Milla
Amelia bolondnak nézett, amikor felsikítva dugtam a takaró alá a mobilomat. Az isten se gondolta volna, hogy Ethan Dux egy félmeztelen képet fog küldeni magáról, főleg nem olyat, amin még vizes a haja.
Tényleg tudja a srác mitől döglenek a vaginák.
És akármennyire is azt hittem rám már nincs nagy hatása, sikerült visszakúsznia az életembe még jobban, mint eddig akárhogy.
— Minden oké, Mills?
— Aha — nyeltem egy nagyot. — Minden tök oké.
— Biztos vagy benne?
Amelia nem volt egy éles kés a fiókban. Mármint ne értsetek félre, meg volt a magához való esze, de nem éppen jött rá dolgokra egyhamar.
— Mhm — bólintottam.
— És mi volt ma Dux-al?
Nem mondtam neki még eddig semmit. Nem rég értem csak haza és azóta szótlanul ültem az ágyamban. Fel kellett dolgoznom mindent, ami történt. Mert nem volt elég, hogy én rángattam bele az én hülyeségembe, ő is majdnem ugyanerre kért meg engem. Én pedig belementem!
Mert ennyire fontos, hogy ne gondoljanak még nagyobb lúzernek az unokatesóim. Nem tudom miért voltak rám ekkora hatással. Nem is kellene érdekelnie ennek a dolognak, és akkor Ethan-t se kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe. Csak szemet hányni rájuk és nem foglalkozni ezzel az egésszel, amibe belekevertem magam.
De valamiért nem voltam erre képes. Beékelték magukat a fejembe és most már egy elég nagy szarba kevertem bele magam miattuk.
Na de hát... lehet ezzel mit tenni?
— Öhm — makogtam, miközben még mindig láttam a szemeim előtt a félmeztelen képét. — Mit kérdeztél?
Vigyorogva emelte a szájához a vízzel teli poharát.
— Mi volt ma Dux-al?
— Oh, belement a dologba — mosolyodtam el.
Amelia-nak szerettem elmondani mindent is. Megbíztam benne és teljesen természetesnek hatott, hogy az életem összes kis bolondságát az orrára kötöm, még ha nem is akarja ő ezt annyira.
— Ez könnyű volt — húzta fel a szemöldökeit meglepődve.
— Ja, igen — bólogattam.
Nem tarthattam meg magamnak ez egészet. Annyi dolog történhet a következő hetekben, hogy a végén csak belekavarodnék a hülyeségeimbe és a végén csak magam alatt vágnám a fát.
— Ő is megkért, hogy én legyek a kamu barátnője — pillantottam fel rá.
Megakadt a torkán a víz, és nem tudtam, hogy egy látványos kiköpésre számítsak vagy egy fuldoklásra.
— Hogy mire kért meg? — kérdezte kissé nehézkesen, miután lenyelte a korty vizet.
— Hogy játsszuk el a nagyszülei előtt, hogy együtt vagyunk.
Értetlen tekintettel nézett rám, várta a további magyarázatot.
— Pontosan nem tudom miért — védtem ki magam. — Nem mondott sokat. Csak, hogy valami családi dráma van otthon.
— És az segíteni fog, hogy te megjelensz mellette?
— Úgy tűnik.
Tudom, hogy hihetetlenül hangzott az egész. Miután kiörült belőlem az adrenalin, én se értettem pontosan mi miért történt. Mégis milyen dráma mehet otthon, amit majd az én eljátszott szerelmem meg tudna oldani?
— Ez egy kicsit abszurd — gondolkozott hangosan. — Mármint ne érts félre, de miben segíthet egy kamu barátnő a nagyszüleinél?
— Fogalmam sincs, Am... Bárcsak tudnám.
Tényleg szerettem volna kideríteni mégis mi történhet a Dux családdal, de hogyha jobbnak látta nem az orromra kötni, tiszteletben tartottam.
Egyszer úgyis muszáj lesz megtudnom. Főleg, ha tényleg oda akar ültetni a nagyiék elé.
— Hm, érdekes — vonta meg a vállait, miközben leült az ágyára. — Gondolom úgyis többet fog mondani, vagy valami... Vagy...
Sokat elmondó hanglejtésére felkaptam a fejem. Ez már nem végződhet jól.
— Vagy mi? — kérdeztem, amikor magától nem akarta folytatni.
— Lehet csak szimplán beléd van zúgva.
Sajnálom, de képtelen voltam nem pofán röhögni. Komoly arckifejezése csak rosszabbá tett mindent, és lassan eljutottam oda, hogy már a könnyeim is lassan folytak le az arcomról.
— Hah! Vicces lány vagy te — vigyorogtam, miközben az ágyneműm szélével törölgettem le a szemeim szélét.
— Komolyan gondoltam. — Felém dobta az egyik díszpárnáját. — Lehet már egy jó ideje kinézett magának, és most kapott az alkalmon.
Már fájt az arcom, de nem tudtam nem mosolyogni a bugyuta kis állításán.
— Sok mindent el tudok képzelni, Ams. Ezt sajnos nem.
— Csak egy ötlet.
Hamarosan mindketten lecsendesedtünk, lekapcsoltuk a lámpáinkat és már csak egymás szuszogását hallhattuk a sötét szobában. Páran még csevegtek a folyosókon, de ez az alapzaj már annyira a mindennapossá vált, hogy észre se vette az ember igazán.
Szerintem már Amelia régen aludt, amikor én már huszadjára fordultam meg, egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Hülyeségek cikáztak a fejemben, amik a semmiből megsokszorozódtak és már csak azért imádkoztam, hogy valamennyire időben mégis sikerüljön elaludnom.
Valamikor sikerülhetett, hisz reggel már csak morcosan mászkálódtam ki a meleg takaróm alól. Nagyon kómásnak és kialvatlannak éreztem magam. Mintha az éjszaka alatt átment volna rajtam egy hatalmas nagy traktor.
Egész korán kezdődtek az óráim és valamilyen szinten sokáig is tartottak. Ez volt a leghosszabb napom az egész hétből, mindig csak arra vártam, hogy ennek legyen vége, hisz ezután már minden sokkal könnyebb lesz.
Most viszont, amint ennek vége lesz, kocsikázhatok el Ethan Dux-hoz, aki valamikor az éjszaka folyamán elküldte a címét és arra kért csak este 7 után menjek.
Mintha előtte ott tudtam volna lenni!
Nagynehezen, de végig ültem a két délelőtti órámat, szorgosan jegyzeteltem is rajtuk. Amennyire időm engedte megebédeltem a többiekkel együtt, és kezdődhetett a délutáni műszak is. Ami alapjáraton véve nem kellett volna, hogy annyira rossz legyen, mint amilyen volt. Csak háromkor kezdődött el az órám, de azelőtt egy másfél órás találkát folytattunk le az egyik csoporttal, akikkel hamarosan elő kellett adnunk egy prezentációt. Majd az utolsó előadásom után, egy kötelező tanulócsoporthoz kellett csatlakoznom, hogy megkapjam rá azt a keserves pár kreditemet, amivel már nem akartam többet foglalkozni.
Ezzel a legnagyobb baj csak az volt, hogy este háromnegyed hétig tartott minden egyes alkalommal. Nem kellett semmit se csinálnunk igazából, csak ott kellett lennünk és lehetőleg az anyaggal foglalkoznunk. Mégis elvett egy jó két órát az életemből, amit sosem kaphatok vissza.
Miután vége lett ennek a parádénak, hazaugrottam, hogy ledobjam a cuccaimat. Szerencsére Amelia nem volt még otthon, így nem kellett neki magyarázkodnom hova indulok. Mert azt nem mondtam el neki, hogy hivatalos voltam a Dux rezidenciára, hogy kiötleteljük az ördögi tervünket.
Nem kérdezte, én pedig valamiért nem éreztem úgy, hogy el kell neki ezt mondanom.
Sosem jártam még arra, amerre Ethan lakása volt. Igencsak a város szélén lakott, és mivel eddig még nem voltam nála, rendesen meglepődtem a ház kinézetén, amikor odaértem.
Igazából nem tudom mire vártam. Ethan-ék tele voltak pénzzel, de azért egy emeletes kertvárosi ház túlzásnak tűnt. Úgy néz ki ők nem így gondolták. Leállítottam az autómat, majd a bejárati ajtóhoz lépkedve kopogtam egy párat rajta. Nem láttam csengőt.
Pár másodperc sem telt el, az ajtó kinyílt Ethan pedig mosolyogva pillantott meg engem.
— Gyere be!
Kedvesen félre állt, tárva nyitva az ajtót, hogy ne csak be tudjak lépni, de konkréten belássak az egész nappalijukra.
— Ez nagyobb, mint maga a szobám — néztem körbe.
— A Galloway nem a tágasságáról híres — nevetett fel halványan. — Felmenjünk?
— Persze, nekem jó.
Könnyedén felszökkent a lépcsőkön, míg én mindent meglesve próbáltam nem leesni arról. Nem elég, hogy minden hatalmas volt, rettentő nagy rend uralkodott mindenhol. Nem gondoltam volna, hogy Ethan és akikkel együtt lakik elpakolnának maguk után.
— Hány emberrel laksz együtt? — kérdeztem.
— Csak 1.
Gondoltam valaki a foci csapatából.
— Érezd otthon magad! — mosolyodott le rám, ahogy beléptünk a szobájába.
Nem szoktam kényelmetlenül érezni magam új helyeken, akkor ott viszont képtelen voltam eldönteni, hogy mégis hova kéne ülnöm. Az ágya lehet túl sok lenne, mégis ha kihúzom az asztalánál a széket az meg olyan hidegnek tűnhet.
Inkább gyorsan helyet foglaltam az ágya szélénél.
— Hosszú napod volt? — kérdezte, ahogy elfeküdt mellettem.
— Ne is beszéljünk róla, kérlek — legyintettem.
De tényleg ne. Annyi idióta ember járt a mi iskolánkba, hogy mindennap meg kellett kérdeznem magamtól mégis az ilyenek, hogy kerültek be.
— Na! Mi bántja a csőrödet?
— Nem fontos, tényleg. Már lenyugodtam.
És az volt a baj az ilyen emberekkel, hogy sosem vették észre magukat.
— Ahogy gondolod — húzta el a száját.
— Csak tudod az a vicces — kezdtem bele mégis, mire elvigyorodott.
Teljesen felé fordultam, cipőmet lerúgtam magamról és törökülésben ültem már majdnem az ágya közepén.
— Utálok csoportban dolgozni, mert általában mindig komplett idiótákat kapok magam mellé. De hogy ekkora nagy élettelem barmot, én esküszöm neked, még életemben nem láttam. Ez még el is hiszi magáról, hogy mekkora agy. Eddig azt hittem az a legrosszabb, ha nekem kell megcsinálnom az egész munkát. De rá kellett jönnöm, sokkal rosszabb, ha valaki, aki segghülye, és könyörög, hogy hadd csinálhasson meg valamit.
Apró nevetés szakadt fel a torkából.
— És nem volt neki elég valami apró dolog, amit nehéz lenne elbaszni. Áh, nem. Ennek a baromarcnak a munka nagyja kellett. Szóval most nem elég, hogy meg kell várnom, hogy valamikor megcsinálja, még a végén ki is kell majd javítanom az egészet, mint valami lökött tanársegédnek.
— Az ilyenek a legrosszabbak — értett egyet.
— Ugye!? Örülök, hogy egyetértünk. A szobatársam mindig azt mondja esélyt kéne adnom mindenkinek. De az ilyenek még azt se érdemlik meg.
Most már hangosan röhögött fel.
— Nem vicces — csaptam meg. — Mindegy is, nem ez a lényeg.
Ugyanúgy terült el az ágyában, mint a képén, csak jelen helyzetben képes volt magára venni egy pólót.
— Szóval — köszörültem meg a torkom. — Ki kell találnunk valamit.
Mintha elfelejtette volna az egészet, kicsit feleszmélve bólintott, majd inkább ő is felült.
— Sosem csináltam még ilyet — vallotta be.
— Nem adtad be még senkinek, hogy van egy kamu barátnőd? — vigyorodtam el.
— Azt se — rázta meg a fejét mosolyogva. — Mármint nem találtam még ki ilyesmi történeteket. Rád kell bízzam a nagy részét.
Ezzel annyira nem is volt baj. Szerettem, ha a munka inkább rám van hagyva, mint másra, mert így biztosra mehettem, hogy minden úgy haladt, ahogy azt én szerettem volna. Nem volt szükségem arra, hogy más elrontson valamit.
— Azért neked is bele kell szólnod, ha valami nem tetszik. Hihetőnek kell lennie az egésznek.
— Persze, persze. Állítsunk fel pár alap dolgot, amit megkérdezhetnek tőlünk, a többi úgyis jönni fog magától.
Tetszett, ahogy Ethan gondolkozott. Lényegre törően haladtunk, és ha el is kalandoztunk valahol, gyorsan visszataláltunk az eredeti célunkhoz. Úgy viselkedett, mint egy okoskodó öregember, aki mindent is tudni szeretne.
— A nagyapám ilyen — mondta egyszer, amikor már sokadjára nevettem el magam az egyik kérdésén. — Minden hülyeségére fel kell készülnünk.
— Attól félek az ilyenekre nem lehet — húztam el a számat.
Valahol időközben elővette a tabletjét, ahova rögzítettem minden fontos információt.
— Pedig hidd el nekem, megkérdezné, hogy ha csak egy virágot menthetnél meg a világon, melyik lenne az. És erre van jó válasz.
— Könnyű, napraforgó — válaszoltam rá egyszerűen.
Szemeit kicsit összevonta, arca meglágyult, feje kicsit megbillent.
— Honnan tudtad?
— Mit?
— Hogy ez a jó válasz.
— Oh — szeppentem meg. — Én nem tudtam, csak válaszoltam.
— Hihetetlen vagy, Milla — mosolyodott el kedvesen.
— Ez most olyan rossz módon hihetetlen, vagy a jó módon? — kérdeztem tőle.
panasz / gaslight