Nem húzhatom már sokáig, fogalmazódott meg bennem a gondolat, mikor Bradley jó éjszakát kívánt nekem az üzenetben.
Nem húzhatom sokáig. Már így is eléggé gyanakszik. Csak idők kérdése, hogy előálljak titkommal. És fájni fog. Mindkettőnknek nagyon fog fájni.
De így volt a helyes. Neki élnie kell a saját életét, nekem meg az enyémet. Ha bevonnám a saját életembe, akkor az az extra figyelmet és megvonást jelentene az életében. Figyelmet, mert sose tudhatjuk, mikor csap le Sebastian betegsége újra, és bizony oda kell a figyelem, és a megértés. Nagyon nehéz átlag embernek megértenie az öcsém baját, éppen ezért nem várhatom el tőle, hogy megértse. De még, ha meg is érti, van még egy dolog, ami miatt nem tudnám tiszta szívvel élvezni a közelségét. Nem tudnám megadni azt neki, ami az egyik legcsodásabb egy ember életében. Én nagyon szeretném, ha megtapasztalná, de velem sose tudná. Mert a vétkem mást is okozott akkoriban.
A jövő héten elmondom mindezt neki. Úgyis szabadságon vagyok a közeledő vizsgák miatt, akkor nyugodtan elintézhetem, és legalább szétáztathatom a párnámat.
Fogalmam sincs mikor vált Bradley ilyen fontos részévé az életemnek. De már nem bírom elereszteni. Ő tényleg olyan, mint egy mentőöv a viharos tengeren. Nélküle elnyelnének a hullámok.
Azt hiszem, hogy belé szerettem. Nemcsak amiatt, mert feltárta előttem az egyik legféltettebb titkát ezzel is azt üzenve neki, hogy bízik bennem, hanem azért is, mert az én hatásomra képes volt változtatni a felfogásán és többé nem haragudni az anyjára. Ráadásul a közelében folyamatosan engedtem fel, mintha eddig borulattal teli ég alatt lettem volna, és űzte volna el őket, hogy a nap válthassa fel a helyét. Sose értettem, hogy az emberek mit értenek azon, hogy kivirultam. De most már értettem. A belsőmben megcsillant a nap, és olyan jóleső meleg áradt belőle, amit eddig még sose éreztem. Egyenesen a lelkemet simogatta.
Ezt jelentette nekem Bradley. És féltem, hogy a távozásával együtt ez az érzés is el fog tűnni. De így volt a helyes. Nem láncolhatom magamhoz. Tudnia kell, ha velem hosszú távra tervez, az sehogy sem megoldható.
Mindig is idiótaságnak tartottam azt a mondást, ha szeretsz valakit, akkor engedd el. Még hogy elengedni? A legnagyobb átcseszés a világban, gondoltam minden egyes alkalommal. Ha igazán szeretsz valakit, akkor foggal-körömmel kell harcolnod érte. Ha elengeded, csak feladod.
Most már látom azonban, hogy ennek volt némi értelme. Megértettem, ha valakit igazán szeretsz, és elkezded tervezni a közös jövőt vele, akkor látod meg a lyukakat, amik a későbbiekben nem kívánatos vitákat szít, és végül megsebzitek egymást. Bradley-vel nem azért kell szakítanom, mert szeretnék, hanem azért, mert ezáltal kimentem őt ebből a jövőképből, azért, hogy egy sokkal szebb vegye át a helyét.
Az ágyban feküdve néztem végig a telómon, és egyen megakadt a szemem. Elsőnek rángatózott az ajkam az emlék hatására.
Éppen azon vitatkoztunk, hogy kinek a hülyesége miatt kaptunk ötös alát, hozzátéve, hogy ez nem valami vére menő civakodás volt, hanem igazából ezt szoktuk meg. Komolyan, már kezdett egész furává válni a kapcsolatunk abban a pár napban, hogy jól elvoltunk egymás társaságában, semmiféle felhúzás, idegtépés. Persze, nem is volt rájuk szükség, de azért a gyerekes civakodás elfért. Éppen ezért megbocsátható volt, amiért pont egy ötös alán húztam fel magam, mikor közölte vele, hogy jobban jártunk volna, ha azt mondjuk, Dorianban márpedig ott lappangott a gonoszabbik énje. Én pedig szentül hittem abban, hogy azért történt ötös alá, mert túlmagyarázta az egész filozófiai irányzatot, amit Henry képviselt.
Végül elfordultam tőle, morcosan hátat fordítva neki.
Éreztem, hogy finom puszikat nyom a nyakamra, amitől lúdbőrözni kezdtem, és kellemes érzések futottak végig a testemen.
– Ne csókolgass, dühös vagyok rád – dörmögtem az orrom alatt.
– Majd megbékélsz – motyogta a bőrömre és megcsókolta a kulcscsontomat.
Komolyan, hogy lehet ennyire beképzelt?
És a leggázabb, hogy még igaza is volt!
Ezek után készített egy képet azzal a címszóval, hogy az első ,,komoly" vitánkon vagyunk túl és ennél durvábbat nem is kíván. Én a kamerába néztem durcásan, mint egy kisgyerek, Bradley meg...ő meg olyan szeretettel pillantott le rám, hogy az ütő is megállt bennem.
A szemében olyan melegség volt, amivel talán egyedül anyu illetett eddigi életem során. Mintha én volnék a legértékesebb kincs a földi életben.
Ez volt a kedvenc képem, így legalább ezt eltárolhatom, ha más még az időbe fogságába esve eltűnik.
Éreztem, hogy valami összeszorítja a mellkasom. A magányosság karma kóstolgatott. Tudtam, amint Bradley kilép az életemből, újra egy sivár vidéken találom magam.
Letettem az éjjeli szekrényemre a mobilomat, lehajtottam a fejemet a párnámra és próbáltam jó messzire űzni eme gondolatokat annak érdekében, hogy az álom feledésbe kísérjen. Ha még nem is egy örök életre, hanem csak pár órára.
❖
Ahogy beléptem az öcsém szobájába, azonnal úgy éreztem, hogy fojtogat a hely. Több szempontból is. Egykor ez volt az én szobám, de miután Sebastian megszületett nem tartottam rá igényt és beköltöztem a rumlis szobába.
Délutános voltam a Dungie-ban, így nyugodtan elintézhettem a dolgokat, míg Sebby az iskolában koptatta a padot. Így ennek szellemében kezdtem átkutatni a szekrényeiben, a ruhái között, ahol csak tudtam.
Egyszer már eljátszotta a bizalmamat, azóta pedig rendszeresen ellenőriztem a szobáját. Tudom, hogy ez a magánélet megsértése, de Sebastian pszichés betegséggel küzdött, így jó okom volt arra, hogy mindezt megtegyem. Egy mentális beteg esetében minden szabályt azért rúgunk fel, mert a saját érdekeit tartjuk szem előtt.
Miután semmit se találtam, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy semmit nem találtam. Mondjuk, az univerzális olló még így is magyarázatra szorult. De ezt majd később adagolom be neki.
Ki akartam menni, mikor a szemem az ablak felé terelődött. Mintha csak vonzott volna, úgy tettem meg a lépteket oda hozzá. Különösebb látnivaló nem volt, anyu elültetett egy facsemetét, ami mostanra helyes kis barackfává nőtte ki magát. Nem sokkal Sebastian születése előtt ültette. Gyakorlatilag együtt nőttek fel.
Tudtam, hogy anya az én érdekembe csinálta, mikor elmeséltem neki a történéseket. Hogy ne az a kép éljen bennem, ami egy életre beleégett a retinámba.
Még mai napig élesen hallom az ajtó nyikordulását a hátam mögött. Ahogy az ablakból nézek ki, és mit sem sejtve fordulok meg.
Ezt tettem most én is. Megfordultam. Az ajtó zárva állt előttem, ami azt sugallta, nincs mitől félnem.
De mégis így éreztem. Lelki szemeim előtt láttam a pecsétes farmeringét, éreztem az erős izzadtságszagot, és hallottam negédes hangját.
– Édes, kicsi, szép Antonellám – suttogta.
Én gyanútlanul néztem rá, és húzogattam kedvenc piros szoknyámat. Megközelített és kérdezte, mit csinálok. Én azt feleltem, hogy anyuért imádkoztam, aki kórházba került és nem volt otthon. Akkoriban még hittem abban, hogy valaki fent az égiekben gondoskodik arról, hogy minden a megfelelő irányba alakuljon.
Éreztem, hogy keze a vállamra siklik és megsimogat. Semmiféle hátsó szándékot nem feltételeztem. Ismertem ezt a férfit.
Legalábbis úgy hittem.
Mikor kezei a javában növekedő mellemhez értek, akkor valamiféle sugallatot éreztem. Mint, mikor egy macska előre megérzi a vihart.
Elhúzódtam tőle és kérdeztem, hogy aznap mi a vacsora. Ő erre azt kérdezte, hogy fájt valami, amit az imént csinált. Nemet intettem, mert tényleg nem tett semmi olyat, ami kiváltotta volna belőlem ilyesféle érzést.
Odajött hozzám és megkért, hogy üljek le az ágyra.
A jelenben megtettem. Azóta ki lett cserélve az ágy, amit az öcsém birtokolt, azonban ez nem feledtette velem az emlékeket.
Azt kérte tőlem, hogy vegyem le magamról a fehér topot, amit akkor viseltem. Nemet intettem, mondván nem akarom. Erre felemelte a hangját.
Megrémisztett. Mindig csendes ember hírében állt, távol állt tőle az ilyesfajta viselkedés. Mégis, amikor parancsolóan és durván szólt hozzám, akkor az jutott az eszembe, hogy sokkal nagyobb és erősebb nálam, így jobb, ha engedelmeskedek.
Így megtettem, és a többi ruhától is ugyanígy megszabadított.
Volt valami fura villogás a szemében. A kéj, az élvezet, hogy egy alig tinédzser éveibe lépő lány fejlődésben lévő testét láthatja.
Lefeküdtem az ágyba, amire később utasított, én pedig a jelenben is így tettem.
Az ágy az ablakra nézett. A fa eltakarta előlem az eget. Az eget, ami most el volt borulva.
Pont, mint azon a napon.
Emlékszem, mikor kitekintettem, akkor azt kérdeztem az égiektől, hogy miért pont én? Miért velem történik ez meg?
Az emlék hatására könnyek gyűltek a szemembe, az ölembe vettem Sebastian egyik párnáját és sírdogálva a mellkasomhoz húztam. Sirattam azt a kislányt, akinek mindezt át kellett élnie. Egy olyan kislány, akivel nem szabadott volna ez megtörténni. Ő neki élveznie kellett volna az életet, a benne rejlő lehetőségeket. Mégis egy nap elég volt ahhoz, hogy az egészet tönkre vágja, és más szemmel nézzen a világra. Olyan világra, ami tele volt fenyegetéssel és erőszakkal.
Nagyon ritkán hívtam elő ezt az emlékképet. Gondosan elrejtettem őket.
Az áldozatok mindig ezt teszik. Kitörölhetetlen emlékek mindezek, így az agyunk leghátsó zugába rejtjük. De végig ott vannak velünk. Egy életen át hordozzuk magunkkal őket. És ahányszor felnyitjuk az emlékét, azáltal sebeket tépünk fel. Sosem múló sebek, amiket a lelkünkön ejtettek.
Sose kapom vissza azt az életet, amit azelőtt éltem. Az emlékek örökké velem maradnak, beivódnak a pólusaimba, és ezáltal azzá formál, aki vagyok.
Tudom, hogy mennyire szánalmas önmagamat siratnom, illetve azt az életet, amit élhettem volna, ha nem történik meg mindez. De akkor is, úgy érzem, ennyi jár, ha már ellopták tőlem. Rengeteg ha van az életünkben, ami többnyire csak szomorúságot sejtett. Az elszalasztott pillanatokról, vagy a cselekvésünk megváltoztatásáról. Én például azzal kezdeném, hogy nem engedem meg anyának, hogy azon a veszélyes létrán lépkedjen és azáltal a kórházba kössön ki. Azzal egy csomó mindent megváltoztatható lett volna.
Viszont az mind azzal járt volna...
– Nella, már mindenhol...Ó, kicsim – toppant be anyu és nézett le rám aggódóan.
Leült az ágyra és megsimogatta a térdemet. Olyan szeretetteljesen tette mindezt, hogy a negatív érzések azonnal kámforrá váltak. Nagyon hálás voltam neki.
– Nekem kellett volna bejönnöm – közölte bánatos hangon.
– Ugyan. Hisz csak egy szoba, aminél megfordulok. Sokszor nem is jut eszembe az emlékek, de vannak olyan napok, amikor... – Itt megálltam, nemigen tudtam tovább folytatni.
Anyu együtt érzően bólogatott és tekintetében keserv csillant meg.
– Veled kellett volna lennem.
– Nem tudtál. Ezért ne emészd magad – csóváltam a fejem.
– De akkor is. Itt kellett volna lennem, vagy előre megéreznem annak a szörnyű alaknak a szándékát és ez elkerülhető lett volna – magyarázta és láttam, hogy a szemébe könny csillan meg.
– Nemigen ismerhetjük ki az embereket. Még, aki a legközelebb áll hozzád, ő is el tudja rejteni előled a legsötétebb oldalát.
Anyu rám nézett. Tudom, hogy ha valaki még nálam is jobban vissza akarja tekerni az időt, akkor az itt ült előttem. Hisz az anyám volt, apa nélkül neki kellett volna megóvni mindenféle veszedelemtől. De nem sikerült, és valószínűleg mai napig emészti magát.
Ahogy én is emésztem magamat. Ha időben szóltam volna, ha időben cselekszem...
Megint rám jött a bőgés és anyu odahúzódott mellém, és magához húzott. A mellkasába temettem fejemet és hangosan felsírtam. E pillanatban az összes bánatot, ami a lelkemet kínozta, kiengedtem. Anyu is hasonlóan tett.
Csak azt hajtogattam magamban, hogy miért?
Mit vétettem, amiért ez történt?