Ayamin lassan felkászálódott a földről. Ő már kifejezte, az érzéseit annyira, amennyire helyesnek vélte, de a fiútól nem kapott semmiféle egyértelmű visszajelzést. Csalódott volt. Vágyott valami többre. Kiabálásra, csapkodásra, vagy akár arra, hogy a fiú leteperje a földre, a magáévá tegye, és azt mondja, hogy nem mehet el sehova, hogy megtiltja. Az önző gondolatra kicsit megrázta a fejét, mintha ki szeretne verni egy képtelen gondolatot.
– Ég veled – mondta.
– Egyedül akarsz visszamenni?
– Gondoltam... már nem tartozol értem felelősséggel.
– Eddig sem tartoztam – válaszolta morogván és felállt ő is. Elkapta a karját – Azért vigyáztam rád, mert kedvem volt hozzá – Vigyorgott az arcába, és a pimasz félmosoly most valahogy új értelmet nyert a lány számára. A barbár kisöpört egy hajtincset a hercegnő arcából, most igazán közel voltak egymáshoz, a lány érezte a bőrén a fiú leheletének simogatását. Csak Ayamin taszító karja a mellkasán állt a kettejük közé, de az nem zavarta Bakugout, inkább mulattatta. Ajkait erőszakosan a lányéra tapasztotta, aki küzdött, harcolt, ellenállt habár egyáltalán nem akarta, hogy a másik meghátráljon. A fejében zavaros gondolatok váltották egymást a fiú testének közelségéről, a palotáról, a teaidőről, a szőke szúrós hajszálakról és az ország sorsáról.
Hirtelen elhatározta, hogy itt kell hagynia a fiút. Soha többet nem láthatja... De képtelen volt nem viszonozni a csókot, még ha a keze taszítását továbbra sem is akarta feladni. Mintha a józanesze és a szíve párbajoztak volna a testén belül.
– Mégis mi a fenét csinálsz? – kiáltotta, amikor végre megszabadult a mohó csókból.
– Én megcsókoltalak, és te mi a fenét csinálsz?
– Ezt meg hogy érted?
– Te vissza csókoltál!
– Nem.
– Dehogynem! – A lány durcásan összefonta maga előtt a karjait, és elfordította a fejét.
– Miért csináltad? – kérdezte. Valami szörnyű választ akart kapni, amiből megbizonyosodhat arról, hogy a barbár nem érdemes a hercegnői kegyre, de még egy utcalány sóvárgó pillantására sem.
– Mert most már ez is az otthonod. Közénk tartozol, ide bármikor visszajöhetsz.
Ayamin elmosolyodott. Otthon... Vicces, hogy mennyire távolinak látta most a palotát és az életet, amelyben felnőtt. Itt állt, szemben egy idegennel, és legszívesebben átadta volna valaki másnak az összes terhet, ami a vállát a nyomta, hogy a patak partján sikálhassa a ruhákat a fiúnak, és minden nap főzzön neki. Hogy minden nap nézhesse a gonosz mosolyát, és hallgathassa a gúnyos csipkelődéseit.
– De valójában azért, hogy ne felejtsd el... ha egyszer visszajössz, az enyém vagy. Nincs visszaút. – morogta a nyakába. Ayamin megborzongott, és nem tudta mit reagáljon, de nem is ellenkezett. Átölelte a fiút most az egyszer, és elfojtotta a könnyeket, amik ott sorakoztak és arra vártak, hogy jó katonák módjára végig szántsanak az arcán.
– Bárcsak ne lennék hercegnő, és nem rajtam múlna az ország sorsa – suttogta, és a mondat arra szolgált, hogy a barbár megértse, nem fog visszatérni hozzá. Mert nem térhet vissza hozzá.
– Csak ez lenne az akadálya? – kérdezte a fiú és Ayamin meghátrált. Ez nem az a fajta reakció volt, amire várt. Valamiféle megértésre számított, egy sóhajra vagy barbáros dührohamra, akár. De ennek a barbárnak az önbizalma megtörhetetlen volt, és nem lehetett elűzni szomorú szavakkal.
¤
Misuzu kihúzta az óriási függönyöket, előkészítette a hercegnőnek a mosakodáshoz szükséges eszközöket, majd elnézést kért amiért nem tud részt venni a reggelin. Elmagyarázta, hogy fontos elintéznivalója akadt, de azt nem mondta el, hogy mi. Nem tudta.
Sietős léptekkel szelte át a piacteret egészen a fogadóig, ahova aztán némi habozás után nyitott csak be. A szokott bűz, az ismerős arcok fogadták. A barbár könnyen észrevehető helyre ült. Vele szemben egy fiúval, ezért megtántorodott. Pillanatokig csak nézte őket, amíg a szőke oda nem intett neki, hogy jöjjön.
– Meddig akartál ott ácsorogni – morgolódott, majd válaszra sem várva a fiú felé biccentett – Ez itt Yoru – hanyagul hátravágta magát a széken egyik karját maga mellett pihentetve. Minden előkelőség hiányzott belőle. Misuzu a gondolatra felsóhajtott.
– Nagyon örvendek – mondta zavartan és fejet hajtott az idegen előtt, de igazán nem érdekelte, hogy ki ő, csak tudni akarta, hogy neki miért kellett ide jönnie. Hogy miért rendelte ide a barbár.
– Szerintem ez a fiú a hercegnő halott öccse – magyarázta köntörfalazás nélkül.
– Te megőrültél – vágta rá Misuzu, az idegen fiú álla annyira leesett, hogy semmit sem szólt – Ezért kellett ide jönnöm?
– Nézd, ha Yoru a hercegnő öccse, akkor a trón várományosa életben van...
– ...és a hercegnőnek nem kell feleségül mennie a herceghez – fejezte be a mondatot helyette.
– Na látod, nem is vagy te olyan buta lány – gúnyolódott a barbár.
– Már hogyan lennék buta? Nálad biztosan okosabb vagyok! – húzta össze a szemöldökét a lány, de nem akart több szót fecsérelni egy barbár intelligenciájára – Mégis mi az oka annak, hogy ezt gondolod?
– Yoru, mutasd meg a lánynak, az órádat – A fiú félig értetlenül előhúzta zsebéből az arany tárgyat. Misuzu alaposan megvizsgálta tekintetével. Valódi aranyból készült, királyi pecséttel ellátott darab drágakövekkel kirakva.
– A királyi kincstárból való, de ez nem bizonyítja, hogy rokoni kapcsolatban áll a királyi családdal – mondta a lány, és leült a fiatal fiú mellé. Belenézett óriási kék szemeibe, de ez sem győzte meg.
– A szülei arról az éjszakáról nevezték el, amikor a küszöbön találták Yorut kisbabaként ezzel az órával bebugyolálva egy kosárban. Pontosan annyi idős, mint a hercegnő és nézd, hogyan hasonlítanak. Az ikertestvére. Valaki a palotából hozta el, és dobta ki ide – állapította meg a szőke fiú.
– Mégis ki tenne ilyet? A király azóta is a hercege után sóvárog! – kiáltott – Nekem erre nincs időm. A hercegnőt kell felkészítenem a találkozóra. Holnap érkezik a herceg – magyarázta és azzal felállt – Tudom, hogy a hercegnő nem szeretné a házasságot... – sóhajtotta – Szeretnék neki segíteni, így utána fogok nézni az információnak. De nem hurcolhatjuk be ezt a fiút, reményt hozva a királynak, amikor semmi biztosat nem tudunk – rövid szünetet tartott – Mellesleg... miből gondolod, hogy a hercegnő feladná a fényűző életet egy magad fajtért? – vetette oda neki apró fintorral. Nem a rangja, inkább a rossz modora miatt Misuzu képtelen volt elhinni, hogy a hercegnő beleszerethetett esetleg egy ilyen alakba. A fiú magabiztos félmosollyal válaszolt. Annyira magabiztos volt, hogy fel sem dühödött. Úgy érezte, hogy egy félnótás extra, még ha herceg is, nem érhet fel hozzá semmilyen téren.
Misuzu azzal kisétált a helyiségből, verőfényes délelőtti napsütés melengette a bőrét. Izgatott lett.
¤
A hercegnő nem tudott Misuzu titkos akciójáról, amelyben a halott öccse szolgálóját kereste. A találkozóra készült a herceggel, és kezdte már elfogadni, hogy talán sosem láthatja viszont a barbárt, aki egészen egyértelműen nyomatékosította szándékait. Ha visszamegy, azzal őt választja. Nem volt lehetőség csak odamenni és meglátogatni, mert nem akart fájdalmat okozni sem magának, sem másnak. A barbárok azután idővel úgyis tovább állnak, ő pedig a herceg felesége lesz egy közös országban... Nem. Még mindig remélte, hogy az apja felfoghatja, mennyi mindent tanult az országban élő szegényekről. Még akkor is, ha ez nem volt teljesen igaz. Valójában egészen kevéskét tanult. Csak azt tudta meg, hogyan kell mosni, és előkészíteni a húst. Látta, hogyan készítenek gyógynövényes sebfertőtlenítő oldatot gabona pálinkából... De azt nem tanulta meg, hogyan irányítson egy országot. Nagy sóhajjal nyugtázta a gondolatmenet végét és a sikertelen hetet, amelyet tanulás helyett azzal töltött, hogy beleszeressen egy számára elérhetetlen személybe. Beleszeretett volna? Egy barbárba? Kicsit tűnődött, hogy miféle vágy lehet ez, amit érez. Hogy el tudja-e nyomni egy kényszerházasság ezt az érzést. Talán a herceg jó fogás, és képes lesz megkedvelni. Vagy jobban akarni, hiszen a herceg mégis hozzá illőbb. Sóhajtott.
A világos szoba tündökölt a korai napfényben. A csipkefüggönyök megtörték a sima sugarakat, és csipkés árnyakat vetettek a falra. Elvétve porszemek táncoltak a levegőben. Ayamin tompa bágyadtságot érzett a szemeiben és az agyában. Mintha ez csak egy álom lenne, amiből ha felkel, újra szalmán fog feküdni, és hallgathatja a keresetlen morgolódást és kiabálást a barbártól.
– A herceg megérkezett – szólt Misuzu, és kitárta a kétszárnyú ajtót, hogy a hercegnő kiférjen a krinolinnal. Most a legdrágább, direkt erre az alkalomra készített ruháját viselte, ékszereit és a haja kontyba volt fogva, megmosva, elrendezve. A körmei kitisztítva.
Habár a kezei még mindig sebesek voltak ott ahol a ruha kidörzsölte, tudta, hogy rövidesen a sérülés begyógyul, és az emlékein kívül semmi nyoma nem marad az életében a barbárnak, s idővel ő maga is azt fogja képzelni, hogy az egész csak egy álom volt.
Egészen más emberként nézett ki mint, ahogy az elmúlt héten. Gazdag volt, és a királyi család tagja. Bármit megkaphatott, amit akart. De valahogy... nem élvezte. Nem élvezte az erkélyt, a hatalmas puha ágyat, a drága teáskészletet. Valami most már hiányzott, ami fontosabb volt mindennél a pompánál, és amit nem lehetett megvenni.
A hercegnő levonult a lépcsőn, egyenesen a herceg elébe, aki meglepően fiatal, csinos és udvarias volt. Szokatlan hajszíne csak különlegesebbé tette az arcát, amelyet egy gyerekkori égési heg tarkított, csak még vonzóbbá téve az előkelő arcot.