🖤Lídia szemszögéből: 🖤
Ismerős az érzés, amikor alig várod, hogy elteljen az idő, és percről percre az órát nézed, annak reményében, hogy eljött a várva várt idő?!
Minden percben, mikor Péter közelében vagyok, ezt érzem.
Az óráról megszabadulva, Máté már várt odakint!
- Bocsánat miatta! - szabadkoztam Máté előtt.
- Semmi baj! Ha bármikor piszkál, szólj és elrendezem! - nyomott egy szokásos puszit az arcomra.
Majd elindultunk kifelé az autója felé.
- Hölgyem! - Kinyitottam nekem az ajtót, és segített beszállni.
Itt az ideje, hogy elfelejtsem a Péterrel történteket.
Máté egy elegáns étterembe vitt, ahol pezsgőztünk, nevetgéltünk, és sokat beszélgettünk különböző témákról.
Máté mellett, úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy megpihen a lelkem, és semmi baj nem érhet.
A mennyországban éreztem magam.
De ugye mindig a legboldogabb percek érnek véget a leghamarabb?!
Sajnos a Mátéval töltött délutánom, ami átfordult estében véget érni látszott, hisz haza felé tartottunk.
Az elmúlt hetekben Máté már annyiszor hazahozott, hogy nem kellett az utat mondanom, már megrögzötten tudja, merre van az otthonom.
Amikor a ház elé értünk, kezdett újra elfogni az egyedüllét érzése, 6 éves koromban a szüleim itt hagyták a nagymamámra, aki mostanra sokat betegeskedett, így otthonba ment.
Anya testvére gyámsága alatt vagyok 18 éves koromig. Életemben ez a pont az, amit utálok.
A szüleimnek fogalma sincs, hányszor feküdtem le sírva este, hogy milyen jól esett volna, ha az iskola rendezvényen ott lettek volna, de nem voltak.
Máté látta rajtam, hogy valami baj van, ő az az ember, akinek bármit elmondhatok, de annyira mély seb, hogy neki sem tudtam erről beszélni.
- Maradjak veled? - kérdezte Máté megölelve engem és a hátam simogatta.
- Köszönöm, nem kell! - mondtam a könnyeim visszatartva.
Majd kibontakoztam az öleléséből, és elmentem mellette.
Végig éreztem magamon az aggódó tekintetét!
🖤 Péter szemszögéből: 🖤
Suliból hazaérve, Zita hívása fogadott.
- Szia Tesó! Milyen az új iskola? - hallottam, ahogy vigyorog.
- Katasztrofális! - egyből Lídia jutott az eszembe.
- Mi a baj? Annyira vártad a nyáron! - jelentette ki Zita.
- Tudom! Van egy bosszantó diák, aki az istenért sem akar szót fogadni. Ez egy káosz osztály.
- Te vagy a tanár, az osztály változása rajtad múlik. Minden diák megtörhető egyszer.
Miután Zitával elköszöntünk egymástól, a mai incidens jutott eszembe Lídiával, amikor a szüleitől kérdeztem.
Egy pillanatra valami fajta félelem vagy rossz érzés fogta el. Valamit biztos titkol Lídia.
Az elmúlt év jegyeit néztem, amikor egy ötletem támadt, előkerestem Lídia édesanyjának a telefonszámát és tárcsáztam.
Pár csörgés után, egy kedves hang szólt bele.
- Tessék Dr. Baranyai Lídia! Kivel beszélek?
Szóval Lídia az anyukája nevét kapta.
- Halmos Péter vagyok, Lídia új osztályfőnöke. Igaz, hogy még csak pár hét telt el az iskolából, de Lídia az elmúlt hetekben tanusíthatatlan magatartást mutat. És a hiányzásai is elérték a 10 órát, ahol értesíteni kell a szüleit.
- Értem! - ennyit válaszolt az anyukája.
- Szeretném, ha a holnapi reggel megjelennének és Lídiával együtt leülve megoldást találnánk a problémára. Az első óra előtt tudnánk beszélni, megfelelő lenne önnek az időpont? - hosszas hallgatás után, válaszolt.
- Megpróbálok ott lenni! - válaszolta, majd bontotta a vonalat.
Lídia anyukájával való beszélgetés után, hosszasan feszült voltam.
De valahogy eltelt az este!
És eljött a reggel....