszenek ezek a minták, régebben például én is elgondolkoztam azon, hogy magamra varratok valamit, de nem volt olyan motívum amely megigézett volna.
- Elvileg Januárban már látni fogok. Megvan az orvosom - meséli nekem boldogan, s közben megszabadítom régi kötéseitől, helyükre újakat csavarok.
- Ez nagyszerű, örülök neki, hogy ismét látni fogsz - mosolygok rá, ő pedig, mintha látná, viszonozza ezt. Felemelem kezét, amely miatt kissé felszisszen, majd begyűröm a fáslit a többi rétege alá, hogy a helyén maradjon minden.
- Azt szeretném, hogy majd te is ott legyél, ha leveszik a műtét után a kötést - mondja nekem komolyan, hasamban pedig elszabadulnak a mostanában állandóan repkedő pillangóim. A fiúra pillantok, s hiába szeretnék a szemeibe nézni, még nem tehetem, de már nagyon kíváncsi lennék íriszeire. Látni akarom őket.
- Még szép, hogy ott leszek - mondom neki, ő pedig elenged egy megkönnyebbült sóhajt, egyenletesen kezd tovább lélegezni. Miután készen leszek a kötések lecserélésével, visszateszem őket a szekrényre és leülök az ágy melletti székre. Már hazamehetnék, ugyanis egy negyed órája lejárt a munkaidőm, de még nem szeretnék, mert annyira jó itt lenni Harry-vel. - Louis amúgy az egyik legjobb barátod? Vagy esetleg a rokonod?
- Lou a világ legjobb barátja, nagyon régóta megkeserítjük egymást életét. Nem tudom mit kezdenék nélküle.
- És Zayn? - kérdezem, majd kicsit elkomorodik, alsó ajkával pedig játszani kezd, amelytől lassan megőrülök. Miért ennyire teltek az ajkai? Mi a titka?
- Bonyolult - mondja halkan, majd elfekszik az ágyán és a plafon fele fordítja fejét. Úgy érzem kényes témát dobtam fel, úgyhogy azonnal gondolkozni kezdek azon, hogy mit mondjak helyette, de egyszerűen annyi minden az eszembe jut, hogy inkább hallgatok. Nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá. - Te amúgy a szüleiddel élsz vagy esetleg mással?
- Egyedül élek, mert a szüleim.. hát ők Sydney-ben vannak a testvéremmel együtt - mondom, s a csalódottság észrevehető a hangomban, amelyről nem tehetek. Hiányzik a családom, lehet én is nekik, de sose hozza úgy a sors, hogy egy városban, vagy legalább egy kontinensen legyünk.
- Ó, értem. Hát, az nem jó, bár átérzem egy kicsit a helyzeted. Nekem a nővérem van távol tőlem - magyarázza, s utána ismét ülőhelyzetbe tornázza magát. Szemeimmel tovább vizslatom a helységet, minden négyzetmilliméterét átbogarászom, mert nem akarom annyira bámulni Harry-t, így is elszaladt velem a ló az elmúlt időkben.
Beszélgetünk, nevetünk és ami a legfontosabb, hogy nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában, rengeteg dolgot megtudok a fiúról és ő is rólam. Az idő csak úgy elszalad velünk, szinte egy pislogás alatt átbeszéljük magunkat a másnapba. Kint szakad a hó, valószínűleg az utak ismét járhatatlanná kezdenek válni, ezért jobban teszem, ha már most elindulok haza, még mielőtt a kereszteződésig se fogok tudni eljutni.
- Holnap nem leszek, mert szabad napos vagyok, de hétfőn ebédnél találkozunk.
- Ne már! Az olyan messze van... - húzza el a száját, én pedig összeszedem közben magam. Visszateszem a széket a helyére, illetve Harry párnáit is megigazítom, mert a fele lent volt már a földön a sok mocorgása miatt.
- Jó éjt, Harry!
- Szép álmokat, Madie - köszön el tőlem mosolyogva a fiú, s utána leoltom a lámpáját és a nővér szobához igyekszem. A folyosókon senki sincs, halk minden, pusztán néhány szobából hallatszik ki a betegek szuszogása, akik már az igazak álmát aludhatják. A szobában átöltözöm, minél rétegesebben próbálom meg magamat elzárni a hidegtől, de amint kilépek, szinte átfagy az egész testem. December eleje van, alig ha léptünk még be e a télbe, de már most mínusz alá csúszott a hőmérséklet, hihetetlen!
Arcomat még inkább a meleg sálam alá csúsztatom, de a csípős levegő bántja puha arcomat, szemeimmel pedig alig látok a hóesésben. Nem tudom mikor volt utoljára ilyen szép, de egyben tragikus idő, mindenesetre nem bánom. Hiába vannak jégkockák a számban, hiába kocognak a fogaim a didergésemtől, nekem így tetszik ez az egész.
A kihalt utcán haladva ropog alattam a friss hó, bakancsom egy bizonyos ponton be is ázik, amit kisebb káromkodással veszek tudomásul, nem valami szép szavakkal illetem a lábbelit. Még jó, hogy a boltban azt mondták vízálló! Megyek holnap reklamálni...
A távolban hallani lehet már a járművek közlekedését, de a késői idő miatt nem igazán megy sok autó, mondhatni teljesen egyedül vagyok. Hátam mögött meghallom a hó ropogását, valakinek a lépteit, aki jó pár utcán át követ engem, vagy halad mögöttem. Vészjósló énem miatt elkezdek kicsit félni, szívem gyorsabb tempóban dobog tovább, kezem pedig vagy a hideg, vagy a félelem miatt remeg, mint egy kocsonya. Bátortalanul lelassítok, majd óvatos mozdulatokkal fordulok hátra, de kicsit nyugodtabban tapasztalom, hogy senki sincs mögöttem, ugyanakkor ez a hallucinációmra utal. Ennyire fáradt lennék?
Tovább lépkedek, már meglátom a buszmegállót ahova tartok, de a hangok mögöttem még inkább előjönnek. Az illető egyre közelebb kerül hozzám, amelyet a léptei hangja miatt tudok és most kivételesen hátrafordulok minden előjel nélkül. Meghallom közben, hogy a buszom is bekanyarodik, elhalad mellettünk, miközben egy fekete csuklyás alak követ. Kikerekedett szemekkel, félelemmel próbálom megnézni az arcát, de teljesen eltakarja a kabátja, pusztán barna szemeit látom, azokba tudok csak bámulni. Gyorsít a léptein, én viszont szaladni kezdek nem csak előle, hanem a buszom után. Szerencsémre pont elérem, s mikor visszapillantok az idegenre, megnyugodva tapasztalom, hogy már nincs sehol. Lihegve ülök le az üres buszban, még mindig remegve a félelemtől próbálom rendezni légzésemet, amely kis idő után sikerül is. Mi volt ez az egész? Ki a franc volt ez és mit akart?
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Heló embereek :D
Ismételten szeretném megköszönni, hogy olvassátok a könyvecskémet!
Új rész szerdán! Addig is vigyázzatok magatokra!
😘😘😘