Barbár Kacchan, a hős szerelmes - Bakugou Katsuki fanfiction - BNHA - MHA

10. A herceg érkezése

Ayamin lassan felkászálódott a földről. Ő már kifejezte, az érzéseit annyira, amennyire helyesnek vélte, de a fiútól nem kapott semmiféle egyértelmű visszajelzést. Csalódott volt. Vágyott valami többre. Kiabálásra, csapkodásra, vagy akár arra, hogy a fiú leteperje a földre, a magáévá tegye, és azt mondja, hogy nem mehet el sehova, hogy megtiltja. Az önző gondolatra kicsit megrázta a fejét, mintha ki szeretne verni egy képtelen gondolatot.

– Ég veled – mondta.

– Egyedül akarsz visszamenni?

– Gondoltam... már nem tartozol értem felelősséggel.

– Eddig sem tartoztam – válaszolta morogván és felállt ő is. Elkapta a karját – Azért vigyáztam rád, mert kedvem volt hozzá – Vigyorgott az arcába, és a pimasz félmosoly most valahogy új értelmet nyert a lány számára. A barbár kisöpört egy hajtincset a hercegnő arcából, most igazán közel voltak egymáshoz, a lány érezte a bőrén a fiú leheletének simogatását. Csak Ayamin taszító karja a mellkasán állt a kettejük közé, de az nem zavarta Bakugout, inkább mulattatta. Ajkait erőszakosan a lányéra tapasztotta, aki küzdött, harcolt, ellenállt habár egyáltalán nem akarta, hogy a másik meghátráljon. A fejében zavaros gondolatok váltották egymást a fiú testének közelségéről, a palotáról, a teaidőről, a szőke szúrós hajszálakról és az ország sorsáról.

Hirtelen elhatározta, hogy itt kell hagynia a fiút. Soha többet nem láthatja... De képtelen volt nem viszonozni a csókot, még ha a keze taszítását továbbra sem is akarta feladni. Mintha a józanesze és a szíve párbajoztak volna a testén belül.

– Mégis mi a fenét csinálsz? – kiáltotta, amikor végre megszabadult a mohó csókból.

– Én megcsókoltalak, és te mi a fenét csinálsz?

– Ezt meg hogy érted?

– Te vissza csókoltál!

– Nem.

– Dehogynem! – A lány durcásan összefonta maga előtt a karjait, és elfordította a fejét.

– Miért csináltad? – kérdezte. Valami szörnyű választ akart kapni, amiből megbizonyosodhat arról, hogy a barbár nem érdemes a hercegnői kegyre, de még egy utcalány sóvárgó pillantására sem.

– Mert most már ez is az otthonod. Közénk tartozol, ide bármikor visszajöhetsz.

Ayamin elmosolyodott. Otthon... Vicces, hogy mennyire távolinak látta most a palotát és az életet, amelyben felnőtt. Itt állt, szemben egy idegennel, és legszívesebben átadta volna valaki másnak az összes terhet, ami a vállát a nyomta, hogy a patak partján sikálhassa a ruhákat a fiúnak, és minden nap főzzön neki. Hogy minden nap nézhesse a gonosz mosolyát, és hallgathassa a gúnyos csipkelődéseit.

– De valójában azért, hogy ne felejtsd el... ha egyszer visszajössz, az enyém vagy. Nincs visszaút. – morogta a nyakába. Ayamin megborzongott, és nem tudta mit reagáljon, de nem is ellenkezett. Átölelte a fiút most az egyszer, és elfojtotta a könnyeket, amik ott sorakoztak és arra vártak, hogy jó katonák módjára végig szántsanak az arcán.

– Bárcsak ne lennék hercegnő, és nem rajtam múlna az ország sorsa – suttogta, és a mondat arra szolgált, hogy a barbár megértse, nem fog visszatérni hozzá. Mert nem térhet vissza hozzá.

– Csak ez lenne az akadálya? – kérdezte a fiú és Ayamin meghátrált. Ez nem az a fajta reakció volt, amire várt. Valamiféle megértésre számított, egy sóhajra vagy barbáros dührohamra, akár. De ennek a barbárnak az önbizalma megtörhetetlen volt, és nem lehetett elűzni szomorú szavakkal.