Péntek délután Edith úgy bele volt merülve a sok munkába és a betegek ellátásába, hogy teljesen elvesztette az időérzékét, de még a saját gondolatait sem volt képes összeszedni, így csak megállás nélkül járkált fel-alá a kórházban, olykor csak egy rongyot keresett, vagy éppen egy vödör vizet cipelt, sőt olyan alkalom is akadt, amikor úgy tett, mintha épp fontos dolga lenne, csakis azért, hogy elkerülje Jerzy Reichmannt. A férfi mindegyre beszélgetéseket próbált kezdeményezni a lánnyal, hogy közelebb kerüljön hozzá, ám minden egyes próbálkozás egyre távolabb sodorta el őt Edithtől, akinek a szíve már rég Dieter Weissé volt.
Edith pontban fél hatkor a kórház előtt állt Stasiekkel és csendben szívtak el ketten egy cigarettát. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy szakadjon el a munkától és tartson vele egy cigiszünetet, amibe a lány sóhajtva beleegyezett. Először a férfi szívott bele mélyen a cigarettába, mialatt a távolba meredt és úgy fújta ki a szürke füstöt, míg a lány türelmetlenül fészkelődött mellette és várta, hogy végre bemehessen már dolgozni.
- Fáj még a fejed? - kezdeményezte Stasiek a beszélgetést.
- Néha - motyogta a lány és átvette Stasiektől a cigarettát, aztán folytatta: - A fejfájás ígyis a legkisebb gondom.
- Mégis miről beszélsz? - fordult felé a férfi és máris tudta, hogy Edith nehezen, de vallani fog.
Edith Bleuer tudta és érezte, hogy tényleg megbízhat a felvevőben, ezért egy mély levegőt vett és úgy, ahogy, de nekikezdett a vallomásának: - Stasiek...én bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy mit tettem azon a vasárnapon. Képtelen vagyok emlékezni. Amikor még a huszonkilencesben laktam...azt mondták, hogy én öltem meg Ivanát. És a főtiszt is azt állította. Hát kérdem én: valóban én öltem volna meg a barátomat?
Stasiek tágra nyílt szemekkel bámulta a kétségbeesett lányt: - Az lehetetlen.
- Én is azt hittem és ha a többieknek nem is, de magamnak próbáltam bizonygatni. Viszont amikor már ketten vádaskodnak ellened, Stasiek, akkor elgondolkodsz. Dominika Nowak...ő uralja az egész huszonkilencest. Ő fordította ellenem Nadját! Ő terjesztette el, hogy én voltam az, mert állítólag látott mindent - kezdett el sírni. - Dehát én nem emlékszem semmire, akkor mégis hogyan tudnám Nadjának bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok? Képtelen lennék megölni Ivanát! A barátom volt...
Kezeibe temette vörös arcát, hogy Stasiek ne lássa rajta, hogy mennyire nyomorultnak és szerencsétlennek érzi magát, hogy mennyit szenved és elvisel ártatlanként, és bár a férfi nem tudta átérezni a fájdalmát, bíztatóan közelebb húzódott hozzá és átkarolta a remegő lányt.
- Az a Nadja idővel rá fog jönni, hogy mit tesz Dominika. Hidd el, egyetlen egy titok sem marad titok örökké. A főtiszt is téged okol, igaz?
- Igen, Stanisław, engem okol. Szó szerint ezt mondta: "Ha nem ellenkezel, nem viszem el. Ha...ha...." - hüppögött annyira, hogy már rendesen beszélni sem tudott. - Nem ellenkezhetek neki, különben bán-bántani fog titeket. Azt mondta, Ivana vére az én kezeimen szárad, nem az övén. Mert én önző voltam és ellenkeztem...
A lány abban a pillanatban olyan rosszul érezte magát, hogy a láza is nyomban az egekbe szökött, arca rendkívül piros lett és a teste máris minden ízben remegett, mint a nyárfalevél. Stasiek képtelen volt átérezni a munkatársa fájdalmát, de annyira meghatotta a lány jó szíve, az ártatlansága, a bánkódása és a sok szenvedése, amit nap mint nap el kell viselnie, hogy ő is bánatában könnyezni kezdett. Tudta, hogy Edith keze meg van kötve és a főtiszt terrorban tartja őt, ezért fájó szívvel hagyta, hogy a kétségbeesett fogoly kisírja magát a vállán.
- Jaj, Edita, badarság, amit mondasz! - mondta Stasiek, majd egy csókot nyomott Edith forró homlokára. - Nem tudhattad, hogy ez lesz a vége, sőt azt sem, hogy mit fog tenni és kivel. Ne ostorozd magad, kérlek! Sőt, el kellene felejtened az egészet, mert ami megtörtént, az nem a te hibádból történt. Volt, ami volt, Edita...minden nap halnak meg emberek. Nem vállalhatsz felelelőséget minden egyes halottért!
- Meg akarok halni, Stasiek. Én már nem bírom... - zokogta a lány a férfi ingébe.
- Nem, Edita...nem... - zokogta Stasiek.
Edith felnézett, s miután letörölte a sós könnyeit a rákvörös arcáról, csillogó tekintettel bámult tovább Stasiek szemeibe - a férfi szíve menten megszakadt, amikor Edith kékes szemeiben semmi mást nem látott, csak fájdalmat és rettegést.
- Pedig így van. Csakis azért nem rohantam neki még a kerítésnek, mert azzal nektek fájdalmat okoznék. Azt pedig végképp nem tudnám elfogadni, ha a papa vagy te miattam szenvednétek - szívott bele a cigarettába, amit a remegő kezeiben tartott tovább.
- És ezt nekem eddig miért nem mondtad? - simított végig a lány arcán.
- Mert nem számít, hogy mit gondolok. Hogy mit érzek. Hogy mire vágyok...de már nem érdekel, Stasiek. Beletörődtem, hogy hamarosan meghalok. Rajtam nem lehet segíteni... S ha túl is élem ezt a földi poklot, azt hiszed, hogy képes leszek újra boldog lenni? Úgy értem: igazán boldog lenni? Nem, Stasiek, ilyen nem lesz. Soha. És tudod miért? Mert ez életem végéig elkísér majd. Minden egyes nap, minden egyes éjjel ott lesz, és tudatja majd velem, hogy ki is vagyok én és honnan jöttem. Hogy itt hogyan és milyen durván bántak velem, hogy itt nem voltam más, csak egy rongyos bábu, egy rabszolga, akit kedvükre bánthattak...Hát ezt nevezzük mi életnek? Ezért éljem túl?
- Hogy tudsz ilyesmit mondani azok után, hogy te magad voltál az, aki ezt ellenezte?! Pont te, aki az embereken segít, önmagadon akkor miért nem tudsz? - törölte le a lány sós könnyeit.
- Mert egyedül nem megy, Stasiek...nem megy!
- Megértelek, Edita, tudom, hogy mennyire fáj neked, és el se tudom képzelni, hogy mit tesznek veled és milyen kínokat kell átélned, de az Isten szerelmére, könyörgöm neked, ne gondolj öngyilkosságra! - A lány most nem nézett a szemeibe, mert túlságosan szégyellte magát, ezért továbbra is úgy sírt, hogy a földet pásztázta.
- Mi másra gondolhatnék ilyen nehéz helyzetben? Az az ember...illetve nem is ember...megfojt a jelenlétével. Ha belenézek a szemébe, azonnal elfog a rettegés, mert a tekintetében mást se látok, csak haragot és bosszúvágyat. Akárhányszor a közelemben van, olyan durva szorongás kezd gyötörni, hogy az nem igaz. A nők pedig megvertek...eltörték az ujjam! És Nadja tekintete...ó, Istenem, bár el tudnám felejteni...- állt fel Stasiek mellől és idegesen sétált a hóban jobbra meg balra, előre meg hátra, majd megállt, mialatt a férfi sírva nézte, amint a lány egy széles mosolyra húzta a száját. - Kezdek megőrülni, Stasiek!
- Edita, nyugodj meg! Semmi sem a te hibád! - kérlelte őt, és mielőtt a lány keze után kapott volna, mindketten arra lettek figyelmesek, hogy Dieter Ralf Weiss hadnagy közeledik feléjük zsebre dugott kezekkel. Puha arcát kicsípte a hideg és pirosas színt öltött magára, ajkai is hasonlóan virítottak, viszont a szemei...azok a szemek úgy csillogtak, hogy Edith képtelen volt levenni róluk a tekintetét. Egy pillanatra érezte a megnyugvást, s hogy a szívében újra fellobbantak a szerelem forró lángjai, ám a férfi rideg tekintete miatt hirtelen keserű ízt érzett a szájában a bűntudat miatt - ő volt a hibás a rideg tekintet miatt is. A férfi komótosan lépkedett a két fogoly felé, arcán még akkor is határozottság volt, amikor a lány kék szemeibe nézett - semmi érzelmet nem lehetett az arcáról leolvasni, s hogy örült-e annak, hogy láthatja lányt, vagy legszívesebben Fokvárosig utazott volna mérgében, hogy ne kelljen a szemeibe néznie, azt csakis ő tudta. Stasiek kérlelően pillantott a tisztre, s némán könyörgött neki, hogy nyugtassa le a lányt, még mielőtt az kárt tenne magában, ám az fittyet hányt rájuk és unalmában rápillantott az órájára. Ugyan hiányzott neki a lány és menten megcsókolta volna őt újra, de a mérhetetlen düh, ami benne uralkodott, egyszerűen nem akart megszűnni és nem tudta elfeledni, hogy a lány hibázott és nem ő.
- Ellenőrzés lesz - mondta kurtán. - Készüljetek fel.
- Jawohl... - motyogta Stasiek, ám Edith csak állt ott és hüppögött. Egy szót se szólt, csak fogta magát és köszönés nélkül futott be a kórházba, egyenesen a saját szobájába. Dieter morcosan nézett az ajtó irányába, s szüntelenül átkozta a fentieket, amiért így kellett alakulnia mindennek. Lesütött tekintettel fordult aztán el, hogy minél hamarabb elhúzza onnan a csíkot, ám Stasiek hirtelen megszólalt: - Mein Herr...szeretnék kérni öntől valamit...Editának segítségre van szüksége, nagyon kérem...
- Mit érdekel az engem? - kérdezte flegmán.
- Tudom, hogy magának Edita igen fontos...
A tiszt meglepett arckifejezéssel fordult vissza Stasiekhez és a határozott tekintete teljesen megijesztette a férfit: - Valóban? Nagyot tévedsz.
- Nem hinném. És azt is tudom, hogy maga is nagyon fontos Editának. Higgyen nekem, ez igaz. Ne hagyja cserben, szépen kérem...nagyon rossz állapotban van... - könnyezett a férfi. - Beszéljen vele!
- És mégis mit mondjak neki?
- Akármit, mert maga az egyetlen, akire tényleg hallgat. Edita öngyilkosságra gondol... Ha tényleg fontos magának, akkor igenis eljön hozzá az ellenőrzés után és beszél vele, mert ha nem... - kezdett el újra könnyezni a felvevő.
- Akkor mi lesz, talán megfenyegetsz? - vonta fel Dieter fenyegetően a szemöldökeit.
- Nem, mein Herr, eszemben sincs megfenyegetni magát. Higgyen nekem, annak a lánynak annyi mindenen kellett keresztülmennie, hogy egyszerűen belefáradt és nem bírja már...szüksége van a maga segítségére.
- Nem érdekel - válaszolta mogorván, s azzal elfordult a felvevőtől. - Nincs rám szüksége.
- De...kérem, uram! - kiáltott utána Stasiek kétségbeesetten, Dieter azonban ingorálta őt. Makacsul bemagyarázta magának, hogy ő bizony nem fut többet Edith Bleuer után, hogy nem táplál többet iránta érzéseket, ám a szíve viszont mást diktált, s folyton arra ösztönözte őt, hogy tartson ki a szerelme mellett.
Ameddig Dieter Weiss hadnagy a saját gondolataiba merülve sétált el bosszúsan a kórházbarakkoktól, addig Edith Bleuer szipogva törölte le utolsó könnyeit és megpróbált mentálisan felkészülni Mengele hajmeresztő tekintetére, mialatt a Dieter Weisstől kapott kis cetlit a matraca alá dugta be. Feszélyezve érezte magát már a gondolattól is, hogy az a szadista ember újra közel lesz hozzá és újra fenyegetni fogja, netán erőszakhoz is folyamodik majd. Edith annyira sokkos állapotban volt, hogy csak akkor kapott észbe, amikor a bőrcsizmák közeli hangját hallotta. Ijedten ugrott fel az ágyról és futott ki Stasiek mellé, aki remegve nézte, amint Mengele és két törzsőrmester unott fejjel lépnek be a húszas kórházbarakk falai közé, hogy megkezdhessék az ellenőrzést.
- Szép jó napot, hölgyeim és uraim! - csapta össze a kezeit az orvos. - Egy gyors ellenőrzést kell tartanunk, remélem nem bánják. Ameddig nem rejtegetnek tőlünk valamit, addig nincs mitől félniük!
- Stasiek, ugye nálad nincs semmi? - suttogta Edith a remegő felvevőnek.
Stasiek megrázta a fejét. - Nincs.
Csendben és türelmesen várták, ameddig a törzsőrmesterek mindkettejüket alaposan átvizsgálták. Stasiek és Edith egymás kezét szorongatva várták, hogy a katonák végre levegyék róluk a hatalmas mancsaikat. Amikor látták, hogy sem Stasieknél, sem Edithnél, de még Jerzynél sem találnak semmit, mérgelődve tovább mentek a betegekhez. Az élő betegekről lehúzták a takarójukat és megmotozták őket, a halottakat viszont legurították az ágyakról egy erőteljes mozdulattal. Josef Mengele Stasiek bejegyzéseit tanulmányozta, és próbált minden hibát megtalálni, ám Stasiek annyira jól végezte a dolgát, hogy egyetlen egyet sem talált, ami újból felidegesítette. Idegessége megint egy mosollyal lett palástolva, s úgy tekintett végig az embereken, hogy bár szája boldogságot és elégedettséget sugallt, a szemei mégis szikrákat szórtak.
- Á, mademoiselle! Milyen rég láttuk egymást! - lépett Edith elé Mengele, és most egy valódi mosoly terült el az arcán. - Milyen jó magát újra látni! - csókolt kezet neki.
A kórházbarakkban mindenki lélegzete elállt, amikor meghallották, hogy Mengele magázza a nála fiatalabb lányt és még kezet is csókol neki, de az orvos arcán látni lehetett, hogy nem érdekli a körülötte lévők véleménye. Edith nem értette, hogy az orvos mégis milyen reakciót akar belőle kiváltani: haragot, amiért régebb sovány tyúknak nevezte vagy ijedtséget és bizonytalanságot, amiért kisasszonynak nevezte és magázta?
- Találtunk valamit! Egy....egy bicskát!
Stasiek volt az, aki - ahogy meghallotta, hogy találtak egy bicskát egy betegnél - egyszerűen könnyezni kezdett ijedtségében, hiszen tudta, hogy ő lesz az, aki elviszi majd a balhét.
- Egy pillanat és visszajövök, mademoiselle! - engedte el a lány kezét az orvos, majd szaporán elment mellette. Edith hallotta, amint Stasiek egyre szaporábban lélegzik, látta, hogy az ajkai szüntelenül remegnek és érezte, hogy úgy szorítja a kezét, hogy az ujjai teljesen elzsibbadtak. Amint egy lövés hangja hasított a levegőbe, és megölték a beteget, akinél a bicska volt, az egyik katona sorra elkezdte térdre erőltetni az összes kórházban dolgozót, köztük Stasieket és Edithet is. Rögtön ezután az egyik törzsőrmester a korbácsával egy hatalmasat ütött egyenesen Stasiek hátára, a férfi pedig élesen felkiáltott. Edith kitartóan fogta Stasiek kezét és próbálta tudatni vele, hogy maradjon erős, ám amikor a korbács vége az ő hátát érte el és a fájdalom szinte egy pillanat alatt terjedt el az egész testében, ő a férfinál is hangosabban ordított fel. Amint elhangzott Edith fájdalommal teli sikítása, az ajtó váratlanul kicsapódott és Peter Weiss alezredest pillantották meg szigorú tekintettel betrappolni a barakkba, majd miután a katona mindenkit alaposan végigmért, mogorván Mengelére nézett. Látszott rajta, hogy egy kicsit ittas állapotban volt, nehezen lélegzett és arca teljesen piros volt, próbált egyenesen állni, holott látszólag nehezére esett megtartania a saját egyensúlyát.
- Jó reggelt, Weiss alezredes!
- Reggelt, Mengele - mormogta a főtiszt, és lenézett Edithre, aki ott térdellt előtte a földön a többiekkel együtt. - Mi történik itt?
- Ó, semmi komoly, csak épp a szokásos ellenőrzés - felelte mosolyogva az orvos.
- Azt én is látom. - Peter fogta magát és nehezen felrángatta Stasieket a földről. - Mi folyik itt?
- Bi...bicskát....t-találtak, u-uram. Az egyik be-beteg...betegünknél - motyogta Stasiek. Peter arca jól láthatóan egyre vörösebb színt öltött magára, s jó alaposan végigméregette Stasieket, annak reményében, hogy a férfi tekintetéből kiolvassa majd a teljes igazságot.
- Szóval a betegnél. Akkor miért a dolgozókat bántják? - vonta fel a szemöldökét Peter. Edith tudta jól, hogy a józan Peter Weiss soha nem kérdezett volna ilyesmit, hiszen ő maga is úgy verte az ottani embereket, mint a kutyákat.
- Feltételezzük, hogy a mademoiselle és a társai is tudtak a bicskáról - dobta le a földre Mengele a bicskát.
- Vedd fel nekem - utasította Peter Stasieket, mire a felvevő villámgyorsan felvette a barna bicskát és az alezredesnek vitte, aki időközben felállította a nővért. - Mondd csak, te tudtál erről?
Edith Bleuer könnyei patakokban folytak, s lassan, bizonytalanul megrázta a fejét és kinyögött egy "nem"-et. Peter Weiss fogta a bicskát, majd miután alaposan végigmérte a lányt, a hegyét bátran az előtte álló felső ajkához érintette, s kínzó lassúsággal húzta végig egészen az alsó ajkáig, ügyelve arra, hogy ne vágja meg. A bicska hideg éle félelemmel töltötte el a lányt és egyből arra a pillanatra emlékezett vissza, amikor meggondolatlanul ellenkezett az alezredesnek, így Peter Weiss büntetésképpen egy hasonló bicskával kínozta meg őt szívtelenül.
- Vajon igazat mondanak-e nekem ezek a zsidó ajkak, Josef? Az ördög is mondhat igazat, nemde? - kérdezte költőien, mialatt csakis a remegő ajkakra koncentrált.
- Természetesen, alezredes.
- Folytathatják az ellenőrzést, viszont a dolgozókhoz nem érnek hozzá az én engedélyem nélkül. Akkor sem, ha találnak valamit.
- A kórház azért mégis az én területem, alezredes - mondta hirtelen Mengele. - Jogom van azt tenni, amit akarok.
- Az meglehet, a dolgozók viszont nem tartoznak a hatásköröd alá, százados. A nővért is én osztottam ide be, szóval hiába a te területed, nekem dolgozik, nem neked. A felvevő szintúgy, s a többi munkás is - felelte kurtán Peter, s elvette Edith ajkaitól a bicskát, majd újra Mengelének dobta. - Ha nem tetszik, Liebehenschel táborvezetővel beszélj, százados.
- Haladéktalanul, alezredes.
Habár Peter Weiss ittas állapotban is nagyon jól tudta, hogy nem német alezredeshez méltóan viselkedett Mengele előtt, mégsem tudta már elviselni azt, hogy rajta kívül más ember bántani merje az ő kivételes angyalkáját. Úgy vélte, immár egyedül őt illeti a lány, egyedül csak ő érhet hozzá és ő teheti tönkre, ha éppen úgy tartja kedve, viszont tudta az orvosról, hogy Edith-en fogja tartani a szemét.
Mengele szemei szikrát szórtak, s bosszúsan figyelte tovább Peter Weiss minden egyes mozdulatát, amint az ellép a nővértől, unottan megvárja ameddig tisztelegnek neki, majd bizonytalan léptekkel kitrappol a húszas kórházbarakkból. Mengele morgott valamit az orra alatt Peterről, ám Edith annyira sokkos állapotban volt, hogy nem hallotta tisztán egyetlen egy szavát se. Abban a pillanatban még a tekintete is elhomályosodott, de amikor elbambulva Kolja szobája felé pillantott és meglátta, amint az egyik katona pont oda lép be, akkor fújtatva nézte és várta, hogy mi lesz az orosszal. Edith tisztán hallotta, hogy a német katona ordít, aztán püfölni kezdi az oroszt, majd pár másodperc múlva Nyikolaj Katajev valósággal kirepült az ajtón és egyenesen Josef Mengele lábai elé esett. Köhögve próbálta összeszedni magát, s nyögve szorította az oldalához a kezét, ám mikor a katona újból belérúgott teljes erejéből, Nyikolaj elterült a padlón és csendben szenvedve várta az ítéletet, de nem tettek vele semmit.
- Semmit nem találtam, százados.
- Rendben...akkor mára ennyi a húszasban, de ne aggódjon, mademoiselle, mert hamarosan újra látjuk egymást - csókolt neki kezet, majd azzal a vérfagyasztó vigyorral a képén kisétált a kórházbarakkból.
Mengeléék távozása után Edith nyomban odarohant Koljához. - Nyikolaj! Kolja!
- Sajnálom... - motyogta az orosz és újra egy fájdalmas nyögés hagyta el kiszáradt ajkait, mialatt Edith felültette őt. Edith érezte, hogy Kolja az utóbbi időben rettenetesen fontos lett számára, amit nem is tagadott.
- Mit sajnálsz, Kolja? Nem tettél semmit, az a mocsok mégis képes volt megverni téged...
- Majdnem megtalálta a leveleimet... - felelte, s lassan megmasszírozta a karját. Kolja nyögve felállt és merészen kiegyenesedett, a fájdalom és a gyengeség viszont kényszerítették arra, hogy nekitámaszkodjon a falnak, mielőtt elveszti minden erejét és összeesik.
- Miért írsz te leveleket? - szólalt meg hirtelen Stasiek. - Egyáltalán honnan és miért van neked papírod és ceruzád? Nem gondolod, hogy ez veszélyes és mindhármunkat megöletsz, ha megtalálják a leveleidet? Ha Mengele nem is, de az alezredes... - lépkedett Kolja felé lassan, fenyegetően, ám Edith határozottan a felvevő elé lépett és félbeszakította.
- Ne szapuld őt! Nem találták meg a leveleket, ez a lényeg - fordult Edith vissza Koljához. - Nem maradhatsz itt, Kolja. Veszélyes.
- És mégis hova menjek? - kérdezte a férfi.
- A férfitáborba - felelte Stasiek Edith helyett. - Mostmár van csíkos ruhád és nem kell kint aludnod.
- Igaza van - helyeselt Edith. - Még egy-két napot maradhatsz, de utána muszáj menned. Hidd el, ott kint sokkal több esélyed van, mint itt bent.
Edith látni vélte Kolján, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik és hirtelen nem is tudja, hogy mit mondjon, ám nem akart puhány férfinak tűnni, így gyorsan összeszedte magát és úgy tett, mintha tökéletesen egyetértene a két személlyel. - Rendben. Akkor holnapután elmegyek. De mi lesz a levelekkel? Nem vihetem őket magammal.
- Elégetjük őket - mondta határozottan Stasiek.
- Azt próbáld meg, te lengyel paraszt! - bátorodott fel az orosz.
- Meg is próbálom, te orosz seggfej! Megöletsz minket!
A feszült helyzet ellenére a lány továbbra is nyugodtan kezelte a helyzetet, és mielőtt még a kakaskodás tovább fajult volna, Stasieket visszaküldte dolgozni, ő maga pedig Kolja mellett maradt.
- Nem égetjük el őket, itt maradnak. Majd én vigyázok rájuk.
Nyikolaj Katajev bólintott és bár próbálta elhitetni a lánnyal, hogy hisz neki, túljárni az eszén viszont mégsem tudott, ahhoz nem volt túl meggyőző arcvonása. A férfi számára csak a levélírás nyújtott vígaszt, az ideje nagy részében a mamácskának és a papácskának írt leveleket, így a lány hibásnak érezte magát, amiért megfosztja a férfit ettől azzal, hogy elküldi őt a kórházból. Fogta magát és szó nélkül trappolt fel az első emeletre, majd gondolkodás nélkül nyitott be az immár jól ismert szobába, de mielőtt még elfogták volna az érzelmek, felkapta az asztalról a dobozba csomagolt almás sütit és visszament Koljához.
- Hunyd le a szemed és nyisd ki a szád - mondta a lány, Kolja először vonakodva pillantott Edithre, de aztán csak beadta a derekát, lehunyta a szemeit és kinyitotta a száját. A lány fogta a már kissé megkeményedett sütit és óvatosan Kolja szájához érintette, a férfi pedig rögtön nagyot harapott az édességből.
Kolja apró öröme egy pillanatra elgondolkodtatta a lányt és egyből megkérdőjelezte, hogy valóban megoldás-e az öngyilkosság, amikor az olyan emberek, mint ez a kedves orosz katona, akit ő napról napra egyre jobban kedvelt, igenis el tudták érni, hogy az életnek újra értelme legyen.
- Olyan finom... - suttogta az orosz. - Mi ez?
- Almás sütemény - felelte a lány, majd odaadta Koljának az egészet. Remélte, ezzel kiengesztelheti az oroszt és, hogy az nem fogja többet rosszul érezni magát amiatt, hogy nemsokára el kell mennie a kórházból a saját érdekében. Amíg Kolja jóízűen ette az almás sütit - amit eredetileg Dieter Ralf Weiss szánt Edith Bleuernek -, addig a lány az üres dobozt a kemencébe dobta és hagyta, hogy a tűz lassan hamuvá égesse.
Mivel Kolja úgy vélte, hogy csak útban lenne, míg Edith és Stasiek a munkájukat végzik a kórházban, így fogta magát, és szótlanul leült a kemence mellé és megírta az utolsó levelét a szüleinek Tuchkovoba.
Edith szótlanul dolgozott és segített a szerencsétlen betegeken, minden figyelmét csakis a munkának szentelte, s remélte, hogy nem fogják többet elragadni az érzelmei, ám amikor Dieter Ralf Weiss hadnagy váratlanul besétált a bejárati ajtón, a lány érezte, hogy az érzelmek újra eluralkodtak rajta. Az egyenruhás férfi is érezte, amint a jelenlétében minden ember elgyengült, holott őt egyáltalán nem érdekelték a betegek, egyedül csakis az a csinos teremtés, aki ott ült és épp az egyik beteg kezét vizsgálta. A felvevő is rögtön felkapta a fejét, és amikor meglátta, hogy a hadnagy megszegte a szavát és valóban eljött a lányhoz, csupán egy hálával teli, de erőtlen félmosolyt erőltetett magára. Kolja eldugta a levelet az ingujjába, de látszólag a tisztet akkor se érdekelte volna a papírdarab, ha a szemei előtt lengette volna. A hadnagy határozott léptekkel indult el Edith Bleuer felé, s bár nagyon várta, hogy újra láthassa a tiszta kék szemeket, tudta, hogy ha beléjük néz, elviselhetetlen fájdalmat és szenvedést fog látni. A lány, amint érezte Dieter Weisst a háta mögött, szó nélkül állt fel, majd magára hagyva a beteget megfordult, és a jóképű férfivel állt tovább szemben. Edith túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy felnézzen a férfi smaragdzöld szemeibe, ezért csendben bámulta a saját papucsait és próbált arra rájönni, hogy mégis mi vette rá Dietert, hogy újra ellátogasson hozzá, amikor az világosan kijelentette, hogy soha többé nem érdekli majd a lány.
- Beszélnem kell veled - mondta a férfi határozottan. - Azonnal.
A lány szó nélkül követte Dieter Weisst, aki az első emeletre vezette őt, hogy senki se hallja a privát beszélgetésüket. A jól ismert szobába lépve Edith máris feszélyezve érezte magát, a durva szorongása pedig arra késztette, hogy az ujjait morzsolja, és az ajkait rágva figyelte, amint a férfi leveszi a tányérsapkáját és egy laza mozdulattal az asztalra teszi.
- Kérdezni akarok valamit tőled, Edith - sétált a lány elé. - Mennyire értékeled te az életedet?
Edithben egy pillanatra megállt az ütő. - Tessék?
- Mennyire értékeled a saját életedet?
- Hogy mennyire értékelem egy olyan helyen, ahol pont ezt akarják elvenni tőlem? Nem mindegy önnek? Hiszen egy zsidó élete nem számít senkinek sem...
- Hát ezért gondolsz öngyilkosságra? Mert szerinted nem ér semmit? Hogy ha a katonák nem fogják, majd te elveszed a saját életedet? Fogadok, hogy annak is köze van ehhez, aki bánt téged.
- Ezt...Stasiek... - feltételezte a lány, hogy a felvevő kiteregetett mindent a tisztnek.
- A felvevőnek semmi köze sincs ehhez.
- Akkor mégis honnan tudja? - kérdezte Edith remegő ajkakkal.
- Az nem fontos. És ha a felvevő el is mondaná nekem, akkor is csak jó szándékkal tenné az egészet - felelte komoran Dieter Weiss.
- Ezt az egészet maga nem értheti... - ült le lassan a lány az ágyra, majd a remegő kezeibe temette az arcát.
- Megérteném, Edith, ha elmondanád! De te továbbra is egy fanatikus, megbíztatatlan nácinak tartasz, igaz!? Gott verdammt, az öngyilkosság akkor sem megoldás!
- Ha el is akarnám mondani, nem tudnám, értse már meg! Nem...szabad... - hüppögött.
- Akárki is az, sakkban tart téged valamivel. Ezért nem akarod nekem elmondani.
Edith látta a férfin, hogy erősen gondolkodik és próbál minden lehetséges esetet felvázolni a fejében, ám a lány meg volt győződve, hogy mindenki gyanúsított lesz, kivéve a valódi elkövető: Peter Weiss alezredes.
- Megfenyegetett azzal, hogy ölni fog, ha nem teszem azt, amit mond...Mein Herr, nem hagyhatom, hogy miattam haljanak meg mások...
- Így viszont téged öl meg.
- Nemrég még azt mondta, hogy többet soha nem is fogja érdekelni, hogy mi lesz velem, hát akkor miért nem tartja be a szavát?! - tört ki a lányból a szavak sokasága gondolkodás nélkül. Bármennyire is akarta a férfit, bármennyire is el akarta neki mondani, hogy mennyire szereti őt és, hogy Peter bántja, tudta, hogy ez a helyes döntés, hogy el kell hanyagolnia a saját érzéseit Dieter elől és távol tartania magát tőle. Elismerte, hogy sokkal egyszerűbb lenne bevallani Dieter Weissnek mindent és szembenézni Peterrel, szembenézni az igazsággal, ám ahhoz túl gyáva volt, hogy akármit is tegyen vagy mondjon.
Dieter Weiss pedig végleg meggyőződött arról, hogy felesleges volt Edith Bleuer után futni és, hogy a lány nem táplál iránta érzéseket, de még szüksége sincs rá ezek szerint, holott az csak félelemből nem mert vallani neki, félelemből nem mert segítségert kérni, és a férfi anélkül, hogy bármit mondott volna, fogta magát és kiviharzott az ajtón. Mindketten felejteni akarták mindazt, ami kettejük között történt. Edith Bleuer számára a "Dieter utáni vágyakozás" korszak véget ért, amibe fájó szívvel gondolt bele, Dieter Weissben pedig végleg tudatosult, hogy fel kell adnia az "Edith utáni futást", amit eddig olyan kitartóan űzött. Mindennek vége, ami közöttük volt.
Edith csak ült ott és üveges tekintettel meredt a semmibe, és fogalma sem volt, hogy mégis mihez kezdjen ezek után. A teste minden ízben remegett, a könnyei akarata ellenére is patakokban kezdtek el folyni. A mellkasa valósággal égett a fájdalomtól és levegőért kapkodva dőlt hátra az ágyon, a kezeivel pedig letakarta a kipirosodott arcát, hogy megpróbálja lenyugtatni magát.
Egy órát ült bent magányosan a szobában, szipogva, könnyezve, mialatt csakis az ablakon bámult ki, s a végtelen szürke felhők sokaságát pásztázta homályos tekintetével. Borús idő volt aznap, igazán borúsnak ígérkezett az egész nap...a lány azonban mégis reménykedett, hogy valami csoda folytán egyszercsak napsugarak szűrődnek át a sűrű felhőfátylon és egy kis mosolyt csalnak majd az arcára. Mindennél jobban vágyott azokra a napsugarakra, a nap meleg fényére, de azok rég elhagyták őt, amikor Auschwitz-Birkenauba érkezett. Birkenau tábora rettentően csendes volt a lány lelkében tomboló viharral szemben, és Edith érezte, hogy az a szűnni nem akaró feldúltság percről percre csak erősebb lesz és lassan az őrületbe kergeti.
Mélyet lélegzett a fülledt levegőből, majd egy nagy sóhajtás kíséretében felállt az ágyról és rávette magát, hogy végre kimenjen a szobából és úgy tegyen, mintha semmi se történt volna közte és Dieter Weiss hadnagy között. Stasiek már tudta, hogy a tiszt és a lány újból összekaptak egymással - persze, hogy tudta, hiszen ő maga volt az okozója -, ezért egy jó baráthoz méltóan Edith elé sétált és csak ennyit mondott: - Ma úgyse lesz több ellenőrzés, úgyhogy ne dolgozz, inkább csinálj valami mást. Vegyél ki egy "szabadnapot".
- Stasiek, mondanom kell valamit... - rágta az alsó ajkát a lány.
- Mondd bátran.
- Én...igaz, gondoltam öngyilkosságra, meg sokszor el is képzeltem, hogy tényleg nekirohanok a drótkerítésnek, de ha most tényleg meg kellene tennem, nem tudnám megtenni...Én...nagyon elfáradtam, Stasiek és egyszerűen nem bírtam már... éreztem, hogy ezt ki kellett adnom magamból. De nem akarok meghalni, mégis azt mondtam, hogy meg akarok... - vallott be mindent.
- Edita, bármi baj van, én itt vagyok neked és számíthatsz rám - felelte azonnal a férfi, majd a lány homlokára nyomott egy csókot.
- Nem akarok meghalni, mégis az ellenkezőjét mondtam...
- Ideges voltál és fáradt, Edita, ilyenkor az ember bármit mondhat - mondta Stasiek, majd egy szoros ölelésbe vonta a lányt.
- Köszönöm, Stasiek...
Edith a kemence mellett levő Koljára nézett, aki érdeklődve figyelte a lány minden mozdulatát, közben szürcsölgette a cukortalan, de legalább meleg teát. Persze konkrét teáról szó sem volt, csupán egy meleg löttyel próbálta felmelegíteni magát, és ez még mindig jobb volt számára, mint az a "kávénak" nevezett folyadék, amit a katonák reggelente osztani szoktak.
A lány arckifejezése azonban nem enyhült és Stasiek máris sejtette, hogy az előtte álló tud valamit, amiről ő nem hitte volna, hogy valaha is megtudja majd. Edith mégsem mondott semmit, csak bólintott és távozott; leült Nyikolaj mellé és rágyújtott egy cigire. Stasiek szíve majd' megszakadt a lány állapotát látván, de ha akart is volna mondani valamit, akkor se jött volna ki egyetlen hang sem a száraz torkán.
Edith arra lett figyelmes, hogy Kolja egy aranyos mosollyal nyújtja neki a teáját, amit ő azonnal el is fogadott és nagyot kortyolt a meleg folyadékból. Máris sokkal jobban érezte magát.
- Azért eljössz majd néha, ugye? Hogy meglátogass...engem.
- Minden vasárnap, Edith. Jövök minden vasárnap hozzád - felelte az orosz, majd közelebb húzta magához a lányt. Egymás szemeibe nézve egyikük sem értette igazán, hogy mégis miért tartják olyan vonzónak a másikat, mindenesetre Edith azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül hajol Nyikolajhoz egyre közelebb és ajkait finoman a férfi ajkaira tapasztja.
Már sokkal többet érzett Nyikolaj Katajev iránt, mint sima barátság.
Hogy mit érzett pontosan abban a pillanatban, amikor Kolját csókolta? Bűntudatot, mert bármennyire is el akarta felejteni Dieter Weisst és próbálta elhitetni magával, hogy a Dieter utáni vágyakozás felesleges volt, a német férfi iránti érzelmek viszont ott voltak valahol mélyen a szívében, de remélte, hogy azok idővel eltűnnek, helyettük a Kolja iránti érzések lesznek majd erősebbek. A bűntudattal ellentétben azonban egy kis felszabadulást is érzett, hiszen nem kell majd többet attól félnie, hogy Peter Weiss rájön arra, hogy mi is volt titokban közte és az öccse között, hiszen az a csók is már a múlté.
A Dieter Weiss iránti érzelmeket titkolnia kellett mindenki elől, a Kolja irántiakat azonban nem akarta, ezért csókolta meg olyan magabiztosan az oroszt, aki, meglepődve bár, de bátran és szenvedélyesen csókolta vissza a lányt. Mielőtt még Stasiek ezt észrevette volna, a két fiatal ajkai hamar elváltak egymástól, és mindketten elpirulva mosolyogtak tovább az orruk alatt. Kolja és Edith keze titokban mégis összefonódott és úgy ültek ott csendben, kéz a kézben, anélkül, hogy bármelyikük akár egy szót is mondott volna. Persze Stasiek ha ellenezte is volna ezt az egészet, akkor se tette volna szóvá, mert még véletlenül sem akarta megbántani a lányt, Jerzy Reichmann azonban határozott nemtetszést mutatott már akkor, amikor meglátta Edith Bleuert Nyikolaj társaságában. Összeráncolt szemöldökökkel mérte végig Nyikolajt tetőtől talpig, majd száját húzva fordult el tőlük, hosszasan káromkodva az orra alatt. Kolja látta Jerzy arcán a haragot megnyilvánulni, és büszkén egy félmosolyra húzta a száját, jelezve a másik csíkos ruhásnak, hogy a lány egyértelműen az övé, sőt, hogy tovább ingerelje, az orosz Edith nyakához hajolt és lágyan csókolni kezdte a puha bőrét.
Edith persze érzékelte a feszültséget a két férfi között, ám nem szentelt sok figyelmet a helyzetnek, mert szerinte egyszerűen nem érte meg és mert Nyikolaj éppen lekötötte őt a csókjaival. Az orosz lehelete finoman csiklandozta a bőrét, ám hirtelen a lány úgy érezte, mintha nem is Kolja lenne mellette, nem ő csókolná a nyakát, hanem maga Dieter Weiss. Olyan valóságos volt az egész, szinte érezte a német ajkakat erősen a nyakához tapadni..."Badarság, csak képzelődök!", gondolta, hiszen a német férfi nem volt ott. Mélyet lélegzett, lehunyta a szemeit és elhitette magával, hogy neki csakis Nyikolaj Katajev kell, őt akarja, rá vágyik. Amikor kinyitotta a szemeit, már újra Kolja volt mellette, aki időközben abbahagyta a lány nyakának csókolgatását.
A húszas kórházban síri csend uralkodott, a kintről beszűrődő hangokat azonban Edith tisztán hallotta és elborzadva temette Kolja vállába az arcát, amikor hangos kutyaugatást hallott. Kolja feltételezte, hogy hozzá hasonlóan a lány is mindennél jobban gyűlölheti a táborban levő kutyákat, hiszen látta az arcán a félelmet. - Ne félj, a kutya nem jön ide.
- Nagyon félek az itteni kutyáktól, Nyikolaj...jobban, mint a katonáktól - motyogta a lány.
- Semmi baj - felelte Nyikolaj megértően. Nyikolaj Edith szemeiben olyan megértő, kedves és elbűvölő embernek tűnt abban a pillanatban, hogy a szíve is hevesebben kezdett verni. - Én sem szeretem az itteni kutyákat, de képzeld, nekem is van odahaza Moszkvában egy.
- Gondolom, hogy az nem akar széttépni mindenkit.
- Nem - nevetett az orosz. - Valerija nem agresszív. Ő a legjobb kutya a világon. Nyugat-szibériai lajka, ha érdekel. Teljesen fehér. Tud sok mutatványt is és rengeteget eszik. Szereti az embereket. Egyik alkalommal megszökött és egészen a Vörös térig kellett futnom, ameddig el nem kaptam. Kellemetlen egyenruhában futni utána - mesélte, és amikor meghallotta a lány nevetését, ő is elmosolyogta magát.
- Most kinél van? - kérdezte Edith.
- A szüleimnél.
- Tényleg, láttam, hogy írtál a szüleidnek egy újabb levelet. Mit írtál nekik? - csillantak fel a lány szemei, a férfi pedig elővette a levelet és elkezdte oroszról németre fordítva hangosan olvasni. A fordítás ugyan nehezen ment neki, de az eredeti, orosz nyelven megírt levél közel tökéletes megfogalmazással rendelkezett.
Kedves mamácska és papácska!
Egyszerűen az emberi ész számára képtelenség felfogni azt, ami itt, Auschwitz-Birkenauban történik nap mint nap. Itt megállt még az idő is és örök körforgás az "élet"...egy ördögi kör, amelyből csakis egyetlen út vezet a szabadság felé, ami a halál.
Én, mint orosz hadifogoly, azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy miért vagyok négy drótkerítés mögé zárva és miért bánnak velem úgy, mint egy kóborkutyával, de mi van azokkal az emberekkel, mint például a kedves nővér, aki az utóbbi pár hétben gondomat viselte? El nem tudom képzelni, hogy hogyan képes valaki egy ilyen személyt letartóztatni, rabruhába erőltetni, éheztetni, szomjaztatni, verni és éjjel-nappal dolgoztatni csupán a származása miatt?!
Egyébként a kedves nővért Edithnek hívják és akkor ismertem meg, amikor az apja megkérte, hogy segítsen rajtam, hiszen a rossz körülmények miatt már járni sem voltam képes - persze mostmár sokkal jobban vagyok és nemsokára kiengednek. A nővér és a legtöbb itt dolgozó ott segítettek, ahol csak tudtak, úgyhogy bátran merem állítani, hogy az, amit a németek állítanak a zsidó emberekről, egy az egyben hamis.
Hozzátenném, hogy kék szemei vannak a nővérnek és úgy csillognak, mint két fényes csillag...drága szüleim, biztos vagyok benne, hogy ilyen szép kék szemeket soha senki nem látott...Biztos, hogy ti is nagyon kedvelnétek, ha megismernétek!
Olyan rég láttam az én Valerijámat is, remélem minden rendben van vele. Minden nap gondolok rá. Ha felszabadít a Vörös Hadsereg, akkor első dolgom lesz, hogy a lehető leghamarabb hazatérjek Tuchkovoba és átöleljelek titeket és Valeriját is!
Valószínűleg ez az utolsó levél, amit itt, a kórházban írok nektek, és bár nincs ínyemre letenni a ceruzát, sajnos nem kockáztathatok.
A legjobbakat kívánom nektek.
Szeretettel, Nyikolaj
Habár nem mindent értett meg a német fordításból, Edith Bleuer szája mégis tátva maradt Nyikolaj Katajev szavaitól...egyszerűen lenyűgözte őt, hogy milyen aranyosan beszélt róla és, hogy mennyire tiszteli és becsüli a szüleit. Kolja összehajtotta a levelet és visszacsúsztatta az ingujjába, majd újra összefonta az ujjait a lány puha ujjaival.
- Ez a levél... - mondta a lány hebegve.
- Sajnos nem tudok jól németül, nézd el, hogy... - mondta, de Edith azonnal félbeszakította.
- Nyikolaj, ez a levél egyszerűen tökéletes! Csodálatra méltó! - kereste a lány a legmegfelelőbb szavakat.
- Úgy gondolod? - húzta egy széles mosolyra a száját az orosz.
- Nem gondolom, hanem tudom - felelte magabiztosan, mire Nyikolaj közelebb húzta magához a lányt és egy újabb csókba hívta. Nyikolaj Katajev forró ajkai teljesen elgyengítették a lányt, érdes ujjaival felszántotta Edith rövid fekete hajtincseit. Edith akaratlanul nyögött bele a csókba, mire a férfi felbátorodva csókolta őt egyre vadabbul és már egyiküket sem érdekelte az, hogy Stasiek vagy Jerzy meglátják őket, vágytól fűtve csókolták egymást.
*
Ha valaki úgy gondolja, hogy Edith Bleuer hamarabb túllépett - legalábbis próbált hamar túllépni és nem gondolni rá - Weiss hadnagyon a kelleténél, kétségen kívül igaza van, azonban a férfi sem cselekedett másképp, ugyanis szombat délután szorgosan készülődött a randijára Klara Szalkowszkával. Edith Bleuerhez hasonlóan ő is más emberben kereste a vígaszt, habár tudta jól, hogy még mindig szereti a lányt, ő is elnyomta az érzéseit, hiszen a felejtés volt a cél.
Mindketten abban a reményben éltek, hogy Nyikolaj Katajev és Klara Szalkowszka majd elfeledtetik velük azt, ami közöttük volt. Hogy elfeledtetik majd velük azt a csodálatos csókot, a lágy érintéseket és azokat a tekinteteket, amiket...amiket csakis ők ismertek.
Dieter magabiztosan fújta magára a kölnijét, aranyszőke haját bezselézte, majd alaposan hátrafésülte, és miután mindennel készen volt, egy utolsó pillantást vetett a tükörbe: egy határozott, elegáns és jóképű német férfi tekintett vissza rá. Elégedetten vette fel magára a zubbonyt és a tányérsapkát, majd ahogy kilépett a szobájából, a folyosón Peterrel találta szembe magát. Az alezredes határozottan állt az öccse előtt, furcsán végig is mérte őt tetőtől talpig. - Mész valahova?
- Krakkóba. Ígyis már késésben vagyok.
- És miért? - vonta fel a szemöldökeit a főtiszt.
- Randim lesz - felelte Dieter Weiss.
- Ó, igen? És ki az a szerencsés hölgy, akinek ma a szoknyája alá nyúlsz? - húzta Peter egy perverz vigyorra a száját, Dieter viszont csak a szemeit forgatta a hülye kérdés hallatán. - Nála is alszol? Bár nem hinném, hogy abból sok alvás lenne.
- Nem alszok nála.
- Mégis Agneskához rögtön az első randi után felmentél, hogy jól megdugd - nevetett Peter. Dieter hagyta, hogy Peter mondjon csak, amit akar, hiszen tudta, hogy a főtiszt nem tartja többre a legtöbb nőt egy egyéjszakás kalandnál. - Bár mindketten tudjuk, hogy Agneska...
- Majd jövök - morogta Dieter, szándékosan félbeszakítva Petert. Sietősre fogta a lépteit és a kocsihoz igyekezett, közben mindegyre átkozta magát, amiért máris késésben volt és csak remélni tudta, hogy Klara nem lesz annyira mérges rá.
Az út Auschwitz-Birkenautól egészen Krakkó városáig összesen hetven kilométer és az idő, ami szükséges a megtételéhez másfél óra, Dieter Weiss mégis úgy érezte, mintha legalább öt órát utazott volna egyetlen randiért.
Klara Szalkowszka már fél órája állt egyedül a Wanda mozi előtt, várva a titokzatos hadnagyra, aki randira hívta őt nemrég - a hadnagy azonban sokáig nem jelent meg. Az arcát már eléggé megcsípte a hideg februári levegő, ajkai is - amiket mindegyre rágott idegesen - olyan pirosak voltak, akár két érett eper, a hullámos haja pedig kiengedve omlott a vállára. Az öltözete egy fehér harangvirágok által díszített gesztenyebarna ruhából, egy fekete szőrme kabátból és egy egyszerű fekete kalapból állt; az egészet úgy választotta, hogy számára és a hadnagy számára is tökéletes legyen.
Kezdte azt hinni, hogy a hadnagy csak felültette, hogy nem akart tőle semmit, ezért egy utolsót pillantott a karórájára, még egyszer körülnézett és amikor megbizonyosodott arról, hogy a férfi valóban nem fog eljönni, Klara fogta magát és elindult hazafelé. Alig tett meg öt-hat lépést, valaki a háta mögül hirtelen az ő nevét kiáltotta: - Szalkowszka kisasszony! Klara Szalkowszka! Várjon, kérem!
Klara bizonytalanul pillantott hátra, és amikor meglátta a jóképű német hadnagyot kitartóan felé rohanni egy rózsaszállal a kezében, a nő hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Weiss hadnagy valóban eljött hozzá, a nevére is tökéletesen emlékezett és még rózsát is hozott...a nő szíve máris vadul dobogni kezdett.
- Felesleges volt így rohannia, a film már fél órája elkezdődött... - jegyezte meg Klara mosolyogva.
- Fräulein Szalkowszka, szörnyen sajnálom, hogy várnia kellett rám... - kereste a férfi a megfelelő szavakat. - Higgyen nekem, siettem, ahogy tudtam. Ó, ez pedig itt a magáé...remélem szereti a rózsát.
Bármennyire is volt kellemetlen várni a hadnagyra, amint a rózsa a kezébe került és a férfi a smaragdzöld szemeivel az övéibe meredt, Klara úgy érezte, hogy minden egyes perc megérte a várakozást. A vörös rózsa, amit Klara mosolyogva szorongatott a kezében valóban egyike volt a legszebb példányoknak, amiket ő valaha látott.
- Ez a virág igazán gyönyörű, uram - szagolta meg az illatos virágot.
- Eléggé siettem, szóv...
- Felesleges magyarázkodnia - szakította félbe a nő.
- Viszont lekéstük a filmet... - rágta az ajkait a férfi.
- Uram, ez a film az év legrosszabb filmje, úgyhogy nem veszítünk sokat - nevettek fel egyszerre.
- Akkor javaslom, hogy üljünk be egy forró csokira, vagy esetleg vacsorázni óhajt egy étteremben? Elég hideg van, maga meg elég sokat állt itt kint. Felajánlhatom a kabátomat? - kérdezte úriember módjára, a nő azonban azonnal megrázta a fejét.
- Eszébe ne jusson levenni a kabátját, uram, a végén még megfázik! - felelte Klara. - Azt hiszem, most jól esne egy forró csoki.
Dieter Weiss válaszként mosolyogva a karját nyújtotta, Klara pedig a férfiba karolt és ketten elindultak a legközelebbi kávézó felé. A férfi jelenléte örömmel töltötte el a nőt, szíve majd' kiugrott a helyéről, Dieter azonban nem volt olyan biztos az érzéseiben, abban viszont igen, hogy még közelebbről is meg szeretné ismerni a hölgyet. A szándékai tiszták voltak, valóban felkeltette az érdeklődését egy átlagos lengyel pincérnő, azonban az ő részéről szerelemről egyelőre szó sem volt. Hiába volt ez az első hivatalos randijuk, Dieterrel ellentétben Klara már táplált érzéseket a férfi iránt, sőt majdnem biztos volt abban, hogy ez számára már szerelem.
A férfi udvariasan kinyitotta neki a kávézó ajtaját és hagyta, hogy Klara elsőként lépjen be a helyiségbe. A kávézóban frissen őrölt kávé illata terjengett, a falak babarózsaszín színben pompáztak, az emberek vidáman beszélgettek egymással, mit sem törődve azzal, hogy mi folyik kint a nagyvilágban. Függetlenül attól, hogy ők Krakkó egyik gazdagabbik negyedében voltak, Dieter egy pillanatra mégis megdöbbent az emberek hozzáállását látván, hiszen mindenki olyan nyugodtnak és vidámnak tűnt Lengyelország súlyos helyzete ellenére is: két puccos lengyel nő viháncolva pletykált, egy kisfiú a kiskocsijával játszott a padlón, két német altiszt pedig kártyázással ütötte el az időt. A kávézóban mintha megállt volna az idő.
A két német altiszt rögtön tisztelgett a hadnagynak, aki időközben kihúzta a széket Fräulein Szalkowszkának és amiután az helyet foglalt, elment rendelni két forró csokit. Ahogy ott ült csendben, Klara érezte magán a két másik nő tekintetét és feltételezte, hogy máris kipletykálják őt, ám nem foglalkozott velük, a figyelmét csakis a hadnagynak szentelte. Dieter Ralf Weiss két bögre forró csokival a kezében tért vissza a Klarahoz. Helyet foglalt a másik széken, majd egy mosoly keretében átadta a hölgynek az egyik bögrét, a másikat tovább tartotta a kezében.
- Biztos a katona pénze kell neki... - suttogta oda az egyik nő a másiknak.
- Mi más kellene neki? Nézd meg, hogy néz ki! A katonának is legfeljebb az kell neki, ami a lábai között van - felelte a másik.
Klara számára annyira rosszul estek neki azok a szavak abban a pillanatban, amikkel őt illették teljesen jogtalanul, hogy a kedves mosoly is azonnal lehervadt az arcáról, ami természetesen Dieter Weissnek rögtön szemet szúrt. Hogy bebizonyítsa a hölgyeknek, hogy neki Klara több, mint egy futókaland, a férfi határozottan a nő kezéért nyúlt és egy csókot nyomott rá.
- Ne is törődjön velük, Fräulein. Maga gyönyörű - nyomta a második csókot is a nő kézfejére. - Nézzen csak rájuk, de ne feltűnően...az egyikük fiatal, kecses, alig lehet húsz, férje sincs. Nem tűnik tanultnak, bezzeg ahhoz ért, hogy pletykáljon. Mi mást is tehetne, ha egyszer tanulatlan és egy normális beszélgetést sem tud kezdeményezni? - kérdezte hangosan, mire a szőke nő rákvörös lett a szégyentől. - Ami pedig a másikat illeti...az a gyerek nagy valószínűséggel az övé, hiszen sokkal idősebbnek tűnik a másiknál. Nincs jeggyűrű az ujján, ezt mégis mire véljük, hm? Elvált vagy soha nem is volt férjnél? Az a gyerek egyáltalán tudja, hogy ki az apja? Vagy az már nem is számít? Mindegy is...már az is haladás, hogy egyáltalán értenek németül.
A két lengyel nő rákvörösen ült egymás mellett csendben, szégyenkezve a hadnagy igaz szavaitól, egészen addig, ameddig az idősebb duzzogva fogta magát és a fiával együtt kiviharzott az ajtón.
- Úgyhogy ne keseregjen miattuk, Klara. Maga százszor, sőt ezerszer jobb náluk.
- Valójában én sem vagyok annyira tanult...pontosabban azért dolgozok, hogy legyen pénzem fizetni a tandíjat az egyetemen - felelte a nő szégyellősen.
- Az teljesen más, Fräulein, magának ugyanis van egy célja és keményen megdolgozik érte. Én sem mehettem egyetemre a háború miatt, mert, mint látja, engem is besoroztak katonának, de attól még nem mondtam le a tanulásról. Huszonkettő vagyok, bármikor jelentkezhetek mérnöki egyetemre és fogok is, amint vége a háborúnak. Úgyhogy ne hasonlítsa magát egy olyanhoz, akit nemhogy nem érdekel az egyetem, de valószínűleg annak a városnak sem tudja helyesen leírni a nevét, amelyikben él - érvelt a férfi, miközben a forró csokit kortyolgatta, és mostmár láthatóan a szőke hölgy is kiakadt az ő sértegetése hallatán. Klara és Dieter jóízűen összenevettek, a nőnek pedig titokban kifejezetten jól esett, hogy a férfi nem csak megvédte őt, de bíztatta is az egyetemmel kapcsolatban.
- Maga tényleg lenyűgöző... - kereste Klara a megfelelő szavakat, majd Dieterhez hasonlóan ő is nagyot kortyolt a gőzölgő forró csokiból.
Dieter Weiss pár másodpercig csak bámulta a kezében levő fehér bögrét, amikor azonban felnézett, nem Klara Szalkowszkát látta maga előtt, hanem Edith Bleuert, a kék szemű auschwitzi foglyot. Edith arca olyan élethű volt, hogy a férfi menten elsápadt annak láttán... a lány ott ült előtte a szakadt csíkos ruhájában és mint mindig, könnyezett és remegett a hidegtől. Egy pislogás azonban hirtelen véget vetett az egésznek, hiszen amikor Dieter újra kinyitotta a szemeit, már Klara ült előtte, aki éppen csendben kortyolta a meleg italát.
- Egyébként ha már a német így szóba jött, Fräulein, szabad megkérdeznem, hogy hol tanulta meg ilyen jól beszélni a nyelvet? - kérdezte a férfi, hogy Klara minél hamarabb elterelje a figyelmét Edithről.
- A nagyszüleim osztrákok, és mivel szoros kapcsolatban állok velük, így nem volt nehéz megtanulni a nyelvet - mosolyogtatta meg a hadnagyot.
Klara és Dieter annyira belemerültek időközben a beszélgetésbe, hogy összesen másfél órát töltöttek a kávézóban. A beszélgetés során mindvégig abban reménykedett, hogy Klara nem fogja megkérdezni azt, hogy hol és mit dolgozik, mert még véletlenül sem akarta, hogy a nő tudomást szerezzen az munkájáról. Dieter ígyis tudta jól, hogy eljön majd az a pillanat, amikor minden kiderül majd, és Klara pedig érdemel annyit, hogy valamikor a jövőben megtudja az igazságot a hadnagyról.
A végén, amikor már készülődtek elhagyni a kávézót, Klara bátran bevallotta a hadnagynak, hogy szívesen folytatná tovább a randizást és a szíve hevesen dobogott a boldogságtól és az arca is jóval pirosabb lett, amikor megtudta, hogy a férfi ugyanúgy érez. A nő boldogan karolt a férfiba és indult el vele hazafele, hiszen a hadnagy ismét volt olyan kedves, hogy felajánlotta, hogy hazakíséri.
- És mondja, vannak testvérei? - kérdezte a nő.
- Van egy bátyám és egy húgom, Peter és Katharina - felelte a férfi. - Úgy emlékszem, magának is vannak testvérei, vagy tévedek?
- Nem, jól tudja. Három nővérem van: a legidősebb Magda, utána jön Zenobia, Liliana és végül én.
- Igazi megtiszteltetés, hogy a legfiatalabb Szalkowszka lánnyal randizhatok - húzta magához közelebb a nőt, aki elnevette magát. - Talán valami vicceset mondtam? Vagy talán kételkedik a szavamban?
- Nem, egyáltalán nem - felelte mosolyogva Klara.
Mivel Klara Szalkowszka közel lakott a kávézóhoz, hét percbe se telt az egész séta, máris a számára jól ismert tömbház előtt találták magukat.
- Akkor mit szólna egy újabb randihoz? Ugyanúgy jövő szombaton, ha önnek is megfelel - kérdezte a hadnagy aranyosan mosolyogva, ám mielőtt Klara választ adhatott volna a kérdésére, ő még gyorsan hozzátette: - És ígérem, nem fogok késni.
- Örömmel randiznék önnel megint, Weiss hadnagy - mosolygott a nő, mialatt azokat a tiszta zöld szemeket csodálta.
- És hova szeretne menni? - kérdezte a tiszt, miközben egy hajtincset sepert ki a nő arcából, majd tűrt figyelmesen a füle mögé. Klara arcát szépen megvilágította a mellettük tornyosuló utcai lámpa erős fénye, és Dieter csakis arra gondolt, hogy tagadhatatlanul vonzónak találja a nőt.
- Uram, nekem egy átlagos séta a parkban is tökéletes.
- Ilyen hidegben? Engedje meg, hogy inkább egy vacsorával engeszteljem ki a mai után. Ragaszkodom hozzá - mondta határozottan a hadnagy.
- Az nagyon jó lenne, bár igazán nincs szükség kiengesztelésre, mert én tényleg nagyon jól éreztem magam. - Klara szemei felcsillantak a hadnagy őszinte mosolyát látván. - Tudja mit? Javaslom, hogy szombaton találkozzunk itt. Nincs értelme kint állni a hidegben, viszont úgy szombatig lesz időnk gondolkozni jó éttermeken.
- Ahogy óhajta, Fräulein Szalkowszka. Akkor jövő szombaton pontban hatkor itt fogok várni önre.
Klara Szalkowszka annyira jóképűnek találta a hadnagyot és annyira tetszett neki a beszédstílusa, hogy gondolkozás nélkül egy villámgyors csókot nyomott a férfi puha ajkaira. Ő maga sem tudta, hogy pontosan miért és hogyan vette rá magát, hogy megcsókolja a hadnagyot, mégis megtette és mosolyogva vált el tőle. Habár érezte a nő ajkait az övéire tapadni, Dieter Weiss csak akkor eszmélt fel, amikor Klara elhajolt tőle és egy "szép estét" motyogva, elpirult arccal, az orra alatt mosolyogva igyekezett be a lépcsőházba. Ám mielőtt eltűnt volna a kanyarban, Klara még utoljára hátrapillantott és csak annyit látott - ami abban a pillanatban a világ legboldogabb hölgyévé tette -, hogy a hadnagy arcán is a csókot követően egy széles mosoly terül el.
Ismét elnézéseteket kérem, kedves olvasók, hogy négy hónapnyi írás után tudtam csak kitenni ezt a fejezetet, ugyanis eléggé összegyűlt minden szeptember óta...a tanulás, az ünnepek meg minden más apró gond és program elvonta a figyelmemet az írásról. Mindazonáltal amikor írtam, mindig próbáltam a lehető legjobbat kihozni az egészből - remélem, így egyetlen hiba sem fordult elő a szövegben, de ha mégis, akkor szóljatok -, úgyhogy remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!
Továbbá minden kedves olvasómnak szeretnék egy nagyon boldog karácsonyt(igaz, pár nap késéssel) és egy nagyon boldog új évet kívánni!