Hardyn:
Amikor Jared mondta, hogy Faye és Daeny minél hamarabb be akarnak költözni a New York-i kis lakásba, amit találtak még hetekkel ezelőtt, nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy már a ballagás után három nappal ez megtörténik. Márpedig így van. Ezért fekszem most bent a szobámban, miközben a szüleim, a bátyám, a bátyám barátnője és a legjobb barátom segít bepakolni a kocsiba Daenerys cuccait. Faye-jel már végeztek reggel és a hangokból ítélve lassan Daeny holmiai is megvannak. Elvileg jönnek még haza pár napon belül és ami esetleg itt marad, vagy most nem fér be, azt akkor viszik el, meg még vannak terveik a nyárra, de már most el akarják vinni, amit csak lehet. Apa és Alexander kivettek néhány nap szabadságot, hogy tudjanak segíteni a lányoknak, ami azt jelenti, hogy most itthon maradok majd anyával és a bátyámmal, akik könyörögtek, hogy köszönjek el, de én képtelen vagyok kimenni. Faye-től búcsút vettem tegnap este, de látni, ahogy Daenerys beül a kocsiba és elmegy annyira összeszorítja a mellkasom, hogy nem tudom végignézni. Akkor sem, ha még hazajönnek, akkor sem, ha a nyáron még találkozhatunk és akkor sem, ha fegyvert fognak a fejemhez, bármennyire szánalmas is ez. Nem megy, mert bár a beiratkozás csak júliusban lesz az egyetemeken és a lányok végleges költözése augusztus elején, olyan, mintha most lenne a végső búcsú. Pedig már több, mint két hete nem beszélünk egymással és szerintem a ballagás utáni bulin hozott viselkedésemmel még jobban rontottam a helyzeten.
Tényleg sikerült szétcsapnom magam és ennek az lett a vége, hogy sokkal jobban vigyáztam a volt barátnőmre, amitől kiakadt és a végén a bátyámat hívva, Jareddel hárman cipeltek haza. Úton hazafelé még egyszer összevesztünk, de az, hogy miket mondtunk, teljesen kiesett. Már nem is emlékszem, csak arra, hogy a végén Daeny olyan dühös szemekkel nézett rám, hogy szerintem ha ölni tudott volna a tekintetével, már nem élnék.
Kint felmordul a kocsi motorja, majd hallom, ahogy kihajt a felhajtóról és elindul.
Elmentek.
A mellkasom úgy elkezd szorítani, hogy hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Összeszorítom a szemeimet, hogy összeszedjem magam, de nem megy. A már így is darabokban lévő szívem most konkrétan porszemekké morzsolódik, s mintha egy részem eltűnne belőlem.
Basszus, nem fair, hogy tizennyolc év utálkozás után, mindössze félév jutott nekünk együtt!
Még mindig próbálom összeszedni magam, amikor kinyílik a szobám ajtaja. Egy pillanatra elkezd reménykedni, hogy Daeny mégsem ment el és ő jött be hozzám, de ez a remény hamar szertefoszlik, amikor Jared hangja megüti a fülem:
-Komolyan nem jöttél le elköszönni?
Kinyitom a szeme és lassan felülök az ágyon. A bátyám és a legjobb barátom belépnek hozzám, majd Flynn becsukja maguk mögött az ajtót.
-Nem.
Ennyit tudok kimondani, mást nem. Nagyon nem vagyok jó hangulatban, nincs kedvem hegyibeszédekhez és állatira szégyellem magam, amiért pár nappal ezelőtt nekik kellett felcipelni a szobámba, miután végighallgatták, hogy veszekszem Daenyvel. A buli óta nem csak a lányt, hanem őket is kerülöm, amennyire lehet.
-Daenerys és Faye elmentek-szólal meg a bátyám, mire bólintok.
-Hallottam. Visszajönnek.
-Baszki, hagyd már abba a picsogást!-fakad ki Jared dühösen.
Úgy összerezdülök, mintha megütött volna.
-Nem picsogok.
-De igen, már két hete. Kimondtátok egyáltalán a szakítást?
-Kizavart a szobájából-szorul össze a torkom-és megbeszéltük, hogy nem bírnánk sokáig távkapcsolatban.
-Így nevezed azt, hogy arra vártál, hogy lemondjon a Julliardról a kapcsolatotokért?-fonja össze a karjait maga előtt a legjobb barátom.
-Daeny ezt mondta neked?
-Nem, én végighallgattam mind a kettőtök oldalát és levontam a következtetést-közli keményen.-Nem várhatod el tőle, hogy adja fel az álmát.
-Nem is várom el-állok fel és már engem is elönt a düh.-Nem is vártam el, tudom, hogy milyen fontos neki, éppen ezért jobb így, nem bírnánk sokáig távkapcsolatban.
-Baromság-vágja rá ezúttal a bátyám.-Ha valakik, akkor ti pont kibírnátok. És tényleg pont Jarednek akarod ezt bemesélni, amikor ő és Faye is távkapcsolatban fognak élni?
Az hogy Jared kiakadt, nem lep meg, de az, hogy a bátyám is ellenem van, az igen és fáj is valahol. Bár az utóbbi időben szinte minden fáj, ami ezzel kapcsolatos. Talán igaza van Jarednek és tényleg picsogok.
Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem a kiszáradt torkomat.
-Sem Daeny, sem én nem hiszünk ebben-próbálkozom tovább, de már nem vagyok biztos benne, hogy kit akarok meggyőzni.-Így legalább ideje előtt vége lett, nem volt olyan fájdalmas-folytatom, mire Jared szarkasztikusan felhorkan, de úgy teszek, mintha meg sem hallanám.-Daenerys álma a Julliard, oda szeretne menni. Én pedig a Harvardra. Négy...
-Tényleg?-szakít félbe Jared felvonva a szemöldökét.
-Mit tényleg?
-Tényleg a Harvardra akarsz menni? Csak mert az elbeszélgetések után a Columbia Egyetemről sokkal vidámabban beszéltél, felvillanyozódtál, oda és vissza voltál az egésztől. A Harvard is tetszett neked, de leginkább, amikor arról meséltél, Flynn és a barátai voltak a sztorid középpontjában. Ellenben a Columbia esetében az épület, az emberek, az órák, minden más.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Tény, hogy a Columbia Egyetem esetén átjárt valami furcsa bizsergés, de hasonló a Harvardnál is volt. Élveztem a bulit Flynnel és a barátaival, szép volt Boston és... ott csókoltam meg először Daenyt.
Tényleg az emberek a fő okaim? Valóban csak ez az oka annak, hogy arra húz a szívem? Lehet, hogy nem is maga az egyetem? Elvégre, amikor megkaptam a Columbia levelét, a szívem sokkal jobban vert és az örömöm is nagyobb volt, amikor megtudtam, hogy felvettek, mint a Harvard esetében.
-A Harvardra szeretnék menni-ismétlem, de már nem vagyok olyan magabiztos, mint az előbb.
-Miért?-kérdezi farkasszemet nézve velem, de valahogy nem tudok szavakat formálni, leállt az agyam.-Miért akarsz a Harvardra menni, Hardyn?-folytatja, amitől bennem egyre nő a feszültség.-Mi az oka annak, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá? Mi...
-Mert ezt mondtam a keresztszüleimnek!-fakadok ki, magamat is meglepve ezzel.
Jared és Flynn lemerevednek, nekem pedig... basszus, könnyek kezdenek folyni a szememből. Utoljára aznap sírtam, amikor Aiden és Lucy meghaltak. Aznap este sírtam, majd arra koncentráltam, hogy a szüleimnek segítsek feldolgozni ezt, később pedig Daeny volt az oka annak, hogy tartottam magam. Néha bekönnyeztem és olykor komoly szomorúságot éreztem, de mindig igyekeztem tartani magam. És azt hittem, hogy mára már sikerült valamelyest továbblépni, ahogy Daenerys is le tudta valahol zárni magában. Egészen idáig úgy gondoltam, hogy én is így vagyok. Tényleg azt éreztem, hogy lezártam és ideje felépülni. Most mégis itt sírok a bátyám és a legjobb barátom előtt és a szavak csak úgy kifolynak a számon.
-Azt ígértem nekik, hogy odamegyek, azt mondtam, hogy az a cél, ők felajánlották, hogy később segítenek elhelyezkedni, aztán meghaltak és... most vége a giminek, eltűnnek mellőlem az emberek, elköltözöm a családomtól, de a Harvard... az volt a célom, ott van a bátyám, odamegy a legjobb barátom és aznap a kajánál Daenyvel is poénkodtunk, hogy együtt vesszük be azt az egyetemet. Vagyis akkor még nem poén volt, hanem egymás vérének a szívása, de akkor is...-a lábaim felmondják a szolgálatot és az ágyam szélére zuhanok, miközben összefüggéstelennek tűnő mondatokat zagyválok.-Most meg Daeny mégsem ezt akarja, őt is elveszítem, mint a keresztszüleimet-nyögöm ki és erőszakosan megtörlöm a szemeimet.
Úgy ég a pofámról a bőr, hogy azt elmondani nem tudom. Sírok, mint egy óvodás és ez állati ciki.
De a bátyámat nem érdekli, hogy mennyire gáz, mellém ül és szorosan magához ölel.
-Attól, hogy nekik azt mondtad akkor, nem kell így is cselekedned, ha a Columbia a te egyetemed-szólal meg rekedtesen.-Én is láttam, ahogy csillog a szemed, amikor arról meséltél és bár abban igazatok van, hogy az álmaitokat ne adjátok fel csak azért, hogy egymás mellett lakjatok, de akkor Daeneryshez is közel lennél. A Columbia is New Yorkban van, egy köpésre Daenytől és Faye-től. Mi pedig csak négy órára lennénk, megoldanánk.
Egyre jobban sírok és már nem csak Flynn, hanem Jared is ölelnek. Úgy összecsuklom, mint egy zsebkendő. Az az üresség, amit a ballagáson éreztem, most kirobban belőlem fájdalom és könnyek formájában.
Elballagtunk, jövőre már nem azokhoz az emberekhez megyek be, az egyetemen nem fogok ismerni senkit. A Harvardon ott lenne a bátyám és a legjobb barátom, a Columbián viszont senki. Szeptemberben már nem a szüleimhez megyek haza, nem hallgathatom, ahogy anya a vacsora közben arról mesél, hogy hogyan halad a következő könyvével, sem azt, ahogy apa elmondja, hogy milyen napja volt. Többet nem nézhetek át az úton a keresztszüleim házára, ahol már egyébként egy család él, mert Daeny kiadta nekik, amíg el nem dönti, hogy az egyetem után hol köt ki. Azt mondta, hogy így nem kell teljesen elköszönnie a régi emlékektől, mert bármikor elmehet oda, de közben segít is egy családnak otthont találni.
Daeny...
Attól féltem, hogy elveszítem, erre pont a félelmem miatt löktem el és veszítettem el.
-Szét vagyok csúszva-suttogom egy reszketeg sóhajt kiengedve.-És eszméletlenül hiányzik Daeny. Sajnálom, hogy úgy eláztam a bulin és nektek kellett felcipelni.
-Elmondtad neki, hogy hogyan érzel?-kérdezi Jared, de már messze nem ideges, sokkal inkább aggodalom és megértés hallatszik a hangjából.
-Nem-nyelek nagyot, elhajolva a bátyámtól, hogy rájuk tudjak nézni.-Nem akartam, hogy olyan állapotban lásson, ahogy most ti láttok. És őszintén, eddig nem is tudtam, hogy mindezt érzem. Nem hittem volna, hogy félek.
-Pedig ez normális-vonja meg a vállát Flynn.
-Te sem féltél-emlékeztetem, mire ő felnevet.
-Dehogynem. Úgy tettem, mintha nem, de be voltam tojva. Elköltöztem, tök messze a családomtól, senkit nem ismertem és itt kellett hagynom az idióta kisöcsémet is. Be voltam tojva rendesen, hiszen semmit nem ismertem ott. De amikor megérkeztem, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egyszerűen éreztem. Aztán megismertem Adrianát, a srácokat és minden a helyére került. A ti hiányotok nem múlt el, de ez az élet rendje, az sosem fog elmúlni, de nem maradhatunk örökké a családunkkal. Legalábbis nem folyamatosan.
-Aiden és Lucy pedig azt akarnák, hogy boldog légy-veszi át a szót Jared.-Nem azt, hogy a Harvardra menj, ha nem azt érzed az igazinak.
-De hát régen mindig a Harvard volt a célom.
-Lehet, de azóta megismerted közelebbről a Columbiát. Ott voltál, láttad, hogy milyenek az emberek, az órák, hogy mit tud adni a hely. És ahogy már mondtuk, akkor a távkapcsolattól sem kellene félnetek-von vállat ezúttal Jared.-A tervek és a célok néha változnak és pont ez a jó az életben. Felesleges előre tervezni, mert az szinte sosem alakul úgy, ahogy mi szeretnénk. Mondd el Daenerysnek, hogy hogyan érzel, hogy mi volt a valódi oka a viselkedésednek és kérj tőle bocsánatot.
-És válaszd azt az egyetemet, amelyiket az igazinak érzed-teszi hozzá Flynn.-Magad miatt, ne azért, mert nem hiszel a távkapcsolatban, de azt se vesd el, adj magatoknak egy esélyt, bárhova mész is végül.
Kipréselek magamból egy bólintást, majd veszek egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak.
Még mindig folynak a könnyeim, de most, hogy kimondtam mindazt, ami nyomasztott, lényegesen jobban vagyok. Viszont muszáj helyrehoznom Daenerysszel, mert nem akarom, hogy így legyen vége. Azt sem akarom, hogy egyáltalán vége legyen. Az én új olvasatomban ez csak egy szünet volt, nem szakítás. De ehhez előbb rendbe kell hoznom és nem telefonon, ezt személyesen kell intéznem és őszintén kimondanom mindent, amit éreztem az utóbbi időben, még ha nehéz is lesz sebezhetőnek tűnnöm előtte.
Daenerys:
Mindig is szerettem a hosszú kocsiutakat, mert ilyenkor ellehettem a magam kis világában. Általában beszélgettünk anyáékkal, játszottunk, vagy csak együtt üvöltöttük a slágereket, amik a rádióból szóltak, de volt, hogy a saját zenéimet üvöltettem, esetleg magamban hallgattam fülessel és közben olvastam, vagy éppen az egyik saját sztorimon dolgoztam. De a lényeg, hogy mindig jól elvoltam és sokakkal ellentétben szerettem utazni, sőt, a dugótól sem kaptam különösebben idegbajt. Ezt a szüleimről kevésbé tudtam elmondani, de én sosem zavartattam magam, mindig le tudtam kötni magam valamivel, elvoltam a saját kis világomban.
Viszont most határozottan nem élveztem a hosszú utat.
Miamiból az út New Yorkig huszonegy óra és mivel igyekeztünk minél több cuccot magunkkal hozni a beköltözés megkezdéséhez, nem repülhettünk, hiszen arra csak korlátozott mennyiségű csomagot vihettünk volna. Félúton egyszer már megálltunk és a GPS szerint lassan meg is érkezünk a kis lakáshoz, amit Faye-jel találtunk és a múlt héten-akkor repülővel-eljöttünk megnézni és a szülők segítségével alaposan átvizsgálni és aláírni a papírokat, de számomra az elmúlt-alvással együtt több, mint-huszonegy óra maga volt a kínzás. És nem azért, mert a keresztapám, Alexander és Faye képezték a társaságomat, azzal nem volt semmi probléma. Ahogy a hellyel sincs. Amikor múlt héten megláttuk a környéket és magát a lakást, mind a ketten azonnal beleszerettünk.
A probléma az, ami az utóbbi két hétben mindig: Hardyn és az érzéseim.
Alig hiszem el, hogy nem köszönt el, képes volt inkább a szobájában bujkálni, ahelyett, hogy legalább egy búcsú "Helló!"-t kinyögjön. Persze megyünk még haza és valószínűleg találkozunk még-bár az utóbbi időben mester fokon űzzük a bújócskát a házban-, de akkor is elköltözünk és most az új életünk felé tettünk egy lépést, benne pedig annyi sem volt, hogy elköszönjön és legalább az apjának annyit mondjon, hogy vigyázzunk magunkra. Dühös vagyok és fáj a reakciója-vagy éppen annak hiánya-, főleg azok után ahogy a ballagást követően viselkedett.
Hardyn teljesen szétcsapta magát a bulin és szinte mindenkit elüldözött mellőlem, amikor pedig ezt szóvá tettem, azt mondta, hogy megígérte apának, hogy vigyáz majd rám. Ez egyszerre esett jól és okozott fájdalmat a csúnya szakításunk után, de ami igazán kicsinált az az volt, ami következett. Hardyn mindenképpen meg akarta beszélni, hogy miért nem jó döntés, amit hozok. Egy csomószor emlegette a szüleimet, de nem tudott rendesen beszélni és komoly okot mondani, így amikor nekem betelt a pohár és közöltem vele, hogy jobb lesz, ha hazamegyünk, képes volt még olyat hozzám vágni, hogy már nem vagyunk együtt miattam, így ne tegyek úgy, mintha érdekelne a biztonsága. És itt még mindig nem volt vége, mert amikor kifakadtam és elmondtam neki, hogy én még mindig szeretem és én nem akartam szakítani, de ő állati hülyén kezelte a dolgokat, csak annyit mondott, hogy igazam van és sajnálja, de semmit nem fejtett ki.
Bocsánatot kért és beismerte, hogy igazam van, vagyis csak nem akar lemondani rólunk ő sem... mégsem volt benne annyi, hogy utána bármilyen magyarázatot adjon, vagy csak szimplán elköszönjön tőlem. És a legbosszantóbb az egészben, hogy én még mindig szeretem és szeretném megbeszélni vele a dolgokat. Szeretném tisztázni vele mindazt, ami az elmúlt két hétben történt és jól megrázni, majd megcsókolni, de úgy nehéz, ha az orrát sem dugja ki a szobájából, ha én kint vagyok.
Anya sokat mesélt arról, hogy milyen hullámvölgyek voltak apával a kapcsolatukban és elmondta, hogy tudta, hogy megéri küzdeni egymásért, mert nem tudott volna apa nélkül élni. Néha komolyan megbántották egymást, de a nap végén nem tudták nem szeretni a másikat.
Jelenleg én is ezt érzem Hardynnal kapcsolatban. Nem akarom elveszíteni. Tudom, hogy a srác, akivel a kapcsolatunk első öt hónapjában voltam, okkal változott meg és mondta azokat, amiket. Én pedig szeretném megérteni őt és szeretnék segíteni neki. Szeretném bebizonyítani neki, hogy nem veszít el attól, hogy esetleg nem egy városban folytatjuk az egyetemet, de ezt szemtől szemben akarom megtenni. Vagyis akartam, de az utóbbi két húzása után olyan dühös és csalódott vagyok, hogy úgy érzem, hogy neki kéne valami lépést tennie felém. Egy lépést, amivel azt mutatja, hogy ő sem akar elveszíteni engem.
-Még mindig rajta pörögsz, igaz?-fogja meg a kezem Faye, hogy ne tördeljem tovább az ujjaim.
Összepréselem az ajkaim és nagyot nyelek, miközben bólintok.
Alexanderék felé pillantok, mielőtt meg is szólalnék, de úgy néz ki, hogy a zene mellett nem hallanak minket elől.
-Nagyon megbántott és mégsem tudom utálni. Sőt, valami azt súgja, hogy nincs rendben. Mármint... Hardyn az utóbbi hetekben a szakításunk előtt, valahogy más volt. Nem tudnám pontosan elmondani, hogy mi volt benne a más, de egyszerűen, mintha nem ő lett volna. Aztán lehet, hogy csak ezt akarom bemesélni magamnak, mert tudat alatt mentegetni próbálom-sóhajtok fel a hajamba túrva.-Csak azt tudom, hogy hiányzik és fáj az, ami történt. Szeretném, ha meg tudnánk beszélni, de nem fogok én teperni a figyelméért, ha ő nem akarja tisztázni a dolgokat. És az is tuti, hogy csak úgy nem fogok megbocsájtani neki, ha esetleg valami csoda folytán újra szóbaállna velem. Szeretem és az élet túl rövid ahhoz, hogy örökké haragot tartsunk, de csak úgy nem tudnék elsiklani afölött, hogy hogyan viselkedett.
Faye szóra nyitja az ajkait, de Alexander, aki jelenleg a kormány mögött ül, megszólal:
-Mindjárt ott vagyunk-kanyarodik be az utcába.
Csak azért tudom, hogy ez a mi lakásunk utcája, mert kint van az utcanév és mert láttam az egy sarokkal arrébb lévő könyvesbolttal együttműködő kávézót, amibe már az első ittlétünkkor beleszerettem.
-Hardyn állati szarul kezelte ezt-néz vissza rám a legjobb barátnőm, miután jelzett az apukájának, hogy értettük-és nem is akarom mentegetni, mert szívem szerint szétrúgnám a seggét, amiért így megbántott, meg is kapta a fejmosást tőlem, miután hallottam, hogy mi történt, de bármilyen idióta volt, szeret téged. Még ha állati hülyén is kezelte mindezt.
Szeretném hinni, hogy igaza van Faye-nek, hogy Hardyn még mindig úgy szeret, mint két hónappal ezelőtt, hogy a furcsa viselkedése nem annak volt köszönhető, hogy az érzései megváltoztak irányomba és remélem, hogy nem ennyi volt számunkra a vége, de amíg nem tudom meg az igazi okát mindennek, addig nem fogom tudni legyőzni a kis pesszimista hangot a fejembe, ami azt kántálja, hogy Hardyn érzései már nem a régiek az irányomba.
Elvégre nem mondta, hogy ő is szeret, amikor részegen nekem esett.
Hiszen előfordul az ilyen, néha a gimis szerelmek-de még a felnőttek is-csak úgy kimúlnak, elmúlik a varázsuk és a rózsaszín köd szertefoszlik. Lehet, hogy Hardyn esetében is így volt. Bár szeretném hinni, hogy ha ez történt volna, akkor Hardynban lett volna annyi, hogy szakít velem és nem áltat még hetekig.
-Meglátjuk, hogy mit tartogat majd még nekünk az élet-erőltetek magamra egy halvány mosolyt.
Alexander leparkol a ház előtt, amiben a második emeletén pihen a lakásunk, amit Faye-jel találtunk, majd leállítja a motort. A táskámba elrakva a mobilom szállok ki az autóból, de ahogy meglátom a lépcsőn ülő fiút, lemerevedek.
-Hardyn, fiam, mit csinálsz te itt?-döbben le Joe is, amikor ő is elhagyja a járművet.
Hardyn rám vezeti gyönyörű íriszeit, majd nagyot nyel.
-Daenyhez jöttem-áll fel és kissé bizonytalanul elindul felém.-A gép lényegesen gyorsabb volt, mint ti a kocsival-mosolyodik el halványan, de mintha zavarban lenne.
-Ha azért jöttél, hogy ezt közöld, akkor megsúgom, hogy nem árultál el új dolgot-fonom össze a karjaim a mellkasom előtt és nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem a kiszáradt torkom.
Az áruló szívem a mellkasomban hevesen ver, ahogy elveszek Hardyn szemeiben.
-Nem ezért jöttem-rázza meg a fejét.
A hangja rekedtes, gyenge és tele van bűntudattal.
Helyes, érezze is magát rosszul a viselkedése miatt.
-Szerintem kezdjük el bevinni a cuccokat-szólal meg Faye Jone-nak és Alexandernek, hogy mi kettesben tudjunk maradni és senki sem vitatkozik vele.
Hiába tűnnek el a szeretteink, Hardyn nem szólal meg, csak nézünk egymás szemébe. Úgy néz rám, mint aki most lát először, vagy pont, hogy utoljára, ezért szeretné magába szippantani a látványom minden apró kis részletét. Szeretném, hogy ő szólaljon meg először, de egy idő után feladom a várakozást és remegő hangon kibukik a kérdés:
-Szeretsz még?
Hardyn olyan döbbenten néz rám, hogy a puszta pillantásától gombóc nő a torkomban.
-Persze, hogy szeretlek-suttogja, majd megköszörüli a torkát, hogy ne legyen annyira rekedt a hangja.-Napról napra egyre jobban, még ha az utóbbi időben hülyén is mutattam ki.
-Akkor miért?-pislogok értetlenül.-Miért viselkedtél úgy, ahogy? Miért emeltél falakat közénk? Miért...
-Mindent elmagyarázok-szakít félbe és a keze elindul az arcom felé, de félúton elbizonytalanodik.-Ha az idióta viselkedésem után még hajlandó vagy meghallgatni.
Olyan könyörgőn néz rám, hogy beleremegek. Szívem szerint megkönnyebbülve kiáltanék fel, hogy másra sem vágyom, mint hogy végre megmagyarázza, hogy mitől lett más az utóbbi hetekben és miért tette azt, amit. De ha ezt tenném, akkor azt is kimutatnám, hogy a korábbi szavaimmal ellentétben, valójában mennyire könnyen meg tudnék bocsátani neki és azt nem akarom, bármennyire zakatol és olvadozik a szívem, amiért képes volt repülőre pattanni és várni, hogy ideérjünk, csak hogy tisztázza velem az elmúlt egy hónapot.
-Hát, ha már iderepültél, elég szemét húzás lenne, ha nem hallgatnálak meg, nem igaz?-vonom fel a szemöldököm, az arcát fürkészve.
Hardyn halványan elmosolyodik a szavaimra.
-El tudunk menni valahova, ahol apáék nem másznak át a fejünkön, miközben beszélgetünk?
Először a kávézós könyvesboltot javasolnám, de ott túl sokan vannak és úgy gondolom, hogy ez a beszélgetés csak kettőnkre tartozik, nem akarom annyira nyilvános helyen megbeszélni.
-Egy sima pad is megteszi?-kérdezem az egyik irányába mutatva a sarkon lévő játszótér felé.
-Persze-vágja rá-bárhol jó, csak tudjunk beszélni nyugiban.
-Meglep, hogy megéltük, hogy beszélni akarsz-jegyzem meg, miközben elindulok.
Tudom, hogy ellenséges vagyok és passzív-agresszív stílusban válaszolok neki, de egyszerűen nem tudok máris feloldozást adni neki. És valószínűleg ezt nem is várja el, mert nem mond semmit, amíg le nem ülünk az egyik padra a játszótéren.
-Tudom, hogy nagyon, nagyon hülyén viselkedtem-kezdi, de nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe.
-Még egy nagyon simán beleférne.
-Igazad van-bólint halovány mosollyal, bár a szemében szomorúság csillog.-És ezt eszméletlenül sajnálom. Tudom, hogy az utóbbi hetekben falakat emeltem kettőnk közé, amik eddig fel sem tűntek. Teljesen tudat alatt tettem mindezt, esküszöm. Nem mentegetőzni akarok, de tényleg így volt és erre csak tegnap jöttem rá, miután ti elmentetek és Jared és Flynn bejöttek velem elbeszélgetni. Sok más dologra is rájöttem még-szakad ki belőle egy reszketeg sóhaj.-Például arra, hogy mindezt azért csináltam, mert megijedtem-néz mélyen a szemembe, én pedig teljesen ledöbbenek a szavaitól.-Én sem hittem, hogy ez lesz, de a tény, hogy vége a giminek, elszakadunk a megszokottól, többet nem haza megyek majd haza, új arcok, az egyetemi döntés és a tény, hogy elveszíthetlek téged, kiakasztott. Magamban őrlődtem és egy idő után felépítettem a falakat, még ha nem is szándékosan. De nem lett volna szabad úgy beszélnem veled, ahogy tettem és ez a tény még inkább kiakasztott. Aztán ahogy részegen viselkedtem... basszus, hercegnőm, annyira szégyelltem magam, hogy azt elmondani nem tudom-túr a hajába idegesen.
Hercegnőm.
A szívem forró masszává olvad, ahogy meghallom, hogy hogyan hívott.
-Képtelen voltam a szemedbe nézni-folytatja, amikor nem szólok semmit-ezért kerültelek. Nem lett volna szabad úgy viselkednem veled, nem lett volna szabad kizárnom téged és végképp nem lett volna szabad elvárnom, hogy engem válassz az álmod helyett. Alapesetben sosem vártam volna ilyet tőled és tudom, hogy nincs is beleszólásom, most már végképp nem-pillant a ház felé-de teljes mértékben támogatlak. Büszke vagyok rád, hogy elérted ezt a célod és tudom, hogy a szüleid...-elcsuklik a hangja és nagyot nyel, mielőtt újrakezdi.-A szüleid is büszkék rád ott fent. És rájöttem még valamire-közli, de aztán elhallgat.
Olyan fejet vág, amitől összeszorul a torkom, így a hangom magasabb a megszokottnál, amikor megszólalok:
-Mire?-fürkészem az arcát.
-Hogy a Columbia Egyetemet választom-sóhajt hatalmasat.
-Nem-rázom meg a fejem.-Hardyn, nem választhatod a Columbiát. Ha ezt azért csinálod, mert én itt vagyok és azt vágtam a fejedhez, hogy te is lemondhatnál a Harvardról, akkor ne...
-Nem ezért csinálom-szakít félbe és megfogja a kezem, amitől a bőröm bizseregni kezd.-Azért csinálom, mert ezt akarom. Nem azért, mert nem hiszek a távkapcsolatokban, hanem, mert ezzel kapcsolatban is megvilágosodtam tegnap. Ebben is a srácok segítettek-vallja be.-Igen, eredetileg a Harvard volt a cél és igen, élveztem az ott töltött időt, jó volt az elbeszélgetés, meg minden, de... valami hiányzott. Nekem sem esett le, hogy mi, amíg magamban át nem gondoltam mindent tegnap. Amikor a Columbia elbeszélgetésén voltam, akkor úgy éreztem, hogy... nem is tudom, hogy mi a jó szó, szinte pezsegtem. Ahogy sétáltam a folyosókon, mintha révbe értem volna. Rájöttem, hogy azért ragaszkodom a Harvardhoz, mert azt mondtam Aidenéknek, hogy oda fogok menni, ha felvesznek. Tegnap Jared addig faggatott, amíg durván ki nem buktam-nyel ismét nagyot.-Nem hiszem, hogy ez volt a célja, de az lett a vége, hogy sírva fakadtam. Bőgtem, mint egy óvodás-nevet fel keserűen a fejét rázva.-Azt hiszem, hogy valahol így kapcsolódtam hozzájuk, de mélyen belül tudtam, hogy a Columbia az én egyetemem.
Fájdalom hasít a mellkasomba a szüleim említésére és a tudatra, hogy Hardyn így érzett. Ha tudtam volna, akkor mindenre másképp reagálok. Hiszen megértem. Én is ragaszkodtam a Julliardhoz azon túl is, hogy mindig ez volt az álmom, pontosan ugyanazért, amiért ő a Harvardhoz. Csak a különbség az, hogy ő megtalálta az igazi helyét egy másik egyetemen, nekem pedig maradt a Julliard. Ugyanis pontosan tudom, hogy mit érzett a Columbiánál. Én is azt éreztem, amikor a Julliard színpadján játszottam. Neki megváltozott a célja és ez, meg a tény, hogy minden megváltozik, megijesztette.
Megbántott, nagyon, de képtelen vagyok haragudni rá, mert tudom, hogy mitől félt és mivel jár az a fájdalom, amit érzett. Ijesztő elhagyni a gimnázium megszokott falait és arcait, és ehhez jött hozzá a tény, hogy a lelkében is sok minden megváltozott, amit nem tudott kezelni. Csak bárcsak elmondta volna még korábban, akkor nem vesztegettünk volna el heteket egymás nélkül.
-De ugye, ha a Harvardnál érezted volna ezt, akkor azt választanád? Tényleg nem azért jössz ide, mert én itt vagyok, ugye?
Ismét elmosolyodik, de ezúttal sokkal szélesebben, amitől melegem lesz.
-Nem, nem azért-feleli kedvesen.-Mármint, szeretlek, jobban, mint bármit, de nem mondanék le az álmomról, az nem egészséges-rázza meg a fejét.-Ahogy tőled sem kérnék ilyet. Legalábbis nem kértem volna, ha önmagam lettem volna. Már másképp látom magunkat. Szerintem mi képesek lennénk a távkapcsolatra, de így nincs rá szükség, hogy kipróbáljuk. Persze feltéve, hogy megbocsátasz és hagyod, hogy mostantól minden nap kiengeszteljelek a viselkedésemért-villant rám kisfiús pillantást.
Persze, hogy hagyni fogom neki. Annyira szeretem ezt a fiút, hogy azt elmondani nem tudom és az utolsó időszakunkat leszámítva, olyan boldoggá tett, mint még soha senki. De akkor is el kell mondanom neki a véleményem.
-Szeretlek, Hardyn-veszek nagy levegőt.-Nagyon is. De tudnod kell, hogy nagyon megbántottál és hihetetlenül dühös voltam. Azok után, hogy mindezt elmondtad, már lényegesen másképp látom a dolgokat és azt kívánom, hogy bár már előbb is mondtad volna-mondom határozottan és látom a szemében a bizonytalanságot.-Viszont büszke vagyok rád, hogy mindezt elérted, hogy rájöttél, hogy hogyan is érzel, hogy mit szeretnél és kijavítottad magadban a hibáidat. De ha még egyszer kizársz, falakat emelsz közénk, vagy így megbántasz, megint hangyákat teszek a ruháidba-mosolyodom el halványan, ő pedig megkönnyebbülten felnevet.
-Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
-Ez azt jelenti, hogy megbocsátok-csúszom közelebb hozzá-és hogy hagyom, hogy minden nap kiengesztelj, kíváncsi vagyok, hogy mivel rukkolsz majd elő, de figyelmeztetlek, hogy a lepedőgyűrést nem fogadom el puszt...
Egy csókkal belém fojtja a szót, amitől nekem a testem felrobban és mindenemet boldogság önti el. Hiányzott a csókja, hiányzott a nevetése, hiányoztak a beszélgetések vele, hiányzott, ahogy a hercegnőjének hív és hiányzott a biztonság, amit a karjaiban érzek minden alkalommal, amikor magához ölel. Egyszerűen hiányzott ő. Lehet, hogy nem volt olyan hosszú idő, amit egymás nélkül töltöttünk, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
-Szeretlek, hercegnőm-suttogja a csókba, a kezét a tarkómra simítva.
-Én is téged-suttogom vissza és belül megint minden a helyére kerül.