Milla
Biztos mindenki keveredett már olyan helyzetbe, ahol nem szívesen szeretett volna lenni. Én, a megszokottnál többször szoktam magam hasonló dolgokban találni magam, és ez akkor sem történt annyira másképp.
Pár napja keveredtem vissza az egyetemre otthonról. Hálaadás hétvége volt, nekem pedig sikerült összegyűjtenem egy jegyre, így pár napot az otthon kényelme között töltöttem.
Mire mindenki visszaért, a tanárok gond nélkül borítottak ránk minden féle agyzsibbasztó feladatokat, ami sokkal több időt vett igénybe, mint bárki is szerette volna.
Aznap este sem akartam különösképpen a Théta fiú kollégiumának a közelében lenni. Azonban ha az ember legjobb barátja kitalálja, hogy ő igazán menni szeretne, akkor egy idő után már mindenki megelégelné a nyávogós 'lécci'-k sokaságait hallgatni. Vannak rosszabb dolgok is, minthogy egy háznyi, félmeztelen, részeg csávóval kelljen egy helyen lennem.
Még otthon, a mi kollégiumi szobánkban döntöttem úgy, hogy nem fogok inni egy cseppet sem. Semmi szükségem nem volt hozzá, hogy hétfő reggel egy súlyos macskajajjal keljek fel. Időközben azonban a kezembe került egy teli pohár, ami valami oknál fogva mindig sosem fogyott el.
Már lecsúszhatott egy jó pár, amikor szemeimmel megtaláltam a foci csapat ideiglenes szívtipróját. Nem kerestem igazán az este alatt, azonban igazán örültem, hogy megláttam.
De nem egészen azért, amiért sokan gondolnák.
Becsiccsentve, elrettenhetetlen erővel közelítettem meg Ethan Dux-ot. Egy csapattársával beszélgetett az egyik eldugott sarokban. Koccintottak, nevetgéltek és próbálták felmérni mit ajánl nekik a nappaliban összegyűlt társaság.
Ethan pontosan olyasvalaki, akire először gondol egy átlagos ember, ha meghallja az 'amerikai aranyfiú' kifejezést. Magas volt, gondtalanul elérte a majdnem két métert, sötétszőke haja fényesebb volt, mint a diákszövetséges csajoké, és a sötétben is világító kék szemei verseket ihlettek meg drámaszakosok körében.
Sok áldozata közé kerültem én is az egy egyetemre járt éveink alatt, azonban ott akkor ez nem is volt igazán fontos.
— Szia — köszöntem rá, ahogy eléjük értem.
Először egyikük sem méltóztatott rám nézni, azonban apukám nem úgy nevelt, hogy könnyen feladjak bármit is. Hangosan megköszörültem a torkom, mire mindkettejük tekintete felém siklott.
— Hello? — kérdezte inkább.
— Hello — mosolyogtam el magam.
— Szia — köszönt vissza, már egy kicsit több érdeklődéssel, mint ezelőtt.
— Szia — mondtam mégegyszer.
A csapattársa felhorkant, piros poharát megemelve hagyott magunkra.
— Gondolom fogalmad sincs róla ki vagyok — magyaráztam. — És amúgy ez teljesen oké, elsőben volt egy pár óránk együtt, de ki emlékszik már arra? — Érthetetlen feje láttán jobbnak láttam, ha a lényegre térek. — Mindegy, nem is ez a lényeg. Kérnem kell tőled valamit.
Apró vigyor alakult ki a szája sarkában, ahogy lassan pillantott le rám, felmérve engem.
— Nem kell igent mondanod. Persze, azért jó lenne, ha nem mondanál nemet. Örülnék neki, de eszem ágában sincs téged erre kényszeríteni. Az nem igazán lenne etikus. Se morális. Szóval ne érezd magad rosszul, ha nemet mondasz.
— Eszemben sem volt.
— Szóval, öhm, az a helyzet, hogy...
— Kit kell féltékennyé tenni, angyalom?
— Mi? — értetlenkedtem. — Micsoda? Nem — ellenkeztem, mire leesett mit mondott. — Senkit.
— Melyik féltökű a barátod?
— A barátom? — kérdeztem vissza. — Ja, hogy a barátom. Áh, nekem olyanom nincsen — hessegettem el az ötletet. — Na és pont itt a problémám, amúgy.
Az a baj eljutottam idáig. Innen már ciki lenne feladni.
Annyira hülye vagyok.
— A pasim kéne legyél. A kamu pasim — javítottam ki magam egyből, még mielőtt azt hinné akarnék tőle bármi igazit is.
— A kamu pasid? — kérdezett vissza, mintha nem hinne a szavaimnak.
Én se hittem igazán magamnak.
— Aha — bólintottam.
Szemeit kissé összecsukva, poharát a szájához emelve várta a történet további részét.
— Tudod, otthon voltam a szünetben — magyaráztam. — Hálaadás, gondolom te is meglátogattad a családod. Mindegy is, nem ez a lényeg. Van két unokatesóm, akik azt hiszik, hogy együtt vagyunk.
— Mármint te meg én? — nevetve mutatott először rám, majd magára.
Én is kiittam a poharam maradékát, majd bólintottam.
— Megkérdezhetem, hogy hogy jutottál el idáig?
Mindez egy rettentően vicces, de leginkább kellemetlen történet.
Egy egészen picike városban nőttem fel, az ország déli részén, ahol a kislányok hamarabb pasiztak be, minthogy iskolába járjanak. Valahogy én lemaradhattam erről a tájékoztatóról, hisz teljesen kihagytam az ilyesmit. Míg mindenki minden reggel hajnal hatkor kelt, hogy kicicomázza magát a gimiben, én azért voltam fent hajnalok hajnalán, hogy apával még egyszer átfussunk az aznapi dolgozat anyagomon.
Vele nőttem fel, ő pedig mindig is azt sulykolta belém, hogy mennyire fontos az iskola. Mennyire fontos maga a tudás. Így hát ezzel az élettudattal folytattam a magam kis életét, és valahogy túl sok minden kimaradt, ami másoknak tudatlanul jött.
Az említett unokatesóim viszont mindig is a tökéletes déli háziasszony szerepére készültek. Az anyukájuk lehet iskolába se íratta volna be őket, ha nem lett volna kötelező. Mivel már mindkettejük ujján ott virult egy-egy gusztustalan eljegyzési gyűrű, az én szerelmi életem is hamarosan a porondra került.
— Hazudtam nekik — böktem ki. — Azt mondtam van valakim, pedig nincs. Nem hittek nekem, megkértek, hogy mutassak egy képet, és ahogy megnyitottam az instámat, a te képed ugrott fel legelőször. Ők egyből meglátták ezt és azt hitték te vagy az.
— Nem akartad megmondani nekik, hogy nem? — húzta fel kérdően egyik szemöldökét.
— De — vágtam rá egyből. — Hidd el, nem téged akartalak megmutatni nekik. De ők akadtak rád, és szerintük biztos nem vagyunk együtt, mert lehetetlen, hogy én összeszedjek egy olyasvalakit, mint te.
Talán jobbnak látta, ha nem mond semmit. Inkább intett, hogy folytassam.
— Felhúztam magam rajtuk, aztán akaratoskodtam, hogy de mi igenis együtt vagyunk. Akkor még azonban nem tudtam, hogy pár héten belül el fognak jönni ide. És el akarnak vinni engem egy vacsorára a... a barátommal.
Átkozni fogom magam, amikor ezt a beszélgetést józanon újra fogom játszani a fejemben.
— Szóval azt akarod, hogy játsszuk el, hogy együtt vagyunk, amíg itt lesznek az unokatesóid.
— Aha — bólintottam. — Persze örökre hálás lennék, és valamit tennék érte cserébe. Bármit kérhetsz!
Ez lehet egy kicsit elhamarkodott kijelentés volt részemről.
— Na jó — próbáltam kijavítani magam még gyorsan. — Majdnem mindent. Mindenféle szexuális dolog kilőve. Azonkívül akármi. Szívesen megcsinálom az esszéidet, furikázhatlak, ha kell én is lehetek valamikor a kamu barátnőd. Bár gondolom ilyenre sose lenne szükséged. Valaki mindig rád van akadva. Mindennapra tudnál más lányt választani és még akkor is maradnának egy páran, akik...
Telefonját idegesen csúsztatta elő a zsebéből, sóhajtva pillantott a felvillanó képernyőre.
Keservesen pillantott fel rám.
— Megbeszélhetjük ezt holnap?
— Mi?
— Holnap. Beszélhetünk erről holnap?
— Ja — egyeztem bele. — Persze.
Kezembe nyomta a mobilját.
— Add meg a számod, majd megírom hol és mikor.
— Ezt most is megbeszélhetjük, hogy holnap hol akarsz találkozni.
— El vagy ázva, angyalon — mosolyodott el. — Lehet erre a beszélgetésre sem fogsz emlékezni, ha felkelsz.
— Pff — ellenkeztem. — Ez a koponya — böktem meg a fejem. — Mindig emlékszik mindenre. Mondj egy helyet és egy időpontot és én pontosan ott leszek.
Nevetve tette vissza a zsebébe a telefonját. Egy pillanatig elgondolkozott, mintha nem lenne biztos benne mikor szabad, aztán végül sikerült újra megszólalnia.
— Este hatig van edzésem — gondolkodott hangosan. — Fél hétre oda tudsz jönni a pályához?
— Mármint a foci pályához?
— Nem, angyalom, a hoki pályához — röhögött. — Persze, hogy a foci pályához.
— Hogyne, ott leszek.
— Szuper — biccentett. — Akkor holnap.
— Amúgy Milla vagyok! — kiáltottam utána a nevem, mikor már magamra hagyott.
Valószínűleg nem hallotta meg a nevem, de nem zavart. Holnap ott leszek a pályánál és ugyan még nem tudhatom biztosra, hogy bele fog-e menni ebben az egészbe, mindent meg kell tennem, hogy az ajánlat a lehető legcsábítóbb legyen a számára.
Igazából én sem gondoltam teljesen végig a tervemet. Egyszerűen csak megláttam, és gondoltam itt az alkalom, amire még majdnem egy hete készültem. Nem számítottam tőle semmire, csak szerettem volna esélyt adni a lehetetlennek. Nem vártam semmi többet Ethan-től. Csak hogy eljöjjön velem és az unokatesóimmal valahova, amikor ők itt lesznek egy pár napig. Neki se azelőtt, se azután nem kéne látnia engem.
Csak az számított jelenleg, hogy nem mondott egyből nemet. Amit valamilyen szinten jó jelnek láttam.
Felsóhajtva, az üres poharamra néztem és lassan megindultam, hogy a konyhába újra tele töltsem valamivel. Az utolsóval az estére, azután már tényleg meg kéne indulnom vissza a szobánkba, hisz másnap reggel muszáj lesz felkelnem, hogy elérjem a 10 órakor kezdődő előadásomat.
Amikor újra megtelt a poharam a szobatársamat szerettem volna megkeresni, akit gond nélkül hagytam el, ahogy megláttam Ethan-t a sarokban.
Öntudatlanul cselekedtem, ami annyira nem volt tőlem szokatlan. Szerencsére a helyzet jobban sült el, mint ahogy elképzeltem, így a csomó a gyomromban majdnem hogy eltűnt. Ezt persze köszönhettem a bennem felgyülemlő alkoholnak is.
Hosszú keresés után, Amelia-t a pince részben találtam meg. Egy felállított sörpongos asztal szélénél állt, és felkiáltott, ahogy az egyik csapat pontot szerzett. Ahogy megláttam kik játszottak, az örömteljes éljenzés teljesen érthetővé vált, a fiú, akivel már egy jó ideje kavarnak, nyert.
Ugyan nem mondták még ki, hogy járnak, szerintem rajtuk kívül mindenki számára egyértelmű volt, hogy egyhamar kettejük egy párt fognak alkotni.
— Mills — intett felém. — Gyere! Nyertek a srácok.
Halványan mosolyogva érkeztem meg mellé, ahol felmértem a helyzeteket. A legtöbb ember félig kidőlve aludt a kanapékon, mások még csak most döntöttek úgy, hogy mókás lenne az asztalokon táncolni és voltak olyanok is, akik a következő kör sörpongot állították fel.
— Megyünk következőre? — kérdezte izgatottan.
— Nekem lassan haza kell mennem — motyogtam. — Holnap reggel 10-kor politikatudományom van a diktátorral.
Valahogy ismételten elfogyott a poharam tartalma, azonban már nem foglalkoztam vele. Inkább letettem üresen valahova, hogy ne is legyen meg a késztetés, hogy újratöltsem.
— Picsába — húzta el a száját. — Nem tudod kihagyni?
— Nem kéne.
— Hogy ment Dux-al?
Amelia-val mindent megosztottam. Ahogy ő is velem. Lassan eljutottunk odáig, hogy többet tudtunk egymásról, mint saját magunkról. Ő volt az első, aki megtudta, hogy mekkora hülyeséget sikerült behazudnom otthon a szünet alatt.
Az elején szégyentelenül kiröhögött, aztán bátorított, hogy kapjam el Ethan-t. Végülis mi a legrosszabb, ami történhet?
— Azt mondta holnap megbeszéljük — húztam el a számat. — Nem tudom mire számítsak. Biztos voltam benne, hogy gondolkodás nélkül nemet fog mondani. De ez több mint a semmi.
— Nem is értem miért követed instán — fintorgott. — Most mindez kihagyható lett volna.
— Na mert mintha te nem követnél jól kinéző csávókat, Am! Ha már az enyémek nem lehetnek, legalább hadd nézzem meg őket.
— Olyan hülye vagy néha, Mills — nevetett.
Tudtam, hogy viccesnek hangozhatott, amit mondtam. Azonban én minden egyes szavát komolyan gondoltam. Szerettem a szép férfiakat, nézni meg még inkább. A hozzájuk hasonlóak viszont sosem szednének össze egy magam fajta lányt, így az egyetlen esélyem a szégyentelen nyálcsorgatás maradt az interneten.
— Csak nehogy aztán a végén összejöjjetek Dux-al — cukkolt.
— Sok mindenre esélyt látok ebben az életben, Am. Erre viszont inkább semmennyit se.
— Pedig jó páros lehetnétek együtt — gondolkodott hangosan. — Olyan kis akaratos vagy, jól jönne végre már mellé egy lány, aki a helyére teszi.
— Majd ha holnap reggel a nap a másik irányból kel fel, akkor beszélhetünk erről.
Inkább elköszöntem Amelia-tól és lassacskán úgy döntöttem, hogy jó lesz megindulni, máskülönben sosem leszek képes rá, hogy józanul felkeljek másnap reggel.
A kinti hűvös levegő kicsit kitisztította a fejemet, és annyira már nem is éreztem magam az alkohol hatása alatt. A Théta ház előtt gyors meglestem jár-e a közelben valami taxi, ami hazadobna, azonban az applikáció nem jelzett semmit, így jobbnak láttam megindulni gyalog.
Végigpörgettem magamban a másnapi terveimet és megpróbáltam mozgásra bírni a piától elázott agyamat. Ha kibírom a reggeli előadást, utána már csak délután egy találkozót kell lenyomnom a csoporttársaimmal, hogy aztán fél hétre mehessek a legfontosabb megbeszélésemre.
Kéne arra bármilyen tervet összehoznom? Ajánlatokat, amikkel talán az egészet még inkább ellenállhatatlanná tehetném Ethan számára?
— Hé, angyalka!
Szemeimet hunyorítva vezettem a tekintetem a mellettem megálló autóra, benne az emlegetett szamár.
— Hazadobjalak?
— Csak egy pár perc séta — válaszoltam.
— Késő van már — folytatta.
— Hidd el, senki sem fog elrabolni.
— Jobban örülnék, ha beülnél az autóba.
Nem szerettem ismeretlen emberekkel hazafuvaroztatni magam, főleg nem egy buli után. Azonban hűvös volt, én pedig rettentően fáradt. Sóhajtva nyitottam ki az ajtót, majd ültem be mellé az anyósülésre.
— Mennyit ittál? — kérdeztem, mikor már elindult a jármű.
Nem szabadna ittas sofőrre bíznom az életem.
— Csak egy pohár felvizezett sört — válaszolta.
— Mhm — bólogattam.
— Nem hiszel nekem? — vigyorgott. — Biztosíthatlak, hogy annyit nem ittam, mint te, angyalom.
— Én se ittam sokat — fordítottam felé a fejem.
Nem hitt nekem.
— Aha — hagyta rám. — Hol laksz?
— Galloway — motyogtam a kolesz nevét, egy ásítás mellett.
Mivel tényleg közel laktunk a Théta házhoz, kocsival fel sem tűnt az út és már csak arra eszméltem fel, hogy leparkolt a bejárat előtt.
— Akkor holnap fél hét — emlékeztetett, ahogy kiszálltam.
— A hoki pályánál — feleltem szarkasztikusan.
panasz / gaslight