Összehúzott szemekkel fordultam Nathaniel felé, ahogy arcomon végigkúsztak a hideg vízcseppek. Kezét elengedve hátráltam pár lépést, majd megráztam a kobakom.
- Miért mondta ezt? – érdeklődtem nagyot nyelve. Nem akartam szembesülni az igazsággal, ami atyai pofonként készült arcon csapni.
- Nem tudom – jött a kissé sem kielégítő válasz. Nathan széttárt karokkal araszolt felém, de én vele párhuzamosan haladtam hátrafelé. - Most mi van?
- Te vagy az!
- Mi van? – Nathan úgy csinált, mintha nem tudná miről beszéltem.
Végtelen haragra gerjedtem, ahogy felfogtam, mi is történt pontosan az előbb.
Nathan volt Lilith nyolcadik fia, én pedig naivan követtem minden lépését ez idáig. Az egész meg volt tervezve, míg én bután belesétáltam a csapdájába.
Megbabonázott az ámulatba ejtő tekintetével és indokolatlan kedves tetteivel. Végig ő irányított mindent a háttérből. Úgy mozgatta a szálakat, ahogy ő szerette volna. Mi pedig mit sem sejtve bólogattunk Jayce-szel, mint a jó birkák a nyájban.
Az éjszakai beszélgetéseink alkalmával nem árulta el mi célból állt szándékában feláldozni az életét értem, vagy akár kedvesnek lenni, de mostanra minden világos lett, mint a nap.
Az imént megmentettem az életét, így a prófécia beteljesedett. Én lettem Lilith nyolcadik fiának az élete. De még lehettem akár a halála is...
Az ég szüntelenül sírt, öntötte magából a könnyeket. Tökéletes nap, egy démoni prófécia beteljesítésére.
- Te rohadt szemét! – ordítottam rá.
- Luna! – Ismét megpróbált közeledni, de nem hagytam neki. – Most mi történt?
- Nem kell tovább játszanod! – feleltem remegő szájjal. – Már rájöttem mindenre!
- Mire jöttél rá? – sürgetett. – Kérlek, mondd el!
- Tudod te jól! – szóltam vissza ingerülten. – Végig tudtad!
Nathan nagyokat pislogott, majd megrázta a fejét, és visszaváltozott emberi alakjába.
A csodálkozó kék szempár tanácstalanul kémlelt engem. Úgy tűnt, tényleg nem tudta, miről beszéltem. Nem mertem hinni reakciójának. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen újra átverni készült-e.
- Őszintén nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki meglehetősen hihető módon. Ártatlan boci szeme csak úgy csillogott, ahogy egymást néztük az esőben.
- Te vagy Lilith nyolcadik fia! – Úgy döntöttem elég lesz a játszadozásból, és egyből belevágtam a közepébe. – És egész végig csak szórakoztál velem!
Nathan először nem tudta hova tenni az információt, majd végül felkacagott. Olyan tisztán, hogy még a fákon megbúvó madarak is felröppentek tőle.
Lesokkolva toporogtam, és csak bámultam, ahogy hasát fogva nevetgélt.
Még mindig szabadon lévő szárnyaimmal köröztem a levegőben. Furcsa volt pillekönnyű mivoltuk, ahhoz képest, mekkorák voltak. Legalább két méter hosszúak és gyászosan feketék.
- Eleanor! – Kacagva mondta ki a nevemet. – Nem én vagyok az!
- Ne hazudjál már! – ordítottam rá teljes erőmből. Éreztem, ahogy eluralkodott felettem haragom, mint a méreg, ami lassan, de gyilkosan kúszott fel az ereimbe.
Remegő tenyeremet ökölbe szorítottam, éreztem, hogy arcom eltorzult a bosszúságtól.
- Tényleg nem! – Karjait széttárta, majd hagyta őket visszazuhanni combjához.
Megelégeltem a folyamatos ellenkezését és kontrollálását. Agyamat elfedte a vörös köd, nem tudtam többé tisztán gondolkodni.
- Hazudsz! – sikítottam ismételten, majd meglódultam felé.
Amint odaértem rávetettem magam, letepertem a földre és ütöttem öklömmel ahol értem. Nathan még csak át sem változott, hagyta, hogy agyba-főbe püfföljem. Legalább két percig szótlanul tűrte, hogy levezessem minden bánatom testén, majd a következő minutumban elkapta alkaromat, és megszólalt.
- Luna! – Gyémánt tekintetében megláttam saját, éjfekete pupilláim, és démoni arcomat, ezért hátrahőköltem. – Nyugodj le! Meg fogsz így ölni!
Dermedten emeltem kezemet orrom elé: körmeim hosszúak voltak, és feketék, ujjaim véresek és indokolatlanul hosszúak.
Riadtan ugrottam le Nathanről, majd ránéztem földön fekvő alakjára. Orcája beduzzadt, szája felszakadt, orrából vér folyt.
Letöröltem a kezemet, majd arcomhoz kaptam. Éreztem, hogy valami megváltozott. Többé nem voltam önmagam. A bőrőm puha volt, mégis vékonynak tűnt. A karjaim végig szürkék voltak, és furcsán hosszúnak tűntek. Forogtam egyet magam körül, hátha megnyugszom, de nem így történt.
- Én... - suttogtam riadtan. – Miért nem állítottál le korábban?
- Így legalább felfogod, mire vagy képes – felelt, majd ülésbe húzta magát, és megtörölte pulcsija végével az orrát. Szipogott párat, majd ujjaival megmozgatta az orrát. – Eltörted az orrom.
- Sajnálom! – mondtam még mindig nagyon halkan. Nem ismertem magamra.
- Lilith gyermekei a pokolban élnek, Eleanor, hiszen ők Lilith nagyra becsült fiai. Én csak egy semmirekellő senki vagyok. Lilith nem áll le emberekkel. Régen próbálkozott vele, de nem feleltek meg számára az utódok, így eltűntette őket.
- És ha téged kivételesen megtartott? – hoztam fel.
- Minek tartana meg egyet is? – kérdezte.
- Lehet szerette apádat.
- Luna, ez nem egy tündérmese szerelemről, meg ilyen szarságokról! – pirított rám, miközben feltápászkodott a sárból.
- Akkor mivel magyarázod az időjárást?
- Eleredt az eső, megesik.
- De pont akkor, amikor apa kimondta, hogy beteljesedik a prófécia?
- Na, bumm, van ilyen...
- Nem, nincsenek ilyen véletlenek!
Óvatosan hátrébb léptem, majd lehunytam szemem, és elképzeltem, ahogy eltűnnek fenséges szárnyaim, és visszanyerem eredeti, pici alakom. Így is történt. Ismeretlen érzés volt, ahogy belesimultak hátamba és karjaim, körmeimmel együtt visszahúzódtak. Megborzongtam tőle.
Ezután Nathanra néztem, mert továbbra sem tudtam hihettem-e neki.
- Legutóbb nem válaszoltál rá, hogy miért akarnál meghalni miattam, amikor alig ismersz. Ebből arra következtetek, hogy hátsó szándékaid lehetnek – fejtettem ki immáron nyugodtabban álláspontomat. – Arra sem, hogy miért vagy velem kedves.
- Kedvellek – rántott vállat, majd közelebb sétált hozzám még mindig orrát fogdosva. Apró bűntudatom támadt, amiért ennyire elpáholtam, de úgy éreztem, hogy megérdemelte.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Nem kedvelhetsz valakit, akit nem is ismersz!
Nathan habozott egy pillanatig, majd végül felsóhajtott.
- Jayce nagyon sokat mesélt rólad, főleg miután megtudta az igazságot a szüleitekről. Állandóan rólad beszélt, és arról, hogy ideje lenne megtudnod mi folyik itt. Számomra amikor megláttalak először olyan volt, mintha már régóta ismertelek volna – magyarázta továbbra is orrát masszírozva. - Sőt, én már több, mint fél éve "ismerlek". – Kezdtem teljesen kiakadni szavaira, de nem szóltam közbe, hagytam, hogy befejezze. – Amikor Jayce ideutazott, hogy meglátogasson téged és apátokat, általában vele tartottam titokban.
- Szóval azért kéne megbízzak benned, mert leskelődtél utánam, mint egy pedofil – emeltem meg szemöldököm. Továbbra sem lett bizalomgerjesztőbb a sztori.
- Nem! – vágta rá habozás nélkül. Fejét rázta nem tetszése jeléül. – Csak azt mondom, hogy számomra nem voltál idegen aznap este. Nem akartam, hogy bajod essen. Ennyire egyszerű.
- De miért? – kérdeztem jelentőségteljes hangnemben. Nagyon meguntam már, hogy minden válasz elől kitért. – Mondd el! – követeltem a mellem alatt összefont kézzel.
- Hűha! – sóhajtott fel feszülten. – Mennyire nem így akartam ezt megbeszélni veled és nem is most.
- De mit? Mondjál már valami meggyőzőt. Folyamatosan csak mismásolsz!
- Kedvellek, Luna – ismételte barátságosan, eléggé kihangsúlyozva a "kedvellek" szót.
Lehajtotta buksiját, és nagy levegőt vett, mire elnémultam. Igyekeztem feldolgozni az elhangzottakat, de nehezemre esett felfogni elsőre. Kedvel...?
Most komolyan ezzel jött, miután szétvertem a fejét? Hát, én ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Szóval bejövök neked? – kérdeztem, mert meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy semmit sem értettem félre.
- Mondhatjuk így is – vallotta be.
- Attól még lehetsz te Lilith nyolcadik fia – kontráztam rá immáron egy fokkal nyugodtabban.
- De nem vagyok!
- És amúgy is Jayce azt mondta, hogy volt valami barátnőd – jutott eszembe.
- Ráuntam – felelt, majd megállt közvetlenül velem szemben. – Miattad.
- Miattam? Ne idegesíts már fel ennél is jobban!
Ennél abszurdabb nehezen lehetett volna a helyzet. Összevont szemöldökkel pislogtam rá kellemetlenül nagyokat, de rettentően zavarban éreztem magam.
- Januárban láttalak elsőként, amikor Jayce először utazott hozzátok idén – kezdett bele elég halkan. - Akkoriban mindig nagyon jó kedélyű voltál, nem úgy, mint most. Szimpatikus volt az örökös jókedved. Kiengedted a hajad, és abban az unikornisos pizsamában rohangáltál a házban fel-alá. Sosem láttam még ilyet! Nagyon... aranyos volt. – Nyelt egyet, majd folytatta. Úgy éreztem nem szívesen beszélt erről. – Egy idő után már vártam, hogy Jayce havonta egyszer repüljön hozzád, mert szívesen láttalak viszont. Mindig olyan szívélyesen fogadtad a testvéred, mintha minden egyes alkalommal lett volna benne valami új. De nem, egyszerűen csak ilyen vagy. Kedves, törődő és szép. Az ilyen lányoknak nem a pokolban van a helyük. Sokkal jobbat érdemelsz ennél.
Csak álltam, mint egy darab fa, és egyhelyben lépkedtem. Sosem beszélt még rólam senki ennyire áthatóan és kedvesen. Kicsit talán olyan volt, mintha csodált volna engem. A mondatok, amik elhagyták a száját a lelkem legmélyére ásták be magukat, mondhatni a szívemig hatoltak. Meg akartam ölelni, de nem tettem.
Teljesen összekuszálódtak gondolataim. Pár perce még meg szerettem volna gyilkolni, most pedig itt álltunk, mint két bamba, és vártuk, hogy valaki megszólaljon. Én nem bírtam, de úgy láttam, hogy ő sem. Nem bírtam rá haragudni, hiába gondoltam még mindig azt, hogy ő lehetett Lilith fia.
A legdurvábban az ütött szíven, hogy tudtam, melyik unikornisos pizsamámról beszélt, és azt is, hogy életem mely időszakát idézte fel előttem.
Igyekeztem átértékelni, amit az imént hallottam, és megfontoltan döntést hozni. Nem akartam egy esetleges újabb csapdába belesétálni, viszont egyedül sem szerettem volna maradni. Lényegében szükségem volt rá, és úgy tűnt, hogy neki is rám, mert szavai elég őszintének csengtek.
Nem tudtam eldönteni, hogy a manipulátorok leásnak-e ennyire mélyre, hogy megjegyezzenek egy unikornisos pizsamás mozzanatot, vagy tényleg megragadt benne ez az emlék annyira, hogy érzéseket kezdjen táplálni irányomba. Kész káosz kezdett bensőmben keringeni.
- Hmm... - Nem jöttek ki szavak belőlem, csak hümmögtem, mint egy idióta. Tehetetlennek éreztem magam.
- Hiszel nekem? – Kiskutya szemekkel pislogott rám szelíden, miközben csigalassúsággal leemelt egy, a hajamhoz ragadt levelet a fejemről.
- Létezik olyan személy, aki ezt alá tudja támasztani? – kérdeztem gyanakvón. Reméltem, hogy a válasz kielégítő lesz eléggé ahhoz, hogy hihessek szavának.
- Jayce! – felkaptam a kobakom a névre.
- Jayce-szel beszélted ki ezeket a dolgokat? – csodálkoztam fintorogva.
- Csak a lányok csinálhatnak ilyesmit?
- És nem zavarta, hogy te... - kezdtem bele, de közbevágott.
- Jayce-szel barátok vagyunk, Luna, tisztában van vele, hogy nincsenek rossz szándékaim.
- Ezért kérdezte amikor félre álltunk, hogy... - De ezt sem engedte befejezni.
- Igen.
Általában mérges voltam a testvéremre, amikor intim témákkal élcelődött, azonban most legszívesebben az összes viccet végighallgattam volna, csak legyen itt mellettem, és helyeseljen Nathan szavai hallatára. Mondja, hogy igaz, és nem csak sakkban szeretne tartani engem, hogy tovább játszhasson velem.
- Hát ez... - kezdtem bele nevetve a különös helyzet kapcsán. – ...szuper.
Nem tudtam mást kinyögni. Az egész annyira ésszerűtlen volt, mint az elmúlt héten az életem. Tulajdonképpen kiválóan beleillett egy újabb meghökkentő kis információdarab. Már annyira nevetséges és egyben hihetetlen volt az egész szituáció, hogy ismét felkuncogtam.
Mit tehettem? Röhej...
- Most mi van? – Nathan lehangoltan tárta szét karját. – Ne nevess már. Azért nem olyan vicces ez.
- Bocs – emeltem meg tenyerem. – De egy hangyányit azért igen.
- Hű, milyen muris, hogy vannak érzéseim! – Megforgatta szemét, majd szörnyülködve elindult apám Dodge-ja felé, és bemászott a vezető oldalra. Már-már azt hittem, itt hagy, amikor beindította a motort, hogy megforduljon a kocsival. Végül megállt előttem, és leengedte az ablakot.
- Jössz, vagy maradsz? – szegezte nekem a kérdést, ami igazából nem is volt az.
- Mi lesz a te kocsiddal?
- Túl feltűnő! Ez jobb.
- De én szerettem azt a Chevyt!
Nathan nagy levegőt vett, szétvert arcán türelmetlenség jeleit véltem felfedezni. Kezdtem túlfeszíteni a húrt mára, de nem nagyon érdekelt.
- Akkor majd veszek neked egyet karácsonyra! – morogta feldúltan. – Beülnél, légy szíves?
- Komolyan? Elég drága egy ilyen... - cukkoltam, hadd érezze törődésem.
- Eleanor! Kérlek! – csattant fel dühösen.
- Jól van, megyek már – feleltem, miközben felmásztam a Ram-re, majd Nathanre néztem.
Szabályosan lelkiismeret furdalásom lett attól, ahogy kinézett. Elszégyelltem magam. Sosem voltam agresszív típus, így újfent egy idegen érzés kerített hatalmába.
- Nem gyógyítod meg magad? – érdeklődtem leginkább saját lelki egészségem fenntartása miatt. Vagy ezzel büntetett, amiért olyan csúnyán viselkedtem vele? Megérdemeltem volna tulajdonképpen. Talán kicsit elhamarkodottan estem a torkának.
Végül elhatároztam, hogy megkapja a bizalmamat addig, amíg úgy érzem, hogy ez rendben van így. Hittem neki, de mégis eldöntöttem, hogy résen leszek. Mindig.
- Nem – felelt sértődötten.
- Mert? – vontam kérdőre fennhangon.
- Így érzem, hogy igazán élek.
Már megint egy perc alatt felidegesített. Ilyen egy bosszantó csávót, de komolyan!
- Gyógyítsd meg magad! – utasítottam markánsan.
- Nem! – ellenkezett. Hát de!
Még jócskán a földúton haladtunk, ezért összeszedtem minden bátorságom, és lényegében belemásztam az ölébe.
- Mi a szart csinálsz már? – csattant fel Nathan. – Ezt nem hiszem el! – Rendesen beletaposott a fékbe, majdnem lefejeltem a kormányt, ahogy megálltunk.
Az egybefüggő ülésen nem volt nehéz mászókázni, így lecsusszantam fenekemmel Nathan bal oldalára, és odébb löktem, hogy én vezethessek a továbbiakban. A kormányt nagyon nehezen engedte el, külön le kellett feszegetnem ujjait róla.
- Egy erőszakos hárpia vagy! – mondta fejcsóválva, ahogy átcsúszott az anyósülés felőli oldalra.
- Az előbb, mintha kedvesebben nyilatkoztál volna rólam – sandítottam rá.
Szám szegletében mosoly bujkált. Nem tagadom, imponált számomra vallomása. Az exem például sosem mondott rólam ennyire szépeket.
Attól tartottam, hogy a végén még kiderül, hogy egy romantikus alkat.
- Én is tévedhetek – motyogta a szélnél is halkabban, majd egy lesújtó pillantással jutalmazott meg, és az ülésen lejjebb csúszva átváltozott.
◄◄ ►►
Nem sokkal a történtek után, kikanyarodtam a főútra. Először konkrét úti célunk nem volt, így csak haladtam, amerre vitt az út. Két kézzel fogtam a kormányt, és azon tűnődtem, hogy javulhatott-e egy nap leforgása alatt a látásom. Minden olyan furcsán éles és kidolgozott volt. Mintha közvetlen közelről néztem volna a dolgokat. Feltűnő volt, mert az eső nem hagyott alább, mégis szín tisztán láttam mindent. Emellett annyira hangos volt a környezetem, mintha az összes autó közvetlen az orrom előtt suhant volna el. Zavart még a motor zúgása is.
Hallottam, ahogy dobogott a saját szívem és azt is, ahogy Nathan halkan lélegzett.
Emellett a rossz csuklóm többé nem fájt már. Tökéletesen működött, még a kötést is lehámoztam róla tíz perccel ezelőtt és hátradobtam.
Átázott ruhám hozzám tapadt, még a korábban jól fésült kontyom is romokban hevert fejem tetején, mint egy szétzilált madárfészek. Már tényleg csak pár fecske hiányzott belőle.
Tudtam, hogy új ruhákra lesz szükségünk, ezért végül a város felé vettem az irányt. Legkevésbé sem volt kedvem shoppingolni, de mégsem maradhattunk így, mint két ázott veréb.
Ahogy elnéztem, Nathan is katasztrofálisan festett. Nadrágja sáros volt attól, ahogy letepertem a földre. A pulóvere is nyakig koszos, és vizes. Egyedül a dzsekije úszta meg, néhány kisebb sárfolttal.
Eközben azon agyaltam, hogy vissza fogok menni az öcsémért. Ezért kellett egy terv. De csak szép sorjában. Először javuljon a komfortérzetem, aztán jöhetett Jayce megmentése.
Nagyjából egy óra alatt jutottunk vissza a városba a forgalom miatt. Ott egyből a Ross ruha és háztartási áru üzlet felé kormányoztam magunkat. Előtte leparkoltam, majd várakozva Nathanre néztem.
- Ugye nem akarsz oda bemenni? – Nathaniel először szólalt meg velős megjegyzése óta. Időközben sikeresen abszolválta a feladatot, amit adtam neki, így már emberi mivoltában csücsült mellettem makulátlan arccal, viszont morcosan.
- De igen – válaszoltam homlokomat ráncolva. – Te is jössz!
- Sokat parancsolgatsz, mióta szárnyakat növesztettél – morogta orra alatt, majd duzzogva kiszállt mellőlem, és becsapta az ajtót.
Én is kikászálódtam a gépjárműből, majd együtt sétáltunk be az üzletbe.
A választék elképesztő volt. Ruhák, cipők, táskák tömkelegével néztem farkasszemet. Egy lánynak maga a mennyország lehetett.
Nathan kifújta a levegőt tüdejéből, majd így szólt:
- Itt halunk meg.
Arcomra egy félmosoly húzódott kijelentésétől.
- Maximum te, mert megfojtalak egy próbafülkében – szúrtam vissza játékosan.
- Talán az lenne a legjobb – mondta, majd elindult a megszámlálhatatlan ruha zuhatagban a férfi osztály felé. Én a női részleget vettem kezelésbe, és kezdtem vad keresgélésbe.
Jelenleg nem az érdekelt, hogy stílusosan nézzek ki, inkább a praktikusságra fektettem hangsúlyt. Ezért magamhoz vettem öt sima, fekete cicanadrágot és nyolc rövidebb fazonú, sötét pólót. Pont úgy fogok kinézni, mint a lelkem. Szürke, éjszínű és unalmas.
- Sokáig válogatsz még? – Nathan olyan váratlanul termett mellettem, hogy összerezzentem.
- Mert te már kész is vagy?
- Igen – jött a rövid válasz. – Mehetünk?
- Ja... - motyogtam, majd megforgattam a szemem. Gyűlöltem férfiakkal vásárolni. Türelmetlenek voltak, és ettől tenyérbemászóan idegesítővé váltak.
A kassza felé tartottunk, amikor eszembe ötlött, hogy én bizony minden cuccomat Morgannél hagytam, amikor apa kivezetett tőle. Egyből elkapott a pánik, ahogy rájöttem, hogy semmim sincs lényegében, még egy büdös garasom sem. Ezáltal pénzem sem volt, hogy kifizessem a ruhákat. Elkaptam Nathan dzsekijének a szélét, mire megtorpant, és felém fordult.
- Mi van? – kérdezte. – Szeretnél még válogatni?
- Nem – suttogtam. – Nálad egyáltalán van készpénz?
- Az nincsen – felelt. – De van bankkártyám. – Ezzel előhúzott nadrágja zsebéből egy plasztikkártyát.
- A cuccaim Morgannél vannak – sóhajtottam bánatosan.
- Komolyan azon akadsz fent, hogy nincs nálad pénz? – ráncolta szemöldökét feszülten. – Majd én fizetek, csak menjünk már innen!
- Köszi – súgtam még mindig alig hallhatóan.
Kívülről úgy tűnhettünk, mint egy nárcisztikus kapcsolatban tengődő, fiatal házaspár, leszámítva, hogy nyakig retkesek voltunk és ragadtunk a sártól. Egy-két ember jól meg is nézett minket magának, de nem zaklatta fel őket különösebben a látvány. Talán már megszokták errefelé a furcsa jelenségeket.
Ezután Nathan fizetett, majd távoztunk. Nem győztem hálálkodni neki kifelé, amiért megvette nekem a ruhákat. Nem volt túl lelkes, csak morgott egész végig.
Az eső szerencsére alábbhagyott, és a nap kósza fényei kezdtek az égen megmutatkozni. Némiképp kiegyensúlyozottabb lettem, ahogy a napsugarak lágyan nyaldosták orcámat, míg visszatértünk az autóig. Ott bedobtuk az új göncöket a hátsó ülésre, majd behuppantunk a Dodge-ba.
Nathan vezetett ismét, én az anyósülés felőli oldalon kuporogtam.
Kikanyarodott a parkolóból, majd rám pillantott.
- Hol akarsz átöltözni?
- Van itt nem messze egy pláza – kezdtem bele. – Gondoltam a lány wc-ben.
- Értem, tehát plázázni támadt kedved? – morogta még mindig türelmetlenül. – Szeretnél választani egy táskát esetleg?
- Miért hisztizel?
- Nem tudom – válaszolt kimérten. – Nincs túl jó kedvem.
- Mert? – kaptam felé kobakom. Összehúzott szemekkel méregettem a fiút.
- Valahogy nehezen teszem túl magam a hangulatingadozásaidon. Megmentesz, majd meggyanúsítasz, utána nekem esel olyan dolgok miatt, amit elképzeltél. Nem minden van ám úgy, ahogy a kis fejedben kitalálod. – Mérges szeme megvillant, ahogy futólag összeért tekintetünk. – Nem gondoltál bele, hogy mégis mi a francnak vesztegettem volna az időmet utazgatással, hogyha én lennék az a fasz, akinek gondolsz? Nem lett volna kényelmesebb akkor hagyni, hogy anyád átadjon nekem még aznap? Mert nekem ez nem áll össze, Eleanor. – Úgy záporoztak belőle a szavak, mint nemrég az égen a villámok. – Egyáltalán minek törtem volna magam akármi miatt? Egy démon sem olyan hülye, hogy felesleges köröket fusson. Ha én lennék Lilith szaros nyolcadik fia, már rég itt tapsikolnának a pokolbéliek.
- Vagy épp ezért ennyire csendesek. Megoldódott magától a probléma – tettem hozzá halkan.
Nathan rám nézett, szemöldökét ráncolta. Arcáról sugárzott a düh. Pislogott egyet, a kék íriszek éjfeketébe borultak.
- Tudod mit? – csattant fel. – Én vagyok! Most mit teszel?
- Semmit – rántottam vállat. Mégis mit tehettem volna? Tulajdonképpen már mindegy volt nekem. Eddig is úgy gondoltam, hogy ő az, ezen nem változtatott semmit a hisztije. Belenyugodtam, hogy elragadta a lelkem a holtak birodalma. Már csak Jayce megmentésén pörgött az agyam. Utána ráértünk foglalkozni a próféciával.
- Semmit? De hát éppen úton vagyunk az alvilágba elkárhozott lelkeket korbácsolni és lávát kevergetni egy ezüstkanállal a sátánnal.
- Ezt csinálják odalent? – fintorogtam, mert reméltem, hogy csak viccelt. Eközben azon tűnődtem, hogy már kezdtem egészen megszokni gyilkos, fekete tekintetét.
- Legkevésbé sem. Sőt... tudod mit? – emelte meg hangját. - Azt kérdezted tegnap, hogy miért tűnt el Lucifer, igaz? Azért, mert Belzebub és Lilith letaszították a trónjáról, és elüldözték. Elárulták őt.
- Elárulták? – érdeklődtem némi döbbenettel a hangomban. – De mégis hogy?
- Belzebub, a nagyapád... – kezdett bele – ...és Lilith fellázadtak egy hordányi démonnal Lucifer ellen, és elüldözték a pokolból. Ez nagyjából hetven éve történt. Azóta Belzebub a pokol ura, és ő diktál. Lucifer második bukásával keletkezett a rólad szóló prófécia.
- Akkor ezért nem tudják, hogy hova tűnt?
- Pontosan. – Furcsa fény csillant szemében, amolyan hamiskás.
- Lehet te vagy Lucifer – vetettem fel, mire Nathan végre futólag elmosolyodott, még írisze is újra kékké változott. – Azt mondtad, bárhogy kinézhet. Hívjalak ezentúl így? Lucifernek?
- Nem zavarna? – vetette fel, mire felnevettem.
- Nem, legalább lenne kivel összefogni, hátha a nagyapám nem rángat le a pokolba, hogy átadjon neked. – Ismét kuncogni kezdtem. Elég kuszára sikerült a mondat, de szerintem értette.
- Eldönthetnéd végre, hogy most akkor ki vagyok – morogta orra alatt. Ismét visszatért rossz kedve.
Nem lepődtem meg rajta igazából. Szerencsétlen állandóan verekedett miattam. Angyalokkal, démonokkal, és ki tudja még mi kerülhetett volna az utunkba. Aztán még én is a torkának estem két perccel azután, hogy nem hagytam, hogy apám halálra fojtsa.
Meg voltam győződve róla, hogy ő róla szólt a prófécia minden ellenkezése ellenére is, azonban azt elhittem neki, hogy nem tudott róla, hiszen simán előfordulhatott. Én sem tudtam tizenhét évig, hogy valamiféle angyal-démon hibridnek születtem.
De nem zavart különösebben. Ahogy apám kimondta a beteljesülést ugyan kiborultam, bár jobban belegondolva, talán nem is volt olyan szörnyű ez az egész. Leszámítva, hogy Jayce angyalok gulágján tengődött.
De ha valóban igaz és Nathaniel Lilith fia, akkor legalább a démonok leszállnak rólunk egy ideig, hagyják, hogy elragadjon minket a közös prófécia átka, vagy mi a fene... Illetve tudunk az ikertestvérem megmentésére koncentrálni. Ez volt most az elsődleges célom. Jayce!
- Itt fordulj be! – kaptam észbe, amikor megláttam, hogy odataláltunk a plázához. Nathan elrántotta a kormányt, szinte nekipréselődtem az ajtónak. Behajtottunk a mélygarázsba, majd egy szabad helyen megálltunk.
Nathaniel kiemelte hátulról a szatyrot, amiben a tiszta ruhák voltak, majd beszálltunk a liftbe. A második emeleten lévő mosdókhoz siettünk, ahol átvedlettünk. Megigazítottam szétzilált hajamat és copfba kötöttem. Egy fokkal barátságosabban festettem tiszta öltözetben. Visszagyűrtem a szatyorba nyirkos ruháim, majd a mosdó előtt várakozó Nathanielhez siettem.
Egy általános kék farmert viselt, hozzá egy sötétkék pólóval. Pulcsija és bőrdzsekije a karján csüngött. Kilátszó karja olyan fehér volt, mint a hó.
- Hova tovább? – érdeklődött, miközben kivette kezemből a zacskót, és belerakta saját hacukáját is.
- Arra gondoltam, hogy sötétedés után visszamehetnénk oda, ahol Jayce-t tartják fogva – hoztam fel tervem első, de legbiztosabb részét.
- Gondolom felesleges vitatkoznom – sóhajtott, miközben elindultunk vissza a lifthez.
- Az! – vágtam rá azonnal.
A lift felé vezető utat ruhaboltok, drogériák, ajándékboltok és butikok keresztezték. Mindegyik kirakatot rendesen szemügyre vettem. Egy másodpercig újra embernek éreztem magam, ahogy haladtunk a széles folyosón.
Régen sokat jártunk ebbe a plázába Morgannel és a barátainkkal. Szerettük. Morgan képes volt órákig válogatni a sportmelltartók és cipők között a Nike-ban. Engem általában jobban lekötöttek a nadrágok, mert aprócska méreteim miatt mind ízlésrombolóan pocsékul állt rajtam.
Legtöbbször egy ilyen vásárlás után órákat nevetgéltünk az étel udvarban, az olcsó kínai étterem koszos padján üldögélve. Szép idők voltak.
- Lunus? – A hang, ami megütötte a fülemet szinte gyomrosként hatolt tudatomig. Jaj ne! Csak őt ne!
Megtorpantam, majd automatikusan odafordultam megszólítóm irányába.
Az agyam leblokkolt, ahogy Aaron közeledett felém. Az igazat megvallva inkább egy csordányi vérszomjas démont választottam volna az exemmel való találkozás helyett.
Aaron egy fejjel magasabb volt nálam. Szőke hajú és kék szemű. Ezenkívül egy irányításmániás, közönyös, beképzelt, önző faszfej.
Egy éve kiadtam az útját fél év folyamatos szenvedés után, de a srác levakarhatatlan volt. Hónapokig írogatott és "küzdött", hogy visszakapjon. De én nem akartam vele lenni. Leginkább senkivel. Ilyen szempontból kapóra jött a költözés augusztusban. Egy időre békén is hagyott, és most tessék... Újfent itt voltunk. Mintha megidéztem volna, amikor korábban rágondoltam.
- A barátod? – kérdezte Nathan zavarodottan, ahogy földbe gyökerezett lábakkal meredtem a vészesen közeledő srácra.
- Az exem – súgtam elhaló hangon.
- Akkor hagyjalak titeket egyedül? – kérdezte, mire rákaptam elkerekedett szemem, majd megragadtam a kezét, és összekulcsoltam az enyémmel. Meglepetten húzta össze szemöldökét, majd nagyot sóhajtva mellém állt.
- Meg ne próbáld!
- Lunus! – Aaron szemben állt meg velünk. Nathant méregette irigy tekintetével. Arcára egy fintor ült ki, ahogy kezünkre pillantott. – Örülök, hogy látlak, még így is, hogy nem válaszolsz az üzeneteimre. – Szájára egy karakán mosoly húzódott. - Ez meg ki? – bökött állával Nathan felé, mintha itt sem lenne.
- Nathan vagyok! – nyújtotta felé jobb kezét barátságosan, de Aaron nem fogadta el. Egy újabb grimasz kíséretében egyszerűen csak rám nézett.
- Téged kérdeztelek.
Azon tűnődtem, hogy vajon mennyire rémülnének meg az emberek, ha átváltoznék, és egyszerűen letépném Aaron fejét a puszta kezemmel a helyéről. Gyilkos gondolataimtól megilletődtem. Nathannak is hasonló dolgok járhattak az agyában, mert szorítása erősödött tenyeremen.
- A barátom – feleltem remegő hangon.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Aaron műmosollyal az arcán. Ismertem ezt az arckifejezést, és rettegtem tőle.
- Nem – válaszolt helyettem Nathan komoran.
Aaron arca megfeszült, majd ridegen Nathanre emelte kék szemét.
- Továbbra sem hozzád beszélek! – jelentette ki szigorúan. Nathan csak elvigyorodott Aaron reakcióján, majd így szólt:
- Mi most elmegyünk, de kellemeset csevegtünk. – Kimért volt, közben szavai kegyetlenül csengtek.
Aaron nem volt hozzászokva, hogy valami ne úgy alakuljon ahogy ő szerette volna, ezért ahogy elfordultam volna, megragadta felkaromat, és rántott rajtam egyet. Megijedtem attól, amilyen erőszakosan elkapott. Rossz emlékek kezdtek felfurakodni elmémben.
Nathannek sem kellett több, egyből belépett elém. Szinte összeért az orruk Aaronnal, ahogy egymásnak feszülve szemeztek.
- Hadd beszéljek vele! – sziszegte Aaron összeszorított fogakkal.
- Nem kell a balhé! – Nathan úgy beszélt, mint egy kisgyerekkel. Nagyon lassan és érthetően. – Ta-ka-rodj! – tagolta neki, majd valószínűleg egy másodperc erejéig megvillantotta démoni tekintetét, mert Aaron arca elképedt, szája megremegett, majd rémülten hátrahőkölt.
- Mi a fasz? – szaladt ki belőle a látottakra.
- Mi a baj? – kérdezte Nathan lágy hangon. – Valami rosszat mondtam?
- Lunus, ezt megszállta a sátán! Láttam! – Ujjaival Nathaniel felé mutogatott, ahogy jajveszékelt.
Néhány mellettünk elhaladó ember megállt kicsit bámészkodni Aaron szavai hallatán, majd vállat rántva továbbhaladtak. Manapság már mindenki az ördögöt vélte látni, pedig állítólag senki sem tudta merre volt.
- Aaron - mondtam gúnyosan. – Lehet kevesebbet kéne szívni.
- Nem! Láttam a szemét! Nézd meg!
Nathaniel mellé léptem, mintha nem tudnám, miről beszélt. Előrehajoltam, hogy arcába nézzek, mire ő elmosolyodott.
- Nem tudom, miről beszélsz! – mondtam ki hangosan is, miközben széttártam a karom, de belül rázott a nevetés. Mennyire megérdemelte az álmatlan éjszakákat ez a rohadék!
Nekem is meg kellene tanulnom ezt a szemváltós trükköt, növelte volna az önbizalmam egy hangyányit.
Aaron egy darabig még pislogott ránk kitágult szemekkel, majd megrázta a kobakját.
- Én léptem! – Ezzel meglódult a másik irányba, s szinte futólépésben rohant a kajáldák felé, hogy minél távolabb kerüljön tőlünk. De gyorsan elmúlt a beszélgetős kedve.
- Én is így gondoltam! – szólt utána Nathan, de Aaron nem nézett vissza.
Úgy szaladt, mint egy törött lábú pingvin. Egyből kiszakadt belőlem a nevetés, még Nathan is elvigyorodott. Látszott rajta, hogy titkon élvezte a helyzetet. Hát még én!
- Köszönöm – mondtam neki, miután kikacarásztam magam, és elengedtem kezét. – A csávó egy pióca.
- És akkor még én vagyok a szörnyeteg – szúrt oda Nathaniel, de nem reagáltam.
Folytattuk megszakított utunkat a mélygarázs felé. Ott a gépjárműbe pattanva szólaltam meg újra.
- Ez durva volt! – jelentettem ki határozottan, majd kifújtam a levegőt tüdőmből.
- Ez volt a durva? – Nathan hitetlenkedve rázta buksiját. – Szóval azt mondod, hogy ezen a héten ez volt a legdurvább, ami történt? – hüledezett. - Eszem megáll...
Ismét felkuncogtam.
Igaza volt. Anyám majdnem pokolra küldött, elütöttem egy arkangyalt, végignéztem, ahogy az öcsém szárnyakat növesztett, és elrabolják, majd a saját apám megpróbált egy kiképzőtáborba vinni. Aztán ennek tetejében még én is átváltoztam valami izévé.
Arról ne is beszéljünk, hogy a prófécia valószínűleg beteljesedett, majd Nathaniel bevallotta vonzalmát irányomba. De én az exemmel való kellemetlen találkozást tartottam durvának. Nem voltam normális, ez talán már bebizonyosodott.
- Azt hiszem, igen – heherésztem továbbra is.
- Komolyan ezzel a gyerekkel voltál együtt? – terelte a témát Nathan egy kicsit komolyabb ösvényre. Nem volt kedvem Aaronról beszélgetni, így megforgattam tekintetem, mielőtt válaszoltam.
- De csak egy fél évet – mentegetőztem vadul.
- Fél évet? – csattant fel Nathan döbbenten.- Én ezt nem is akarom tudni inkább! – Újfent idegesnek tűnt.
- Nem is túl érdekes történet – kezdtem bele. – Összejöttünk, aztán kimutatta, hogy milyen valójában. Akaratos, gazdag pöcs. Röviden ennyi.
- De azért vele maradtál fél éven át – kötött belém egyből.
- Igen, alig voltam tizenhat. Csak tudni akartam milyen szerelmesnek lenni.
- És megtudtad? – Megrántottam a vállam. Igaz, nem volt túl régen, de mégis olyan távolinak tűnt, csak egy tudatlan tinédzser problémájának.
Hogy szerettem-e Aaront? Nem tudtam. Visszagondolva csak a szerelem gondolatába voltam szerelmes, és akkor megjelent Aaron. Tipikus esete volt a halálra ítélt tini kapcsolatoknak a mienk. Kivéve, hogy Aaron még egy szemétláda is volt velem. Sokszor kiabált és rángatott, ahogy odafent is próbálta. Teljesen rátelepedett az életemre, el akart szakítani a barátaimtól, ami majdnem sikerült is neki. Aztán észbe kaptam, és kidobtam a francba. A szemét a kukába való.
Ezután már nem is vágytam különösebben kapcsolatra. Jó volt egyedül. Kényelmes, hogy senki nem akarta megmondani mit csináljak. Legalábbis addig a napig, amíg Colonie-ba nem költöztem.
- Azt hiszem – feleltem végül Nathan kérdésére.
- Szomorú.
- Mi? – ráztam meg a fejem zavarodottan. Mégis mi szomorú ezen? Nem én voltam az egyetlen, aki így volt ezzel.
- Hogy számodra ez a szerelem. – Szavai meglehetősen búsan csengtek. Úgy éreztem, hogy megbántottam ezzel a kijelentéssel, holott butaság volt az egész. A szerelem, csak szerelem. Túlkomplikált érzelmek fellegvára, ahol a história vége nem a hercegnő megmentésével végződik.
- Nem hiszek benne már – közöltem semlegesen.
- De miért?
- Mert úgysem úgy alakul, ahogy én szeretném. Sosem. És semmi sem – kezdtem bele komolyan. – Nézd meg, mi lett az életemmel egy szaros hét alatt. Elígértek egy démonnak születésemkor. Ugyan milyen választási lehetőségem van?
- Szerinted ez a prófécia a szerelemről szól? – kérdezte meglepetten.
- Talán, vagy inkább kényszerházassághoz hasonlóról.
- Sokat töprengtem ezen egy időben – sóhajtott Nathan. – Szerintem legkevésbé sem szól szerelemről, se kényszerházasságról. Inkább egy egyezségről. Amolyan kompromisszum a másik féllel az életben maradásért cserébe.
- Hogy érted? – érdeklődve fordultam felé. Bal combomat behajtottam, és úgy húztam az ülésre, miközben teljes testtel felé fordultam. Még mindig a parkolóházban álltunk.
- Azt mondja a prófécia, hogy Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála. Én ebből arra következtetek, hogy neked megéri életben hagynod például azért cserébe, ha ő is hagy téged élni. Miért akarna meghalni? Senki sem akar igazán. Egyszerű kompromisszum. Mindenki nyer vele. – Aztán összevonta szemöldökét és hozzátette. – Vagy a másik feltevésem, hogy miután a halála lettél, szabadon dönthetsz a sorsáról. Ez a valószínűbb.
Az első hipotézist értettem, a második kicsit homályos volt, de igaza lehetett. Minden szava logikusnak tűnt, mégis megijedtem tőle. Én nem szerettem volna senkit sem megölni.
Azonban akkor voltaképpen még jól is kijöhettem volna ebből a dologból. Majd egyezkedek a démonnal, hátha megkedveljük egymást. Remek ötlet.
- Még a végén legjobb barátok leszünk Lilith porontyával – nevettem fel a szürreális helyzet kapcsán. – Bár én még mindig azt mondom, hogy te vagy az.
- Tudom, de továbbra sem világos, miért hiszed ezt még mindig.
Felsóhajtottam, miközben végigsimítottam hajamon, majd a copfomon teljesen a végéig. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.
- Egyrészt az időjárás miatt, másrészt apám szavai... - kezdtem bele, de közbevágott.
- Michael szerintem azért mondta ezt, mert feketék lettek a szemeid. Ha konkrétan tudta volna, hogy beteljesedett miattam, akkor fixen eltöri a nyakam. Habozás nélkül.
Kezdtem teljesen elbizonytalanodni érvelésére. Nathan elég tisztán és ésszerűen szemlélte a helyzeteket.
- És akkor a démonok miért nem törtek már ránk korábban?
- Sok az angyal errefelé. Kockázatos lenne. Főleg, hogy itt a központjuk. Rengetegen lehetnek – felnyögtem racionális válaszán.
Ismételten egy feneketlen kút alján kapálóztam, fuldokolva. De ha nem ő, akkor ki az?
- Azt akarom, hogy te legyél az! – jelentettem ki legörbített ajkakkal. Az lett volna a legjobb, legalábbis számomra, ha ő lett volna az. Szimpatikus volt a törődése és a viselkedése. Úgy tűnt, hogy vele lehetne alkudozni. Emellett okosnak is véltem, ami aggodalomra adott okot, mégsem féltem már mellette.
Nathan megrázta a buksiját, majd megfogta hanyagul az ülés háttámlájára vetett kezemet.
- Dehogy akarod! – felelte kiábrándultan. Azóta sem múlt rossz kedve.
- De igen – kontráztam rá. – Egészen megkedveltelek már.
- Nekem nem úgy tűnt, amikor nekem estél a minap.
- Összezavarodtam, és mostanában elég indulatos lettem. Talán a szárnyak miatt? – vetettem fel váll rántva. Olyan voltam, mintha folyamatosan, megállás nélkül menstruálnék. Mármint nem a vérzésre értem, hanem a hangulatomra. Hangulatingadozásaim voltak. Ha jó kedvem volt, akkor sokkal erőteljesebben éltem meg, azonban ha rossz, akkor azt is. Úgy éreztem, hogy felemészt a méreg, amikor rám tört.
- Jellemző az átváltozást megelőző agresszió – válaszolt, majd megpacskolta a kezem, és nagyot sóhajtva elengedte.
Már megint olyan levertnek tűnt. Mióta az erdőben színt vallott, azóta búskomor volt, mint aki elfelejtette hogyan kell mosolyogni.
Gondterhelten pislogott maga elé, meredt a kormányra, mintha bármi figyelemre méltó lett volna rajta. De nem volt. Egy egyszerű, fekete kormány volt, semmi több.
- Most már mindig ennyire lelombozott leszel? – hozakodtam elő gondolataimmal.
- Minek örüljek?
- Mondjuk annak, hogy megint megmentettél?! – vigyorogtam rá.
- Életem legkönnyebb csatája volt – mondta, majd egy apró mosoly szaladt át arcán.
Egy ideig bámultam gyémántkék íriszét, teljesen elvesztem bennük. Csodálatosak voltak. Hogy lesz valakinek ennyire földöntúlian káprázatos tekintete?
Legszívesebben a kezembe fogtam volna szemgolyóit, hogy közelebbről megnézhessem őket. Hívogatott magához. Optimális volt egy démon számára. Legalábbis egy olyannak, aki embereket akar ágyba csábítani és rabszolgává tenni.
- Nem gondoltál még rá, hogy kontaktlencsét hordj? – A kérdés, ami kiszakadt belőlem túl vicces volt ahhoz, hogy kibírjam röhögés nélkül. Nathan homlokát ráncolta, majd végül ő is felnevetett.
- Nem igazán – válaszolta mosolyogva.
Örültem, ha csak egy parányit is, de jobb kedvre tudtam deríteni. Nem búslakodhattunk állandóan, még akkor sem, ha nem sok indokunk volt boldognak lenni.