Az élet soha nem attól szép, mert sosem borulsz térdre, sosem esel el, és mindig a föld felett repkedsz száz méterrel. Dehogy!
Néha bizony zuhanni kell, hatalmasat.
Néha végig kell néznünk, ahogy minden összedől, ahogy nem marad semmi abból, amit öröknek hittünk.
Majd mikor az élet mindent
ledózerolt, ismét építeni kezdünk. Új remény téglákat szerzünk és minden darabjára áldást hintünk. Már nem rohanunk.
Megértjük, hogy a múlt téglái fontosak, hiszen ezt tesszük alulra, hogy erős legyen az életünk.
Büszkén tesszük rá a bukást, a titkos könnyeket, mert megtanultuk, ezek is mi vagyunk.
Majd építjük az életünk várát tovább. Lesznek benne fájó és kimondhatatlanul boldog kövek, ablak, ami a múlton keresztül a jövőbe tekint. És igen. Lesz benne hit, remény, múlt, jövő, bukás és felemelkedés.
Élet lesz a sivárság helyett. Élet. A Tiéd.
(Todorovits Rea)