2. Fejezet
Néha elgondolkodom, milyen lenne az életem, ha egy filmszereplő lennék. Mármint nem színész, hanem igazából megélném azokat, amiket a filmekben szoktak. Vagy a könyvekben. Egy apokalipszis utáni világban túlélőként, egy lakatlan szigeten egyedül, egy zombi árasztotta városban menekülni, hercegnőként lovagba szeretni, misztikus lényekkel találkozni. Újra és újra elönt ez a hideg érzés, egészen belül, a gyomrom fölött, miután kiolvastam egy jó könyvet, vagy megnéztem egy filmet és vissza kell kerülnöm a saját unalmas... úgy értem átlagos életembe. Kíváncsi vagyok, abból a sok lehetetlennek tűnő dologból, abból a rengeteg csodából, vajon mennyi igaz? Igaz akár egy is? Úgy konkrétan nem tudnám kimondani, hogy hiszek valamilyen nem evilági dologban. De azt tudom, hogy igazán meglepődnénk, ha tudnánk dolgokat, amikkel valójában egy azon világban élünk. Talán már láttunk is csodát, csak nem vettük észre. Nagymama mindig azt mondja, hogy az anyukám az ég világon, mindent csodának tekintett. Hajlamos volt kint állni az esőben, két karját az égnek nyújtani, csukott szemmel állni és élvezni, ahogy a hűvös esőcseppek a bőrére hullottak. Ha egy bizonyos oldalról nézem, elismerem, hogy mindent csodának lehet venni. Ám ha minden csoda... akkor már semmi sem az nem? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak végig az agyamban, miközben próbáltam elaludni. Először a jobb oldalamra fordultam, aztán a balra. Majd hasra, végül háttal, majd kezdtem újra előröl az egészet. Néha igazán bosszant az alvászavarom. Az még hagyján hogy órákig tart mire végre sikerül elaludnom. Ám másnap egészen délig nem ébredek fel – feltéve ha nem kell iskolába menni – ezáltal pedig a fél napról lemaradok. Na nem mintha olyan hű de sok dolgom lenne. Néha megszoktam próbálkozni a futással az erdőben. De sosem tudom rendszeresen véghezvinni a tervet. Sajnálatos módon ugyanis, túlságosan lusta vagyok. És azzal nyugtatom magam, miután megeszek egy egész zacskó csipszet, hogy a napi sétálás Rozmaringgal, elég, hogy formában tartsam magam. Ami persze hatalmas tévedés. De hála Nagyi házilag készített almaecetjének, amiből minden héten meg kell innom egy üveggel, az elhízás veszélye nem igazán fenyeget. Viszont, ha az izomról van szó, nos... még egy vizes palack kupakjának a kicsavarásában is segítségre szorulok. A párnámat a fejemre szorítottam. Túl sok gondolat. Túl sok gondolat cikázik az agyamban, pedig még csak nem is akarok gondolkodni. Pláne nem almaecetről és futásról. Aludj! Aludj! Próbáltam kizárni minden gondolatot, mindent, ami zavart, és azt is, ami nem. Mindent. És mint –majdnem- minden este, most is sikerült. Csak egy kis idő kellett hozzá.
***
A Little Talks nevezetű szám, az Of Monsters and Men nevű együttestől, hangosan és kitartóan szólt a fejem melletti éjjeli szekrényen, ezzel nem adva más választást, mint hogy felébredjek. Amint kinyomtam az ébresztőt, vissza dőltem az ágyba, és nagyot sóhajtottam. Csak még egy kicsit hadd tartsam csukva a szemem. Megállapodtam magammal, hogy tíztől vissza számolok. Csakhogy amikor odajutottam, hogy „egy" csak nem vett rá a lélek, hogy fölkeljek. De ha nem akarok végül rohanni, és ezáltal kócos hajjal, kitudja milyen ruha összeállításban megjelenni a suliban, kénytelen leszek felkelni. Nagy nehezen felültem az ágyamon és sóhajtottam egy keserveset.
- Utálom a hétfőt. – suttogtam magam elé. Elvégeztem a szokásos reggeli rutinomat, majd lementem a lépcsőn, hogy a nappaliban lévő kosárkából kivegyek egy piros almát, amit megtöröltem a pólómba, majd betettem a vállamon lógó táskába.
- Ne hagyd itt a reggelidet, mint múlt héten. – jelent meg Nagyi, egy barna zacskóval a kezében.
- Köszi Nagyi – mosolyogtam rá. A falon lévő órára néztem, ami azt jelezte, hogy épp ideje indulnom. Megsimogattam Rozmaringot, aki egészen a zöldre festett kapuig kísért, és már be is dugtam a fülembe a fülhallgatót, hogy elindítsak valami pörgős zenét, amitől valamelyest felébredek. Csak akkor vettem ki a fülhallgatót, amikor megláttam Lucyt az iskola bejáratánál. Amint észrevett, megállt, hogy bevárjon amíg odaérek. Végigmentem a kikövezett úton, ami a bejárathoz vezetett, majd felmentem a lépcsőn.
- Ha engem kérdezel, egy órával odébb kellene tolni az első óra időpontját. – Kezdte a barátnőm, amint odaértem. – És ami a nulladik órákat illeti... Nos, azokat egyszerűen be kellene tiltani úgy, ahogy vannak. Senki emberfia nem tud hajnalok hajnalán gondolkodni. Pláne nem matekon. Hétfőn. – gesztikulált drámaian mindkét kezével. – Kérdem én, normális az az ember, aki összeállította ezt az órarendet?!
- Tudod Luce, hogy én és a matek két külön univerzum vagyunk. – csóváltam a fejemet.
- Hát pont ez az...
- Úgy értettem, teljesen egyetértek veled.
- Még szép – bólintott. – Szerintem nincs olyan diák a földön, aki nem értene velem egyet.
- Kivéve talán Carát. – biccentettem oda, amint beléptem a tanterembe, és megláttam a magas nyakú garbót, és kardigánt viselő Carát, aki szokás szerint az első padban, vigyázzban ülve várta, hogy elkezdődjön az óra, maga előtt szín szerint sorba rendezett tollakkal.
- Na jó. Cara egy másik bolygóról való. – legyintett Lucy. Beültem a padba és próbáltam felkészülni arra a háromnegyed órás szenvedésre, ami rám várt. Szerencsére, csak a matek volt kínlódás. A többi tantárggyal jól boldogulok. Főleg töriből, földrajzból és spanyolból. Nah, meg persze irodalomból. És kémiából. Szóval a lényeg, hogy csakis a matek keseríti meg az életemet. De az nagyon. Még órákkal később is azon gondolkodtam, talán magántanárhoz kellene járnom, amikor az iskola szociális munkása jelent meg a teremben Mr. Ritchmons, a biológia tanárunk mellett. A nőt azt hiszem Evelynnek hívták, és úgy nézett ki, mintha a ruháit különböző abroszokból és függönyökből eszkábálta volna össze. Lilás vörös haja sok-sok pici göndör tincsben állt össze. Már vagy öt perce beszélhetett, mikor eszembe jutott, hogy ahelyett, hogy a kinézetét tanulmányozom, talán figyelnem is kellene arra, amit mond.
- ...és ezért, mint tudjátok az érettségihez szükséges önkéntes munkát, a legjobb lenne, még ebben az évben, minél előbb elkezdeni, mert jövőre a sok tanulás mellett nem hiszem, hogy alkalmatok lenne véghezvinni az összes ledolgozandó órát. Nem kötelező, de én merőben ajánlom, hogy ne hagyjátok ezt a feladatot jövőre.
- Basszus. Az önkéntes munkáról el is feledkeztem. – fordult hátra a padjában Lucy, hogy rám nézzen.
- Én is – súgtam vissza, elhúzott szájjal. Evelyn tovább folytatta a beszédet. - Arra gondoltunk, biztosan nehéz lehet kiválasztani, megtalálni ezeket a helyeket, ahol tudnátok önkénteskedni. Ezért, hogy megkönnyítsük a dolgotokat, összegyűjtöttük nektek a lehetőségeket. – Evelyn egy nagy alakú, fehér borítékot tartott, eddig hátrakulcsolt kezében.
– Hogy még tovább könnyítsük nektek ezt a feladatot, nem kell nektek választani, hanem mindenki kihúz egy cetlit ebből a borítékból, amin rajta van szervezet neve és címe. A többit már azt hiszem ti is megoldjátok. – nézett körbe a teremben mosolyogva. - Egyesével kijön szépen mindenki és húztok a borítékból. – mondta, és mint egy végszóra, megszólalt a csengő. Mindenki felállt és a borítékhoz akart jutni, ám nekem semmi kedvem nem volt tolakodni, meg fél órát sorban állni, úgyhogy úgy döntöttem, inkább megvárom, míg a legtöbben kihúzzák a saját cetlijüket.
- Remélem valami ruhaboltban kell önkénteskednem. – sóhajtotta Lucy. – Vagy egy ékszerüzletben. Esetleg... - beszélt és beszélt, én pedig futólag körbe pillantottam a teremben. Majdnem mindenki a sorban állt. Kivéve... kivéve egy valakit. Mint mindig, az utolsó padban ült. Hosszú lábait lazán tartotta; egyiket behajlította, és ütötte vele a ritmust, másikat kinyújtotta a pad alatt. Karját keresztbe tette a mellkasán, fejével aprókat biccentett a soha meg nem álló zenére, ami a fülében szólt. A szemét nem láttam, eltakarta ugyanis a fekete kapucni, ami valószínűleg hozzá nőtt, hiszen még sosem láttam nélküle. Damien Toderic. Első osztály óta a legtöbb óránk együtt van. Leszámítva a matekot és az irodalmat, meg a spanyolt. És ebben ki is merült a kapcsolatunk. Még soha az életemben nem beszéltem vele, de ami azt illeti senki mást sem láttam vele beszélni. Nem is tudom, hogy milyen a hangja. De, ami még furább: most így hirtelen azt sem tudom milyen színű a szeme. Ugyanis mindig eltakarja a kapucni, ami a nap huszonnégy órájában a fején van. Damien felnézett, először azt hittem észreveszi, hogy bámulom, de nem. Evelyn felé nézett. Legalábbis azt hiszem, mert a szemét továbbra is eltakarta a kapucni. Fölvette a padjáról azt az egy szem füzetet és tollat, ami nála volt, majd egy szó nélkül elsétált Evelyn mellett.
- Várj csak, Damien! – szólt utána Evelyn, mire Damien lassan, mintha csak szívességet tenne, megfordult. – Venned kell, egy.... ohh. – hallgatott el hirtelen, mintha most jutott volna eszébe valami. – hát persze. Menj csak. – mosolygott rá. Nem értettem az egész jelenetből semmit, de annyira nem is érdekelt. Damien erre sem szólt egy szót sem, csak visszafordult, és pár hosszú lépéssel kivonult a teremből.
- Brrrr... - rázkódott meg Lucy. – Kiráz a hideg ettől a sráctól.
- Hm? – fordultam felé, mintha nem tudnám miről beszél.
- Hát a srác... - intett a fejével az ajtó felé. – David, vagy Daniel, vagy...
- Damien. – szóltam közbe.
- Jah, ő. Olyan, mint valami szellem. Vagy a kaszás, ezzel a csuklyával a fején. Totál kiborít. – mondta, azzal felállt, hogy ő is kihúzzon egy cetlit a borítékból. Nem mintha részben nem adtam volna igazat Lucynak. De engem nem borított ki. Azt elismerem, hogy a csávó több volt, mint furcsa. De az égvilágon semmit nem tudtam róla, így nem igazán tudtam véleményt alkotni. Én is felálltam és Evelyn elé sétáltam. Bátorító mosolyt küldött felém, én pedig belenyúltam a borítékba.
- Ajj pont nekem kellett kihúzni az óvodát? – háborgott mellettem Lucy. – Nem tudom, hogy kell viselkedni a gyerekekkel... istenem. Te mit kaptál? – fordult felém kíváncsian.
- Vadaspark. – mondtam ki, és mutattam neki a cetlit.
- Mázlista. – morgott Lucy és elfintorodva újra a cetlijére nézett. Valóban mázlistának éreztem magam. Imádtam, az állatokat. Amikor kicsi voltam, a Nagyi sokszor elvitt a város szélén lévő vadasparkba. Úgyhogy nem panaszkodhatok, már, ami az önkéntes munkát illeti.
***
- És mikor kell kezdened? – kérdezte Nagyi, miután beavattam az új önkéntes munkámba.
- Nem tudom. – vontam vállat. – Holnap odamegyek és beszélek valakivel ez ügyben.
- Lucy mit húzott?
- Óvoda – válaszoltam.
- Ó jajj. –nevetett fel Nagyi és letette Taccát a földre, aki újra és újra beleakart mászni Nagyi ölébe, megakadályozva ezzel a zavartalan olvasásban.
– Ne felejtsd el kivinni...
- Rozmaringot – fejeztem be. – Tudom.
- Csak szólok. Ne várd meg míg besötétedik.
- Jól van – forgattam meg a szemem. – Nem mintha sötétben más hatása lenne a sétának. – mondtam, miközben a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem belőle a narancslét.
- Csak sokkal veszélyesebb – szólt utánam Nagyi.
- Mert olyan sokan járnak az erdőbe rajtam kívül. – kiabáltam vissza. Nagyi egy ideig várt, aztán visszaszólt.
- Nem is látnád merre mentek.
- Rozmaring szerintem vakon is hazatalálna. – vágtam vissza és leültem Nagyival szemben a fotelbe.
- Akkor is. Jobb világosban menni az erdőbe, hidd el. – mondta, majd hozzátette: - Szerintem legalábbis.
- Jól van na. – ittam ki az utolsó korty narancslét is. – Úgysem akartam megvárni míg besötétedik. –mondtam, azzal felkaptam az asztalról a teljesen felesleges pórázt.
- Rozmaring! – szóltam neki, mire fölpattant, és izgatottan követett. Ugyanaz az erdő, ugyanaz az út, ugyanaz a séta. Ugyanaz a köd. Eleinte szerintem is ijesztő volt. De már megszoktam, hogy úgy járok sétáltatni Rozmaringot, mintha egy Edgar Allen Poe versben élnék. Már az lenne a fura, ha nem lenne köd az erdőben. - Ne csináld már. – sóhajtottam fel, amikor Rozmaring megállt a szokásos elágazó ösvénynél. Sűrű köd borította a bejáratot, semmivel sem tűnt barátságosabbnak, mint az erdő többi része. Sőt.
– Na. Gyere! – szóltam rá, de nem mozdult. Körbe néztem az erdőben, majd még egy nagyot sóhajtva léptem párat előre. Majd még kettőt. Pontosan a bejáratnál álltam meg. Rozmaring előrébb ment, és hevesen szimatolt. Én követtem. A gallyak és a száraz levelek ropogtak a talpam alatt. Úgy éreztem, a sűrű köd egyre beljebb és beljebb húz. Mintha hirtelen hidegebb lett volna, mint eddig. Óvatosan megfordultam, hogy a hátam mögé nézzek, pusztán megszokásból. Hatalmasat nyeltem. Azt hittem, hogy a bejáratnál állok. Azt hittem, csupán egy-két lépést jöttem be. De nem. Az ösvény bejárata, amin bejöttünk, már jó pár méterrel odébb volt. Azon töprengtem, vajon, hogy lehet ez, amikor hirtelen zörgést hallottam. Mintha valaki száraz leveleken lépkedne, vagy valami. Rozmaring is a hang irányába fordult, és morogni kezdett.
- Rozmaring... - suttogtam rémülten, és hátrálni kezdtem. Minél közelebbről hallottam a hangot, én annál jobban hátráltam. A szívem a torkomban dobogott, a következő pillanatban pedig több dolog is történt. Egy bokor megrezdült, én pedig nagy lendülettel léptem hátra, de megbotlottam valamiben – talán egy faágban, vagy egy kődarabban- és a fenekemre estem. A bokorból pedig egy mókus ugrott ki. Nagy, fekete gombszemeit rám szegezte, az orrocskáját föl le mozgatta, de amint észrevette Rozmaringot, ijedten szaladt fel a legközelebbi fára. Hitetlenül megcsóváltam a fejem, aztán felnevettem.
- Naná. Egy mókus. – motyogtam, majd felálltam és leporoltam a nadrágomról a földet. – Berezelek egy mókustól. – sóhajtottam fel, majd Rozmaring felé fordultam. – Gyere. Menjünk haza, mielőtt a szívbajt hozzá ránk egy sündisznó. – Rozmaring még utoljára visszanézett az ösvényre, de aztán tovább ment, egyenesen a haza felé vezető út irányába.
***
Amint leszálltam a buszról, megnéztem a telefonomon lévő térképen, hogy merre kell menni. Azért még nagyjából emlékszem az útvonalra, de egyedül még sosem jöttem el a vadasparkba. Elindultam a poros úton, majd jobbra fordultam, és már meg is láttam a vadaspark bejáratát. Minden zöld volt. Természetesen. Ezért is jó, hogy ezt húztam ki. Nem kell városi szagokat, meg füstöt szívnom, hanem itt vagyok a természetben. Persze amint a bejárathoz értem, megállapítottam, hogy ami a szagokat illeti, kicsit elhamarkodott kijelentést tettem. Tömény, ismerős állatszag terjengett a levegőben. Megköszörültem a torkomat, és a bejárat melletti faház üveg ablaka elé léptem, ahol jegyet szoktunk venni. Az üveg mögött ülő, harmincas éveiben járó, szakállas férfi kérdőn rám nézett.
- Én öhm... az FHS-ből jöttem. Jelentkeznem kell önkéntességre. – mondtam bizonytalanul, mire bólintott, és feltartotta felém a mutató ujját, jelezve, hogy várjak egy kicsit. Felvette az előtte lévő telefont, majd a füléhez emelte.
- Hé, D! Gyere ki haver, van egy kis dolgod. – mondta, azzal kinyomta a mobilt és újra felém nézett. - D majd megmutatja mit hogyan.
- Ööö oké. – feleltem. Nem telt el öt perc, mire a ház melletti úton, a kerítés mentén megláttam egy magas férfialakot közeledni felénk. A járása mintha ismerős lett volna, de nem tudtam beazonosítani. Mindkét kezét a pulcsiján lévő zsebbe dugta, és amikor odaért, még csak egy pillantást sem vetett rám, egyből az ablak elé állt és a házban ülő férfira nézett. Hátrébb is kellett állnom pár lépést, ugyanis majdhogynem elgázolt.
- Na mi történt? – kérdezte a férfi, vagyis inkább fiú, ugyanis a hangja nem tűnt olyan idősnek.
- Ő történt. – felelte az ablak mögött ülő pasas, és felém biccentett. A srác hirtelen rám nézett, tetőtől talpig végig mért, majd visszafordult az ablak mögött ülő pasashoz.
- Hogy mi?
- A kislány az FHS-ből jött. Itt kell nálunk önkénteskednie, és te fogod betanítani. Mi több, te felelsz érte. – A srác hitetlenül újra rám nézett. Nagyot nyeltem. Gyönyörű szeme volt. Gyönyörű, de.... ijesztő szeme. Sárga volt. Esküszöm az égre, hogy egy aranysárga szempár bámult rám, a szemébe hulló, holló fekete tincsek mögül. Ismerős is volt, de.... nem tudtam honnan. A fiú visszafordult a fickóhoz.
- Ne már Spyke! Most csak szívatsz ugye?
- Nézd kölyök, nem én hozom a szabályokat. Ha gondod van, Laurence-el beszéld meg. Én csak közvetítek. – emelte fel védekezően mindkét karját. A fiú megrázta a fejét, majd újra rám nézett és sóhajtott.
- Gyere! – morogta oda, de én nem mozdultam. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én bizony ismerem ezt a srácot. – Mi van, nem jössz? – villantotta felém sárga szemeit. A fekete hajtincsek kissé eltakarták a tekintetét. És akkor bevillant. Elég volt csak elképzelni rá egy kapucnit, ami eltakarja a szempárt. Nem hiszem el, hogy csak most ismertem föl.
- O-o. – csúszott ki a számon.
- Hogy mi? – nézett rám kérdőn Damien.
- Úgy értem, Oohh már megyek is. – próbáltam menteni a menthetőt, és elindultam. Damien megrázta a fejét, mintha azt gondolná: „Nem hiszem el, hogy pont nekem kell babysittelnem ezt a lökött csajt" Ami azt illeti, valószínűleg tényleg valami ilyesmire gondolt. A magam részéről, én azon gondolkodtam, hogy mi a csudának rejt el egy ilyen csodálatos szempárt egy csuklya alá?