❝𝐃𝐫𝐚𝐯𝐞𝐧❞
Davina alakja egyre távolabbi lesz, percről percre inkább eltűnik az erdő sűrűjében. Ököllel csapok bele a fába ami csupán kis karcolásokat ejt kézfejemen.
— Most mi lesz? – szalad felém Calix, nyomában az újonccal.
A picsába is, hannan tudjam, hogy mi lesz. Talán én vagyok a főnök? Nem! Csupán azt teszem, amit a legjobbnak hiszek. Most is mi lett belőle? Katasztrófa. Jobb lenne ha én se hallgatnék magamra, most bizonyára előrébb tartanánk. Áhh ugyan, én ráérek életekkel játszani, idegeneket menteni és mindent elveszíteni.
Újfent a recés korhadó fatörzsbe vágom az öklömet.
A cipőm orrát bámulva fáradtan megszólalok.
— Nem tudom mi legyen.
Számtalan végkimenetelű opciót lejátszok a fejemben, mind kudarcot vall. Pontosabban, az ötlet jó és csak én vallok kudarcot.
— Tovább kellene mennünk, vagy elveszítjük az előnyünket. – Meira közbeszól, hogy feltárja a tényeket.
— Nem hagyjuk magára! – ráordítok.
Megszeppenten hátralép egyet, Calix ellentétesen mozog vele, így szemtől szembe kerülünk. Tartja a szemkontaktust és arcáról azt olvasom le, hogy a gondolataimban jár.
— Ezek szerint mégis csak tudod. – mondja.
Francba!
— Utána megyünk. – harsányan jelentem ki.
Ahogy ezek a szavak elhagyják a számat, tudatosul bennem, hogy ez egy percig sem volt kétség.
Nem ellenkeznek, sőt szó nélkül követnek abba az irányba ahol nemrégiben Davinát utoljára láttuk.
Még gyerek voltam, amikor apa nyomolvasásra tanított.
Mindig azt mondogatta: Fogadd be az erdőt és az erdő is befogad. Megtanultam figyelni a részletekre, az üldözött fejével gondolkozni és kiemelni a fontos dolgokat. Talán el vagyunk átkozva, de az ember képtelen, nem nyomot hagyni. Léteznek mesterei a rejtőzködésnek, ám senki sem láthatatlan és a tettek mindig viszakövethetőek.
— Vér. – Calix letép egy levelet az egyik bokorról.
Pár lépéssel arrébb fellelhető néhány ugyanilyen nyom.
Elmosódott cipő minta a földön, amit egyre több követ.
Fáktól mentes övezethez érve, dulakodás nyomai látszanak a földön.
Már kétféle lábnyomot is meg tudunk különböztetni. Leguggolok a földbe ivódott vértócsa mellé, egyetlen ujjal érek hozzá és látom, hogy a vörös szín még nyomot hagy az ujjamon.
— Friss.
— Davina vére? – érdeklődik Meira.
Nadrágomba törlöm a kezemet miközben határozottan bólintok.
Megsebesült és valaki olyannal van aki megsebesítette. Ki tudja hová vitték és hogy mit is kell átélnie. Tudom, hogy a pusztuló világunk legkitartóbb vadászáról van szó, ám ne tévesszük szem elől, hogy egy ponton mindenki összeroppan.
Gyenge volt lelkileg amikor elrohant a csapattól, pontosabban instabil.
Most pedig sejtelmeim szerint olyan fizikai tortúrának vetik alá, hogy fájdalmai versenyeznek.
— Ha nem az övé volna, a közelben rá lelnénk egy hullára is.
Egyértelműsítem a válaszom és megosztom a többiekkel a gondolatomat.
Körbenézek, és azon töprengek mit tehetnék, mit kell megtegyek. Nem véletlenül csináljuk ezt, ha hátra hagyjuk a csapatot mert valaki bajban van, olyanok leszünk, mint az Arka.
Jobbnak kell mutatkozzunk.
Mi vagyunk az a maroknyi ember akit érdekel hogyan lesz vége és miképp kerülünk ki ebből a gyilkos tornádóból.
— Érte megyünk. – megkérdőjelezést nem tűrő hangnemben közlöm.
Ellenérv vetül fel, tehát koránt sem volt annyira szilárd és rendíthetetlen a hangom, hogy ezeket a felesleges köröket kihagyjuk.
— Azt sem tudjuk hol van! – vitába száll velem az új lány – Ráadásul, ez a külön akció mindenki életét kockáztatná.
— Nem kérdés volt, – szúrom oda neki – visszamegyünk szépen a szellem városba, gondolom ott tartják fogva, hol téged is. – régi jóbarátomra nézek.
A lány szőke hajába túr és idegesen körbe járkál minket. Ha tippelnem kéne, a mondat azon része borította ki ennyire, hogy visszamegyünk.
Vállára tenném a kezem, de éppen, hogy érintem ruhája szegletét amikor vadul elcsapja a kezem. Hátrálni kezd, miközben arckifejezése torzul, majdnem hogy egy kósza könnyet enged útnak arcán. Mélyeket pislog és az előbbi elködösült, fájdalom szülte agresszió tisztulni kezd.
— Azt azért vedd számításba – Calix ránt vissza a valóságba –, hogy én egy egyszerű mezei egér vagyok egy Venorhoz képest, őt biztosan nem egy dohos raktárban tartják fogva.
Felcsendülni hallom az ésszerűséget szavaiban.
Nyilván egy képzett harcost, nem egy elhagyatott étterem raktárhelységében zárnak el. Főleg, Calix szökése után.
Ennél sajnos okosabbak.
Nyűgös fáradtság törik fel belőlem, a tenyerem két oldalról a halántékomnak szorítom. Minden erőmmel megpróbálom összenyomni azt a nyüzsgést ami odabent tombol.
— Akkor is visszamegyünk! – nyersen jelentem ki.
— És mégis mi a terved?
— A tervem, – habozok válaszadás helyett és a környezetet vizsgálom, hátha eszembe jut valami használható – a tervem az, hogy összetartunk és segítünk egy elnyomott léleknek.
Tudom, hogy a legtöbb alaptalan terv dugába dől. Ez az egész, viszont nem alaptalan, igenis oka volt amiért Davina és én egymás útját kereszteztük. A világ az utolsó lélegzetvételeit szívja be és fújja ki, pusztulásba hajtottuk a természetet és a társadalmat is.
A sors, azt akarta, hogy ezt valaki megállítsa és én hiszek benne, hogy mi leszünk azok.
A végzet, olykor elsüvít az ember mellett akár a szél, néha megdönti, vagy éppen felkapja és a távolba repíti.
Akadnak alkalmak, amikor a végzet csendes szellő, játékosan kerít körbe és baráti hangon a füledbe suttog. Jön és megy, ugyanakkor állandó a világban és azt hiszem, az egyetlen akiben igazán bízhatsz.
Mondandója van, fájdalmas amit átjár a tragédia, megdöbbentő és csalódásra kényszerít, mégis mindig igazat beszél. Azt hiszem, ez a végzet erénye.
Meira még most is húzza a száját, de nem ellenkezik. Az erdőt átszelve halad előre, én pedig mögötte.
— Nem kötnék bele a tervedbe haver, – barátságosan megcsapkodja a hátam, majd megelőz – de remélem mire odaérünk, a részleteket is kitalálod.
Igyekszem elfedni a nyomainkat amennyire csak lehet közben azt figyelek az erdő neszeire. Csak állatok bújnak meg imitt-amott a bokrok között, nyoma sincsen annak, hogy követnének.
Az erdő sűrűje tele volt élettel, azt hinné az ember, más világban jár. Ahogy egyre inkább a szellem falu felé sétálunk, az élet kiveszik a természetből. Az élénk haragoszöld színű bokrok egyre inkább fakó dió zöldes színt öltenek magukra.
Az ősz kellemes sárga színei még csak a földre hullott levél rétegen látszódnak.
Calix hátra teszi a kezét és megállásra int.
Megérkeztünk.
— Én megyek be, – jelentem ki – engem még nem láttak, könnyebben besurranok.
Igazság szerint, itt mindketten tiltólistán vannak, ha bárki is kiszúrja őket, kegyetlen hajsza veszi kezdetét. Máskülönben meg, én erőszakoskodtam, hogy visszajöjjünk, kizárt, hogy másokat küldjek ezután a frontvonalra.
— Én megyek be – ránt vissza Calix – egyszer már kijutottam onnan, nekem van a legtöbb esélyem.
Heves tiltakozásba kezdenék, de az újonc tenyerét a számra tapasztja, mivel egy őrszem sétál el az erdős rész előtt.
— Mind bemegyünk. – suttogja.
Körbenéz és megbizonyosodik arról, hogy tiszta a levegő.
— Nem neked, és nem is neked van a legtöbb esélyed a túlélésre – felváltva néz ránk – az egyetlen kiút ha együtt csináljuk.
Mikor lett benne ekkora a csapatszellem?
Meira után indulok az étterem oldalához kúszunk ameddig Calix leszedi az egyik őrszemet.
A ház falához szorítom a hátamat, ellenben a lány kikukucskál a fal takarásából és azt figyeli mit pakolnak fel a kisteherautókra.
Calix is megérkezik.
— Sikerült?
— Jah, szunyókál egy cseppnyit. – hatalmas lazasággal közli – Itt mi folyik?
Megrántom a vállam. Hasonlóképp ezen tűnődök egy ideje.
— Készlet ládákat pakolnak a kocsira, tehát az egyik az egy Venor kiképző helyre fog menni. Talán oda vitték.
Térden kúszik a fűben egészen az ablak alá. Kezét felemeli és mutató és középső ujja szorosan összezárva az ég felé néz.
Lapulunk.
A jel változik, háromszor int kezével. Sebesen mi is kúszni kezdünk.
Meira keze a párkányon tapogatózik majd egy apró de lendületes mozdulattal, beljebb löki az ablak jobb szárnyát. Így halványan, de halljuk miről susmognak odabent.
— Él még a lány? – mély és morcos hang szólal meg.
A szívem kihagy egy ütemet. A francba lehet, hogy elkéstünk. A félelem érzése úgy árad belőlem akár a szökőkútból a víz.
— Egyenlőre. – érkezik a tömör válasz – Most Castiel van vele.
Kiengedem a benntartott levegőt.
Basszus, megígérte, hogy elkapja és így is lett. Azt hittem csupa üres szó amit az az elvetemült beszél, de most csúf igazsággá változott.
— Szüksége van valamire?
— Még több méregre, minél jobban ki van ütve a vadászunk, annál előbb törik meg.
Nyílik az ajtó és mindhárman hirtelen elstartolva száguldunk vissza a fal mögé. Szorosan simulunk a falnak és még csak azért sem merünk visszanézni, hogy vajon megláttak-e.
— A picsába, még mindig nem tudjuk hol van. – hangját visszafogva mérgelődik Calix.
A tervem egy kis tovább fejlesztésre szorul. A parkoló kocsikat nézem, majd az erdőt. Számos lehetőség átfut a fejemen. Lerohanjuk őket hárman, végzünk amennyivel csak tudunk ezért Castielt is visszahívják, így a kis démon esélyt kap meglépni. De könnyen felborulhat a terv, ha nem szándékoznak minket fogva tartani csak lemészárolnak, akkor öngyilkos küldetés.
Másik opció, hogy követjük a kocsi nyomait, viszont elég egyszer rosszul megfigyelni valamit és gyalog amúgy sem tudjuk tartani a tempót.
— Oké megvan a terv – mondandóm nyitott fülekre talál –, ti ketten a kiképzőtáborhoz mentek és elintéztek egy zárlatot én pedig megmondom Castielnek, hogy vagy kiadja őt vagy a levegőbe repülnek a társai.
Castiel arcára derűs mosoly szökik, ellenben a másik csapattag értetlenül rázza meg a fejét.
— Várj csak, azt az apró részletet kihagytad, hogy honnan szerzünk robbanószert.
— Sehonnan, ez csak blöff.
— Blöff? – hitetlenkedve kérdez vissza.
Calix kézbe veszi az ügyet és átkarolja a lány vállát.
— Bizony ám, de ne félj a szakma mesterével van dolgod.
Először megrázza a fejét és el tolja maga mellől a fiút. Hosszú percekig csak azt hangoztatja, hogy szó sem lehet erről az ostobaságról. Nem hagyom annyiban, a tekintetem szinte már könyörgésre vált. Ez az egyetlen lehetőség, amiben elég nagy eséllyel mind túlélhetjük.
Úgy gondolom ezt ő is megérzi, ezért enged.
— Az erdőből kiérve délre a folyó után van egy menedékház, ott bevárjuk egymást.
Calix a kocsi felé húzza a lányt, aki hátranéz és bólint.
Abban az egy mozdulatban elég sok minden benne volt, többek között az, hogy figyelnek egymásra és minden rendben lesz. Szükségem volt erre, mert hát valljuk be a terv őrültség, de nincs egyebünk. Egy porszemnyi remény, maroknyi csínytevéssel keverve, szilárd akarattal dúsítva. Azaz semmi kézzelfogható.
Felszálltam a platós autóra és megbújtam a ládák és egyebek között. Percekkel később egy éles ajtócsapódás után, cseppnyit zötykölődve, ám megindultunk. Átlagos tempóval mentünk, egy darabig rendes majd földúton, szinte számoltam a perceket. Közben veszettül böngésztem a ládák tartalmát, nem sok használhatót találtam.
Az egyik felfeszített fadoboz legmélyén egy vékony pengéjű kés akadt a kezem ügyébe.
— A kastélyba jöttem, egyenesen a Shelly's -ből. – a platós autó sofőrje kiáltott ki a kocsiból.
Mi lehet ez? Kivel beszél?
Ha most leskelődni kezdek, biztosan lebukok.
Rozsdás kapu nyikorgás hallatszik, tehát valami portás félével találkoztunk aki őrzi ezt a helyet. Sem apa, sem Davina nem mesélt erről. Amint átengednek a kapun és tisztának vélem a helyzetet, leugrok és megbújok az őrház mellett. Az őrszem mit sem sejt, egyenlőre. Mielőtt becsukhatná a kaput a torkához szorítom a kést. Másik kezemmel a fegyveréért nyúlok, nem ellenkezik, gondolom fél, hogy a penge egy szempillantás alatt végez vele.
Megadóan felemeli a kezét.
— Tudod mi ez a hely?
— Ők kastélynak hívják, – megremeg a hangja miközben beszél – de csak egy várrom arra beljebb, néhány épen maradt teremmel.
Nem tudom, nem észrevenni, hogy nem azonosítja magát a társaság tagjaival.
— Hányan vannak bent?
— Ketten! A barátnőd és az árnyék – gyorsan meggondolja magát –, meg most már a futár.
Több infóra nincs is szükségem, de mielőtt meglépném azt a tettet, ami már nem visszavonható az őrszem könyörgő hangnemre vált.
— Ha nem ölsz meg – hangszálai minden rezgésnél egyre halkabb hangot képeznek –, ha nem teszed meg esküszöm nem mondok nekik semmit és ...
Szavába vágok és egy fokkal erősebben szorítom a kést, hogy ő is befejezze az üres fecsegést.
— Viszont, ha megteszem, akkor meg is bizonyosodhatok róla, hogy nem beszélsz senkinek.
Valójában nem tűnik sem ellenségesnek, sem pedig hazugnak, ha tippelnem kéne újonc, akit még nem avattak be a társaság törvényeibe. Nem kockáztathatok, olyan életek forognak kockán, amik tényleg létfontosságúak számomra.
— A lány is vadász volt nem igaz? – teszi fel a költői kérdést, mielőtt megérdeklődöm ezt mégis honnan veszi, folytatni kezdi – Ide mindig csak egy embert hoznak, és azok többnyire katonák, zsoldosok, vagy éppen vadászok.
Leeresztem a kést, azonban szorosan fogom az őr karjait, nehogy valami trükközésbe kezdjen.
— Befelé. – rászólok és a portai kisház felé lökdösöm.
A fejét rázza és az életéért könyörög, még nagyobbat taszítok rajta egyenesen a szék felé. Pont úgy foglal helyet, mintha villamosszékbe kellene ülnie.
— Kötél?
Válaszul csak a fejével biccent a hátam mögötti polc felé. Kötél nincs, helyette inkább egy maroknyi gyorskötözőt találok. Tökéletes. A székhez rögzítem végtagjait, az őr úgy viselkedik akár egy kezes bárány aki már beletörődött sorsába.
— Nos – összecsapom a két tenyeremet –, én most felmegyek és elújságolom, hogy gyökerestől ki adtad nekem az egész szervezetet, de ezt itt hagyom.
A kés hegyét beleszúrom a mögöttem lévő roskadó fa asztalba. A fém szín úgy emelkedik ki az asztalból, mintha holmi díszítő elem volna.Teljesen a közepébe állítom, hogy legyen esélye elérni, ha elég hosszan nyújtóztatja a nyakát.
Folytatom az okfejtést.
— Két opció van, megvárod ameddig ideérnek és puszta kézzel fojtanak meg az árulásért, vagy meg fogod ezt – meg pöccintem a kés nyelét –, eloldozod magad és menekülsz ameddig élsz.
Mellkasát pont egy sziklányi súly hagyja el. A megkönnyebbülés minden apró szegletet bejár az arcán.
— Miért? – kérdezi mikor elhagynám a portai kis zugot.
— Esélyt adok. – mondom hátra se nézve.
A kastély felé tartok, legalább is egykor az volt, most csak három egybenyitott nagyterem és néhány külső falnak mondott tégla.
A futár fiú éppen kipakol a kocsiból, vele már nincs akkora szerencsém, mint az őrrel ő ugyanis, elég hű és elkötelezett az Arka felé.
Hallottam amikor beszélt az egyik főnökkel, minden szaván csüngött és beleivódott a vak hűség.
Előkapom a fegyvert és egy laza mozdulattal végzek vele. Teste az autónak csapódik majd a földre csúszik vérfoltot hagyva maga után. Nem halt meg azonnal, küzd azért, hogy kinyögje utolsó szavait, de nem sikerül neki, előbb vége lesz. Az ő fegyverét is eltulajdonítom.
Castiel vár a tükörterem bejáratánál. Mérges amiért keresztbe kívánok tenni gondos tervének. Úgy látom éjsötét szeme egyre inkább szívja magába a haragot és a sötétséget. Testtartása megfeszülni látszik miközben rám néz. Nem tudom, miért vagyok még életben, de hálás lehetek annak ami erre a döntésre készette őt.
— Elkéstél, neki már befellegzett. – gúnyosan közli miközben lezseren a falnak dől.
— Hazudsz! – korholom le – Tudom, hogy még életben van.
— Egy szóval sem említettem, hogy nincs – megindul felém – éppen csak, már közel sem önmaga.
Amint elég közel ér, lökök egyet rajta, éppen csak megtántorodik. Az önelégült arckifejezése teret enged fogsora kivillanásának.
— Mit tettél vele? – ordítok.
Éles kacarászása tölti be a teret. Szinte a képembe nevet, direkt hergel és azt várja mikor mutatkozik meg a fékezhetetlen reakcióm. Nevetése percek alatt átvált pszichózissá, nyakam után kap és rángatni kezd, miközben szeme kikerekedik. Azzal büszkélkedik mit tett.
— Megtörtem. – szinte úgy kiáltja, mintha a világot váltotta volna meg – Megtörtem, érted? Ketté roppantottam akár a földről felvett gallyat, most nem több... – izgatottan kezdi hadarni.
Gondolkodás nélkül lendül a jobb kezem és tiszta erőből bemosok neki. Arca kemény felület és elég barátságtalanul fogadja ütésemet, ugyanakkor nem csap vissza. Nyoma marad, érzem ahogy sajog, néhány csont a kezemben.
Castiel is arcához kap, de nem szentel neki ennél nagyobb figyelmet.
Ha már most némi fölényben érzem magam, ideje belekezdeni a basszunk át mindenkit hadműveletbe. Amihez kell a kurázsi ugyanis a nagy része szemenszedett hazugság.
— A szellem városból indult egy kocsi az egyik közeli kiképzőtáborba – kezdem felvázolni a helyzetet –, hányan vannak?
Egy árva másodpercig megremegek, körbejár a kétségbeesés, viszont gyorsan elhessegettem.
Mi győzünk a végén. – ezekkel a szavakkal nyugtatom magam.
— Miből gondolod, hogy kiadom őket?
Nem gondoltam semmi ilyesmire. A lenti őrszem és Castiel az árnyék között van némi elhivatottság beli különbség.
Az életét adná a társaságért, akik egy rossz lépés után a fejét vennék. Elvakultan követi minden parancsukat, de most önálló döntéshozatalra kényszerítem.
Olyasmire ami életekbe kerülhet és amit ezek az ádáz emberek cseppet sem néznek jó szemmel.
— Gondolod, hogy megkérdezném, ha nem lenne oka?
— Híres a fajtád a mellébeszélésről. – közli majd megforgatja sötét szemeit.
— Calix az akiről beszélsz, ne felejtsd el, hogy engem vadász is nevelt nem csak tolvaj. – büszkén kihúzom magam.
Ez az amit nem vehetnek el tőlem, talán ezért van még szívem egy embertelen világban. Visszaadom azt amit apától kaptam. Kevés, de az élet bármely szakaszában felhasználható, örök érték.
— Addig amíg a kis barátnőd el nem vette tőled.
Elönt a méreg, a kis barátunk addig szívja a véremet, hogy bele szalad még egy pofonba. Türtőztetem magam, és ujjaim tenyerem mélyébe szorulnak. Visszaszámolok háromtól, lassan és higgadtan próbálom kezelni, sőt inkább témát váltok.
— Szóval mennyi?
Nem válaszol, csak megrázza a fejét. Úgy gondolom eleget húztam az időt és vége a bevezetőnek. Most vagy soha.
— A csapatom két tagja bezárta a vadász tanoncokat és ha nem hagyod, hogy kihozzam őt onnan – egyenest a háta mögé mutatok –, akkor mind a levegőbe repülnek.
Arcára gondos ráncok ülnek, amit feltételezek a fejtörés okoz azzal kapcsolatban vajon igazat beszélek, vagy sem. Ha jól megfigyelem talán még egy legördülő izzadságcseppet is odaképzelhetek a homlokára.
— És ha nem hiszek neked? – teszi fel a teljesen jogos kérdést.
Nem baj és se hinnék magamnak.
Legszívesebben ennyit válaszolnék, de marad a pókerarc.
— Akkor megölöd őket!
Itt a bökkenő, az Arka arról híres, hogy ő hozza a szabályokat, az az öt ember aki a sakktábla fölött áll. A vadászok, akár Davina akár Castiel, csupán bábuk, eszközök a jobb nyerési szériához. Azt teszik amit az öt fejes mondd, csak kicsit véresebben. Ám most, Castiel magára van utalva, ebben a helyzetben nincs idő parancsra. Vagy élnek az emberei, vagy meghalnak, ő dönt és mindegy mi lesz a válasza, ezt a társaság rajta fogja leverni. Szó szerint.
— 162 élet egyért? Elég fontos lehet neked.
— Az! – válaszolom könnyedén, habozás nélkül.
Körözni kezd körülöttem és a megfontolás jelét mutatja. Ritmusosan csettintget kezével, nem tudom megmondani, hogy így vezeti le a stresszt vagy valami halál hívó szó, mert még mindig meggyőződése hogy hazudok.
— Egy a bökkenő! – összecsapja a kezét mellettem, majd barátiasan átdobja a vállamon – A társaságnak is elég fontos.
Talán átvillan szememen némi kétely, hogy ebből már nem jövök ki jól, amikor kezével int méghozzá egyenesen a tükörterem felé. A szívem talán kihagy egy ütemet.
Nem hiszem el, hogy benyalta.
— Menj, hozd ki, én addig rádiózok a többieknek és kiderítem hazudtál-e – hangja ismét zord morgássá válik –, de ha igen, egymással ásatom meg a sírotokat.
Fenyegetését figyelmen kívül hagyva rohantam befelé.
Kész labirintus ez a hely. Arcképem úton útfélen felvillan egy-egy tükörben. Józanul is összezavar és a meglévőnél is nagyobb káoszt teremt a fejembe, nemhogy ha még meg lennék mérgezve. Ahogy ő.
Ökölbe szorul a kezem és aggodalom fut végig az arcomon, legalábbis az üveg ezt tükrözi vissza.
Vérnyomok a földön és a tükrökön is. Ezt nevezem igazi vadászatnak.
Megpillantom őt, alig áll a lábán, a tükörképe úgy bámul össze-vissza mintha szellemeket látna. Ahogy hátrálni kezd mellkasomnak ütközik és egyetlen másodperc töredéke alatt máris magamhoz ölelem.
Kezdetben ellenkezik, de karjaim szorosabban fonódnak testére.
Csak meg akarom védeni.
Megóvni a félelemtől, a sokktól, és az érzésektől amiket ez a barom napvilágra hozott benne.
— Shh! Ne remegj kis démon itt vagyunk, érted jöttünk. – suttogom a fülébe.
Teste ellazul amikor tudatáig jut a hangom. Érzem, ahogy egyrészről elönti a megkönnyebbülés.
— Ki kell innen jutnunk. – levegő szűkében hadarja.
Azt hinném már minden rendben, de megint rémület lesz úrrá szemében és fagy szegül arcára. Hátrálni kezd, viszont képtelen megtartani egyensúlyát, utána akarok nyúlni, ám idő előtt elrántja kezét és a lendület felborítja gyengülő testét.
— Vérzel. – tudatosítom benne és magamban is.
— Meglőttek.
Eszembe jut a vitánk az erdőben, a hiba amiért itt kötött ki.Talán még most is neheztel.
— Nézd, hiba volt nem beszélnem a nővéredről, később haragudhatsz, de most segíteni fogok akár tetszik akár nem.
Talán ultimátumként hangzik, ugyanakkor csak jót akarok. Megrázza a fejét, innen tudom, hogy nem arról van szó amit az imént felhoztam.
— A penge ami megvágott méregbe volt mártva, összefolyik a kép. Azt sem tudom ez valóban megtörténik-e.
Tenyeremet a combján ékeskedő sebére tapasztom. Hinni kezd a valóságban, és karjait nyakam köré fonja. Ezt persze jelnek veszem így olyan közel megyek, amilyen közel csak tudok. Fülébe suttogok és beszéd közben a lassan mozgó szám érinti kellemes bőrét.
— Én itt vagyok! – ujjammal arcát cirógatom – Érzed?
Az igazságra van szüksége ez után a sok bevetett barbár trükk után. Én valóságos vagyok, az érzéseim, az érintéseim valóságosak.
Könnyedén megemelem fáradt testét, nyakamba kapaszkodik miközben megindulok vele kifelé.
— Érzem. – mellkasomra hajolva suttogja, majd ezt követően végleg elveszti eszméletét.
Kifelé rohanok, Castiel már sehol és talán jobb is így. Azt látva mit művelt vele, legszívesebben hasonlóképp helybenhagynám. Így, hogy annak a szemétládának már csak hült helye tiszta fejjel gondolkozhatok a továbbiakon.
A platós autó kulcsa eltűnt, úgyhogy az kilőve. Arrébb a várrom telkén egy ponyvával letakart személygépkocsira bukkanok. Ha beindul meg vagyunk mentve.
Először is beültetem a lányt, majd a vezetői oldalra rohanok. Elfordítom a kulcsot a zárban mire a motor, mélyen dübörögni kezd. Ez az!
Az anyósülés övéért nyúlok és gondosan becsatolom, majd Davina arcába lógó tincseit elsimítom az útból.
Hiányzik az ibolyán rikító tekintete, amivel bárkit képes felemészteni.
Valószínúleg az ereiben tomboló méreg játszik a szervezetével, ezért tűz forró a teste. Vöröslő arcán csókot hagyok, aminek csak az emlékeimben marad nyoma.
— Vigyázok rád – szólok, ha bár jól tudom, hogy nem hallja –, már biztonságban vagy kis démon.
Ígéretemnek eleget téve a kesztyűtartóban kutatok egy térképet amin kikeresem a megbeszélt menedékházat. Gázt adok és akár a tolvaj az éjszakában, céltudatosan megindulok.
...
A menedékhely egy erdő mélyén megbúvó faház, amiben évek óta nem járt ember ezidáig. Davina már lassan másfél napja bent fekszik eszméletlenül. A ház nyikorgó tornácán ülök, velem szemben Calix sétálgat és néha egy teljes egész kört tesz a ház körül.
Meira egy lépcsőfokkal lejjebb ül, mint én és éppen az általam kifújt cigi füstöt hesegeti az arcából.
Hatalmas pofont kaptam amikor először dohányozni mertem, és azóta se teszem csak, ha megesz az ideg.
Apa mondogatta régen, hogy elég halálos ellenségem lesz az életben, nehogy már a cigaretta végezzen velem.
Igaza volt. Most mégis, szinte hallom ahogy sípol a tüdőm és magas hangon nyugalomért kiállt. Bűn lenne nem megadni azt, amit kér.
— Davina. – Calix elkiáltja magát, szeme kipattan és felrohan a lépcsőn egyenest a hátam mögé.
— Üdv az élők között. – szól Meira.
Calix közben már a még mindig elég gyenge lány nyakába veti magát. Hátra fordulok, miközben kis híján majdnem belefulladok az eddig meglepettségtől lent tartott nikotinba.
— Kis démon. – cigi füsttel együtt köhögöm fel a nevét.
— Jól vagy? Mit akartak? – szőke barátunk egyből letámadja ahogy elengedi a lány derekát.
Davina a korlátban kapaszkodik meg, amikor láthatóan elfogja a szédülés. Futólag összekapcsolódik a tekintetünk még mielőtt válaszolna Calixnak.
Egyenesen az újoncra néz, tekintetébe szigor szökik.
— Őt akarták – szinte látom ahogy felszöknek benne az emlékek – meg a térképet amit állítólag a mi kis tolvajunk eltulajdonított.
Amire Calix egyből felemeli a kezét és hevesen rázza a fejét.
— Kétlem, hogy ilyet tett volna.
— Nem is ő volt – vádaskodva néz körbe –, hanem te.
Halihó! Egy hét kihagyás után visszatértem egy elég hosszú Draven szemszöggel. Tele izgalmakkal, remélem mindenkinek tetszik és várjátok a folytatást ami már folyamatban van.