Catherine Clark
22. Szeptember; Madrid, Spanyolország
Reggel telefonom ébresztőjére kelek, a portugál szoros ölelésébe. Elmosolyodom és megfordulok az ágyban ezzel szembetalálva magamat vele. Végigsimítok puha arcán ujjaimmal, mire neki is elhagyja egy halvány mosoly ajkait. Még mindig csukott szemekkel húz közelebb magához egy szájra puszira, majd ujjainkat összefonja. Barna íriszeit szépen lassan kezdi nyitogatni.
- Hiányoztál- morogja reggeli hangján.
- Te is nekem- bújok hozzá közelebb.
Felszakad egy sóhaj, amit el szerettem volna nyomni, de nem sikerült. Többet akarok belőle, nem csak ezt. Még magamnak is furcsa bevallani, de megkedveltem. Fogalmam sincsen mit tett velem ez a férfi. A tegnapi estémen is csak ezen tudtam agyalni, hiába feküdt mellettem. Nem vitt újra ágyba, nem kényszerített semmire, csupán foglalkozott velem, vigyázott rám.
Az ajtó nyílására kapom fel fejemet. Egy már ismert arc kukucskál be rajta, hatalmas vigyorral szája szélén. Viszonzom gesztusát miközben apjára nézek.
- Mama mondta, hogy Kate itt van- ugrik be mellém az ágyban Juni.
Megsimogatom a fejét és kíváncsian kezdek rá pislogni, biztosan van valami mondanivalója is. Idegesen rágcsálja szája szélét és tördeli ujjait.
- Apa- néz fel Crisre- azt mondtad szólsz, ha...- harapja el a mondat végét.
Egyből leesik, hogy mire is kíváncsi a kicsi. Nos, ez engem is érdekelne, Junior.
Az idősebbik felnevet és rosszallóan megrázza a fejét. Még mindig összekulcsolt ujjainkra tekint, mire nekem is odavándorol tekintetem. Kérdőn felhúzom mindkét szemöldököm és úgy kezdem el pásztázni, szintén válaszra várva.
- Neked mi a válaszod?
- Fel sem tettél még egy kérdést sem- játszom az értetlent.- De valószínűleg, igen.
- Hát fiam, akkor most már szólhatok neked- vigyorog a kis göndörre, aki elmosolyodik.
Szóval együtt vagyunk, jó tudni.
Fiatalabbik Ronaldo gondolkodás nélkül ugrik ki az ágyból ér robog le a lépcsőn. Elhűlve nézek utána, hogyan van még ilyen kora reggel is ennyi energiája? Sosem fogom én ezt megérteni. Kikászálódom az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt, de útközben megtorpanok, mikor rájövök, hogy haza kellene mennem átöltözni, így hát elbúcsúzom barátomtól és családjától.
A piros lámpánál állva egy valamin agyalok már csak, Cristiano anyukája, Dolores. Szinte még sosem beszéltem vele két-három mondatnál többet. Lehet ez így neki furcsán jön le, de nem tudok mit tenni. Én ilyen vagyok.
Már-már rutinból parkolok le a helyemre és kászálódom ki kocsimból. Villámsebességre kapcsolva jutok el lakásomig. Ezúttal azzal sem törődök, hogy ki ül a recepciós pultban vagy éppenséggel kik álldogálnak, beszélgetnek a hallban. Villámgyors hajmosás, zuhanyzás és szokásos teendőimet rekordidő alatt végzem el. A kissé hűvösebb időnek megfelelően felöltözve lépem át ismételten a küszöböt, csak ezúttal elhagyom a rezidenciát. Már csak egy dolgot kéne elintéznem, Pérezt, de ezt a tervet rögtön meg is kell semmisítenem, hiszen lehetetlennek bizonyul.
Mély eszmefuttatásaim közben meg is érkezek az edzőközpont elé. Egy üres helyre leparkolok, majd még egy aprót ráigazítok és kiszállok. Körbenézve megakadnak szemeim Cris autóján, szóval már itt van. Magamnak elmosolyodok ismételt, de kifelé örömömnek egy apró jelét sem mutatom.
Utam először az elnök irodájába vezet, ahol egy gyors lejelentkezés és látlelet után sietősen távozom. Lábaim önszántukból visznek a nagypálya felé, ahonnan már hallhatóak a különféle utasítások, feladatok. Nem tiltakozom végtagjaim akarata ellen. Eleinte csak Marcié, majd sorra a többiek feje is látóterületembe kerül. Eszem ágában sincsen megzavarni őket miközben, a labdát rugdalják egymásnak, azt hiszem, passzolgatnak, ha jó szót használtam rá.
- Biztosan te vagy Catherine Clark- ijedek meg.
Rémülten kapom fejemet a férfihang tulajdonosára. Eddig fogadni merek, hogy nem volt itt, de még csak a közelben sem.
- Zinédine Zidane vagyok- mosolyodik el halványan.
Bólintok egyet annak jeléül, hogy megértettem, amit mondott bár gőzöm sincs róla, hogy ki is lehet valójában. Akár egy takarító vagy éppen a foci koronázatlan királyával folytathatok „beszélgetést", már ha lehet azt annak venni, hogy ő beszél hozzám én meg nézek rá, mint borjú az új kapura.
- Látom sikerült beszélned Crissel, meglátszik a teljesítményén. Már most több életkedvvel dolgozik, mint szombaton.
- Honnan tudod ezeket?- morgom cseppet sem kedvesen, mire elmosolyodik.
- Ismerem Crist és nem utolsó sorban tudom milyen érzések kavarognak az emberben, mikor a labdához ér.- fejt ki egy teljesen értelmetlen mondatot.
- Ha te mondod.- sóhajtok fel.- Ha megbocsájtasz, vár a munka.- célzok ezzel az irodámban rám várakozó Danilora.
(...)
Pár óra alatt végzek a sérült focistával és minden egyes apró szösszenettel, amik még a felépüléséhez tartoznak. Az utolsó papírokat adom már csak kezébe, amin néhány számára hasznos dolog szerepel.
- Köszönöm Kate- küld felém egy mosolyt.
Csak aprót biccentek mondatára és immáron magunk mögött húzom be a faajtót. Automatikusan vesszük mindketten a pálya felé az irányt. Míg ő kicsit nehézkesen halad sarka miatt, engem a magassarkú tart vissza a tempó növelésétől, így kényelmesen tudjuk felvenni egymás gyorsaságát. Hazai kispad első soraiban foglal helyet én pedig követem a példáját, noha úgy tűnik feleslegesen. Ugyanis a szó szoros értelműben ebben a pillanatban fújja le Rafa a fiúk egymás ellen történő meccsezését, vagyis véget ért azt edzés. Mindenki a vezetőedző köré gyűlik, egy kivételével, Cristiano. Ő csak egy széles, magabiztos vigyor közepette tart felém. Nyugodt lépteivel szívemet egyre jobban bírja dobogásra, míg tekintetével lyukakat éget bőrömbe. Annyira belefeledkezem bámulásába, hogy észre sem veszem a teljes életnagyságban előttem alló portugált.
- Hé' Clark, nálam hagytad a telefonod- beszél számtól két centiméterre.
- És elhoztad nekem?- húzom fel szemöldököm.
- Nem- lesz szélesebb vigyora- hiszen így kénytelen vagy ma is meglátogatni. Este várlak- kacsint rám.
- Akkor nem ártana lezuhanyoznod, nem szeretem az izzad, büdös pasikat- kacsintok rá, ezzel elkönyvelve magamnak egy pontot.
Kínosan elmosolyodik és puszit nyom szám sarkába. Mire feleszmélek már csak a távolodó alakját vélem felfedezni és magam mellett egy kérdő arcot.
- Ja, együtt vagyunk- válaszolok a fel nem tett kérdésre.
- Mióta?
- Ma reggel.
(...)
Estefelé Cristiano háza felé veszem az irányt a jól megérdemelt szépségszalonból. Finoman kiropogtatom a vállaimat még egy kicsit a masszázs utóhatása kép. Újonnan lakkozott körmeimre gondosan figyelve vezetek, talán több figyelmet szentelek nekik, mint minden másnak.
Madridban ilyenkor már kezdenek lenyugodni az emberek, bár az utcába befordulva még mindig találkozom szembe fényszórókkal, amikhez autó is társul.
Boldogan parkolok le a feljáróra és a kódot bepötyögve lépek be az oldalsó kapun. Cipőm kopogása tölti be az-amúgy is nyugodt- kertet. Komótosan szelem át a macskaköves utat, ami összeköti a ház bejáratát az utcával. Annyira kellemes ez az egész környék, de hiányzik nekem belőle a pörgés. Gondoltaim közepette el is érek a fa ajtóig. Gondolkodás nélkül nyomom le a kilincset és se perc alatt már az előtérben is állok.
- Cris!- megyek befelé kiabálva.
- Catherine- áll elém.
Arca komor, egy apró mosoly sem hagyja el. Értetlenül pislogok az előttem állóra, aki csak elneveti magát, rajtam. Nagyon régen fordult ez elő velem, hogy valaki kiröhögjön. Gyomrom hirtelen görcsbe rándul és értetlenül állok az egész előtt, mit tettem?
Tekintetét elszakítja az enyémtól és a kezére vezeti. Bicepszén az erek kidagadva virítanak. Ujjai között telefonomat szorongatja.
- Nem szeretem, ha átvernek- adja a kezembe a készüléket.
- Nem ér...- kezdek magyarázkodni.
- Ne!- vág közbe nyugodt hangon.- Kérlek menj el, azzal a formás fenekeddel együtt.- fordít nekem hátat.
- Cristiano az Isten szerelmére! Miről beszélsz?- csattanok fel.
- Takarodj el a házamból, most!- sziszegi fogai közt alig hallhatóan.
Nem kéretem magamat tovább. Sarkon fordulok és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a házat, magam után hangosan bevágva a nyílászárót. Cristiano Ronaldo már a főnöke lányát is kihúzhatja, arról a híres listájáról.