Edith Bleuert, a gyönyörű kék szemű zsidó lányt Stanisław Głowa találta meg vasárnap délután, amikor a nap már majdnem eltűnt a horizonton és a havazás is erősebbé vált, teljesen átfagyva a hóban, egy halott lány mellett fekve, mialatt arcát ellepte a lassan zöldülésnek induló saját vére és apró fehér hópelyhek. Stasiek lélekszakadva ért oda az eszméletlen lányhoz, amint meglátta őt már a távolból, s azonnal elfogta a rémület, ahogy meglátta annak sápadt, véres arcát, felhasadt alsó ajkát és a mellette levő meztelen holttestet, ám amikor Weiss hadnagy váratlanul mellé lépett, a férfi minden erejét összeszedte és a karjaiba kapva Edithet indult el a kórházbarakkok felé, meg sem várva a tisztet.
- Ki tette ezt vele? - szólalt meg Dieter Weiss idegesen, ahogy utólérte, ám annyira fájt neki, hogy a lány újra bajba került, hogy képtelen volt akár egy pillanatig is ránézni, ezért végig csak a fekete csizmáit bámulta; még a helyretett vállát sem érezte akkora nagy fájdalomnak, mint látni a lányt eszméletlenül, teljesen tönkretéve egy idegen által. Csukott szemei alatt még mindig könnyek csillogtak, véres szája mindvégig nyitva volt, s karja csak úgy lengett össze-vissza, mialatt Stasiek futott, hogy a legtöbben mind halottnak nyílvanították volna.
- Mein Herr, fogalmam sincs - felelte kurtán Stasiek.
- Vidd a kórházba, én addig megyek Doktor Münchért, ő majd biztos fog segíteni - fordult meg a tengelye körül, s máris Doktor Hans Münch hadnagy után indult.
- Uram! - kiáltott utána Stasiek, megállva egy pillanatra, mire a tiszt is visszafordult egy mondat erejéig: - Biztos jó ötlet német orvost hívni hozzá?
- Münch megbízható, most viszont siess! - rivallt rá a felvevőre, mire az újból futni kezdett az eszméletlen lánnyal a húszas kórházbarakk felé. Két perc sem kellett hozzá, Stasiek máris a kórházbarakkban fektette le a lányt az egyik priccsre, mire az egyik páciens, Olek Kaczmarek szörnyülködve pillantott rá a nővérre, akit a férfi épp alaposan betakargatott; abba is hagyta az evést, nyakát nyújtotta utána, hogy jobban szemügyre vehesse annak arcát.
- Mi történt a kedves nővérrel?
Stasiek idegesen morogva valamit az orra alatt indult el egy vödör vízért és egy rongyért, majd visszatérve velük elkezdte finoman letörölni a lány arcáról az odaszáradt vért, és szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy annak egyre tisztább arcát látta meg, egészen addig, ameddig hangos lépéseket hallott kintről.
- Kérlek, Edita, ne merj itthagyni engem! Hát kivel fogok én hülyeségeket csinálni, ha nem veled?
Két egyenruhás tiszt lépett be a kórházbarakkba, Stasiek és Edith után kutatva tekintetükkel, s ahogy meglátták a csíkos egyenruhást a lány mellett állni, mindketten elé siettek; Stasiek Hans Münch hadnagyot csak a bajuszáról ismerte fel és a fehér orvosi köpenyéről, mely mintha máris magasabb pozícióra emelte volna fel őt. Szemei mindent felmértek a kórházbarakkban, hátra tett kezekkel karcsún sétált végig a recsegő deszkákon csizmába bújtatott lábaival, mellette pedig a smaragdzöld tekintetű férfi, akinek vöröslött az arca a hidegtől és a méregtől.
- Bitte, Hans, vizsgáld meg - mutatott Weiss hadnagy a lányra, mire Münch hadnagy az eddig nyakában lógó sztetoszkópjának az egyik végét füleibe illesztette, majd a másik végét a lány mellkasára helyezte; ahogy kigombolta a lány egyenruháját és óvatosan széthúzta azt, egyik domború melle is jól látható lett Dieter és Stasiek számára, és ahogy az előző észrevette, hogy az utóbbi is a lány felsőtestét bámulja, egy erős pofont mért annak arcára. Stasiek ijedten kapott oda az előbb említett testrészéhez, és ameddig Dieter Ralf Weiss vagy Hans Münch meg nem szólította, oda sem nézett többet, elfordulva tőlük indult el a betegeket segíteni és ellenőrízni.
- Nehezen lélegzik, nagyon gyenge a szívverése, Dieter. Hallgasd meg. Bizonyára a sokk válthatta ki ezt.
Dieter Weiss szinte kikapta Hans kezéből a sztetoszkópot, majd ő is füleibe helyezte azt és halkan hallgatózni kezdett: valóban igaza volt a mellette álló Untersturmführernek, Edith Bleuer szívverése nagyon gyenge volt, Dieteré viszont egyre szaporább lett.
- Agyrázkódása lehetett...
- Lehet rajta segíteni? - kérdezte Weiss hadnagy, mire Münch hadnagy lehajtotta a fejét és összehúzta a lány ruháját. - Hans, tudsz rajta segíteni? - kiabált már.
- Ahhoz előbb fel kéne ébrednie. Nem ígérek semmit, de minden nap eljövök majd hozzá. És vigyázzatok Mengelével...az ilyen csinos lányokra fáj a foga.
Weiss hadnagy kettőt csettintett Stasieknek, mire az hűséges szolga módjára, lehajtott fejjel ért oda a két hadnagy elé. - Óvatosan emeld fel és gyere utánam. Köszönöm, Hans, várni foglak holnap is - indult volna el Stasiekkel együtt az első emeletre, ha Hans meg nem állítja még egy mondat erejéig.
- Dieter, ha nem ébred fel egy hét múlva sem...
- Fel fog, Hans. Fel fog ébredni - felelte a férfi, mire Hans Münch elismerően bólintott.
- Takarjátok be és hagyjátok pihenni. Ha felébred, próbáljatok vizet adni neki, de ne innen, hozz inkább tőlünk. Az ittenitől tífuszt is kaphat.
Dieter Weiss nehezen bólintott, s érezte, hogy lassan hatalmas gombóc keletkezik a torkában és nyelni sem képes tőle, ám gyorsan a felvevő után igyekezett az első emeletre, aki addigra az egyik szobába rejtette el az eszméletlen nővért és máris három réteg takarót terített rá. A férfi kérdés nélkül leült az ágy szélére és megfogta a lány kezét, abban reménykedve, hogy a kékes szempár egyszercsak őt bámulja majd egyetlen egy érintéstől, ám az nem ébredt fel, szemei továbbra is csukva maradtak.
- Menj ki - nézett hátra Stasiekre, mire az gondolkodás nélkül sprintelt ki az ajtón, bezárva maga mögött azt. Dieter visszafordult a lányhoz, közel hajolt hozzá és lágyan végigsimított ütésektől piros arcán, a vérvörös ajkain és izzadó nyakán. - Nem engedlek elmenni, Edith. Nem hagyhatsz itt, mert én nem azért küzdöttem, hogy te csak úgy itthagyj. Fontos vagy számomra és a papád számára is.
Abban a pillanatban olyan csend telepedett le a barakkra, hogy Dieter a saját szívverését is hallotta, és nagy meglepettségére a lányét is, ami azóta erősödött egy picit, így lassan egy lágy csókot nyomott annak kézfejére, majd csodálatos arca mindkét felére.
- Ha ez segít, elhozom neked a papádat is - mosolygott rá halványan. - Most viszont mennem kell, még mielőtt hiányolnák a jelenlétem vagy gyanakodni kezdenének a létszámellenőrzésen. Éjjelre viszont visszajövök, megígérem - adott egy utolsó csókot a kezére, majd kilépett az ajtón, s egyből meg is botlott Stasiekben, aki az ajtó előtt ült és szemeit törölgette könnyei miatt. - Ameddig vissza nem jövök, nem mozdulsz mellőle, még pisálni sem mész ki, megértetted? Úgy vigyázol rá, mint a szemed fényére! Rendszeresen méred a pulzusát is! Mars vissza hozzá!
Elhagyva a húszas kórházbarakkot, Dieter Weiss alig egy perc alatt mohón elszívott idegességében egy szál cigarettát, mindvégig a lány egészségéért aggódva, hiszen Mengele vagy akármelyik másik orvos, aki nem Doktor Münch volt, ezután veszélyt jelent majd számukra. Elővett egy másik cigarettát, azt is gyorsan elpusztította öt szívással, a füstölő csikket egy erőteljes mozdulattal pöccintette a fehér hóba; a vasárnapi négy órai létszámellenőrzéshez igyekezett a női táborba, hogy szemmel tartsa a foglyokat, a kápókat, de még a megbízhatatlan, állandóan magukat mutogató SS Helferineket is.
- Állj egyenesen, te zsidó kurva! - ütött egyet az egyik Helferin az egyik fogoly hátára a fekete korbácsával, mire az erőtlenül összerogyott a sárba. Továbbra is a haldokló nőt bámulta, aki akkorra már nehezen szedte a levegőt, s úgy intett két kápónak, hogy húzzák el a csíkos ruhába erőltetett testet, mire azok lehajtott fejjel hajtották végre a parancsot. Dieter megállt Bartel mellett, hátra tett kezekkel figyelte az eseményeket, ameddig a kápók lapokról olvasták fel a számokat, mindenkivel napról napra elfeledtetve az igazi nevüket, a háború előtti igazi énüket. Irma Grese is a sorok között sétált, minden gyanús nőt egyenest a gázkamrába taszított, miután jól ellátta a bajukat a csizmatalpjával és korbácsával; szigorú, halálos tekintetével mindenkit alaposan végigmért, némelyik fogolynál még el is időzött egy kicsit, hogy jobban megnézze magának azokat a halálsápadt arcokat.
- Grese ma nagyon néz téged is, bejössz neki. Jól megdugnád, mi? - motyogta Dieter Bartelnek, amikor Irma már negyedjére pillantott Bartelre, s az halkan elnevette magát.
- Az nem kifejezés!
- Hallottátok a szóbeszédeket is róla? - kérdezte Kurt Brodmann, közelebb lépve Dieter Ralf Weisshez és Bartel Eisenberghez. - Állítólag akit szebbnek tart önmagánál, azt is a gázkamrába küldi, nem csak a betegeket.
A smaragdzöld tekintetű férfi torka újra hamar összeszorult, mialatt Kurt Bartellel beszélt tovább, s nemsokára mohón rá is gyújtott még egy cigarettára, hogy csillapítsa felgyülemlett idegességét, amit Grese okozott neki, ugyanis ha az SS Helferin bármikor ránéz Edith Bleuerre, a világ leggyönyörűbb lányára, az könnyen annak az életébe kerülhet.
- Vigyétek el - mutatott Grese egy nőre, aki tiszta rühes volt, egyfolytában vakarózott a rajta mászkáló tetvek miatt és már alig állt a lábain az erőtlenségtől.
- Dehát én egészséges vagyok, kérem! Tudok dolgozni! Kérem, ne! Ne vigyenek el! - visított a nő, miközben két kápó egy teherautó felé rángatta őt a többi Grese által kiszúrt nővel együtt, hogy Zyklon-B-vel zuhanyozzanak le. Dieter pontosan tudta, hogy ha a lány jelen lett volna az Appelen és szemtanúja az egésznek, amit Grese művel a társaival, reszketve sírna az ijedtségtől; túl jó és értékes szíve van annak a lánynak, akibe beleszeretett, aranyszív az, bizony. Mindig mindenkit maga elé helyez, mindenkinek mindig a legjobbat próbálja nyújtani, mindig csak segít, de soha semmit nem kap cserébe.
Grese összesen harminc nőt küldött el zuhanyozni, ebből négyet már halálra vert korbácsával, így csak huszonhaton tértek a föld alá sok más csíkos ruhással együtt, akiket máshonnan rángattak oda, hogy utolsó perceiket ott töltsék el, s a halálos gáz járja át a tüdejüket a leszigetelt szobában.
Nemsokára megjelent a Herr Doktor is, ugyanabban a fehér orvosi köpenyében, amit még a birkenaui látogatása során is magán hordott, majd Grese büszke tekintettel egy terhes zsidó nőt vonszolt elé.
- Azt ígérték, hogy a babáimnak nem fog baja esni! Alá is írtam azt a hülye papírt, amikor idehoztak! - sipított, mire az egyik SS Helferin megcsapta az arcát.
- Kussolj!
Mengele, hogy a foglyok ne essenek kétségbe, egy beteges mosolyt villantott meg mindenki előtt, majd együttérzően rátette fehér kesztyűbe bújtatott kezét a fogoly nagy pocakjára. - Hármas ikrek, igaz? - kérdezte, mire a nehezen fogoly bólintott. - Parfait! Parfait! Jöjjön velem, drága leendő kismama!
- De a babáim...biztonságban lesznek? Velem maradhatnak, igaz?
Dieter Weiss tudta jól, hogy mihelyt Mengele arcán a mosolya csak szélesebbé vált, annál idegesebb is lett, ám színészi tehetségével tökéletesen le is takarta ezt, mintha nem készülne semmi brutális dologra mindeki háta mögött. - Persze, hogy magával maradhatnak, jó soruk lesz, meglátja! Jöjjön velem, kedves! Jó helyre visszük, ahol nem kell többet aggódnia semmi miatt!
- A kis naiv...
- Nem is sejti, hogy az a beteg állat mit fog csinálni vele és a gyerekeivel. Még én is félek attól a beteg állattól - felelte Bartel, Dieter pedig elismerően bólintott és szomorúan is. Dieter nem utálta kifejezetten a zsidókat, még a Führer határozott parancsára sem, sőt napról napra egyre közelebb került az egyikhez, mindazonáltal az, amit Mengele művelt nap mint nap, az végképp kiakasztotta; nem értette hogyan képes egy ember ilyen módon kínozni másokat hülye kísérletek miatt, amik soha nem fognak megvalósulni, még akkor sem, ha az egész életét rájuk áldozza. Nem tagadta ugyan, hogy ő is egy gyilkos volt, akit máris halálra ítélt a világ, akárcsak a zsidókat, mégis egy zsidó lány miatt jobb ember akart lenni, megszabadulni a kínoktól és az ártatlan emberek vérétől, ami mind a kezéhez tapadt.
- Á, még több leendő kismama! Erre tessék! - mutatott az üres teherautóra, ahogy a kápó még két terhes nőt ráncigált a százados elé. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szerencsés napom lesz!
A hányinger kerülgette a férfit, ahogy Mengele immár boldog és őszintén beteges mosolyát figyelte, miközben az a saját autójába szállt be és hajtott el a teherautóval mögötte; Dieter megkönnyebbülve indult el az Appel után a férfitáborba David Bleuerhez, hogy elvigye őt szeretett lányához, hátha neki is a jobban kedvére tud majd így tenni.
A férfitáborba belépve hátra tett kezekkel és szigorú tekintettel haladt el minden egyes zsidó férfi mellett, akik sapkájukat lehúzva fejükről adták meg neki a tiszteletet, ám ő nem is figyelt rájuk, gondolatban teljesen máshol járt. A barakkhoz érve rögtön benyitott a bűzös helyre, ahol a legtöbben mind a helyükön feküdtek, ám akadtak olyanok is, akik lábon álltak és cigarettafüstöt fújtak egymás arcába, úgy beszéltek a háborúról, ám ahogy meglátták a hadnagyot, mindegyikük levette a sapkáját és lehajtották fejüket. Furcsa módon Dieter Edith apját nem a számán szólította a foglyok előtt, hanem a teljes, valódi nevén, hiszen igenis emberként tekintett rá, mintsem egy rágcsálóra; a férfi nevét hallva nehezen lekecmergett a priccsről, fel sem nézve rá indult utána, bezárva maga mögött az ajtót. Újonnan kapott ruháiba burkolózva indult el a zöld egyenruhás után, amiket az azelőtti napon kapta tőle, s fekete bakancsaival trappolva a frissen hullott hóban ért a katona mellé; lihegve próbálta tartani Dieterrel a lépést, aki könnyedén sétált a hóban, pirosas arca pedig kitűnt a David sápadt arca mellett.
- Uram, alázatosan kérem, bocsásson meg a kérdésért, de nem tudja, hol van az én lányom? Már jönnie kellett volna hozzám, de mégsem jött el és nagyon aggódok miatta.
- Ami azt illeti, David, pontosan miatta vagyok itt - felelte a tiszt, majd megkínálta Davidot egy cigarettával a tárcájából, aki idegességében sem fogadta el a sodort szálat, annyira elítélte a dohányzást.
- Kérem, mondja el, mi történt?
- Megverték.
- Dehát mit árthatott neki az én kicsi lányom? Ő senkit sem bántott soha! Lehet néha visszabeszél mérgében, de istenemre mondom, a légynek sem tudna ártani - kezdett el könnyezni David az ijedtségtől, hogy akármikor elveszítheti a lányát.
- Ne legyen ebben olyan biztos.
Dietert valósággal lenyűgözte, hogy David mennyire félti a lányát, mennyire aggódó jó apa módjára, ha gyermeke bajba kerül, és hogy mennyire szereti Edithet, a férfi azonban soha nem részesülhetett apai szeretetben, Ralf Weisst is csak egy idegen embernek tekintette, aki minden nap ott volt a Weiss házban és egyfolytában cigarettázott, végig Peterről áradozva, s hogy mennyire büszke legidősebb gyermekére; csupán egy idegen ember, aki pár éve életét vesztette, miközben mindvégig a kisebbik fia halálát kívánta.
Dieter Weiss semmit sem szólt, hiszen ha David Bleuer nem is, de ő mindent megtett annak érdekében, hogy megvédje a lányt a gáztól és a tűztől, sőt egy ártatlan hangyától is, hogy jobban érezze magát még a legrosszabb körülmények között is, amit nap mint nap át kellett élnie Auschwitz-Birkenauban.
Ahogy megérkeztek a kórházbarakkok területére, Dieter is szedni kezdte lábait a húszas barakk felé, hiszen hiába telt el alig tizenöt perc, mióta magára hagyta a lányt Stasiekkel, máris hiányolta gyönyörű arcát, könnyektől csillogó kék szemeit és a ritka mosolyát, melyet alig látott, mióta megismerték egymást. Bár a lány nem mosolygott sokat, a táborba kerülése után, jóformán alig lehetett látni széles, őszinte mosolyt azon az ártatlan arcon, és ezt Dieter meg is értette a gyász miatt, mégis számára mindegyik mosoly beleégett a gondolataiba, és képtelen volt kiheverni őket akár egy másodpercig is. David ugyanúgy szapora léptekkel haladt mellette, s ahogy beértek a kórházbarakkba, idegesen pillantott jobbra-balra aggódó tekintetével, mígnem Dieter az első emeletre vezérelte, onnan pedig a titkos helyre, ahova Stasiek rejtette el a világ elől az eszméletlen lányt.
- Ne...ne, ne ne, ezt nem lehet! Úristen! - tört ki sírásban David, ahogy meglátta szeretett lányát egy koszos priccsen feküdni, takarók alá rejtve, s sápadt arcát már javában ellepte a piros szín, mely nemsokára kékké és feketévé fog változni. Azonnal hozzá sietett, közben meg is botlott a saját lábában, és pár pillanat alatt már lánya arcát tartotta remegő kezei között, könnyektől homályos tekintettel adott egy csókot homlokára. - Kicsi lányom...
- Itthagyom magukat. Megpróbálok utánajárni pár dolognak - ment ki Dieter Weiss az ajtón, vissza se nézve, és biccentve köszönt el Stasiektől is, jelezve neki, hogy tegyen meg mindent a lányért, ameddig ő távol van.
A női táborba vette az irányát, pontosabban a huszonkilences barakk elé igyekezett a lehető leggyorsabban - kissé már kifáradva és halkan lihegve a tüdőgyulladása miatt - hogy beszéljen az egyik Pavlíková lánnyal vagy Tomaszewszkával Edithről, és nagy szerencséjére meg is találta Nadja Pavlíkovát a hóban ülve, épp egy darabka kenyeret majszolva. Próbálta kideríteni, ha a barátnői tudnak-e valamit a szerelméről, ki tehette vele azokat a megbocsáthatatlan szörnyűségeket, hogy minél előbb bosszút állhasson az illetőn, legyen az akárki, akár a saját testvére is. Leguggolt a fáradt lány elé és együttérzően lehúzta aranyszőke haját takaró tányérsapkáját és könnyektől csillogó szemeibe nézett; Nadja azonnal megállt az evéssel, azon nyomban el is rakta a maradék kenyerét, villámgyorsan lenyelte a falatot, ami a szájában volt és összekulcsolta maga előtt koszos kezeit.
- Ne félj, nem veszem el tőled. Nadja Pavlíková, igaz? - kérdezte a férfi, mire Nadja bólogatni kezdett. - Ki bántja folyamatosan Edithet? Ha elmondod, egy hónapig tripla adagot kapsz az ételből.
Nadja ezúttal megrázta a fejét, a férfi pedig máris kezdte türelmét veszíteni. - És csokit is kapsz mellé minden nap.
- Nekem nem mondott semmit, de a nővérem tudja. Ő tudja...
- Ő hol van? - állt fel a tiszt, majd egy ügyes mozdulattal a fejére helyezte a tányérsapkáját és türelmetlen tekintettel nézett le Nadjára, aki megvonta a vállait.
- Három napja nem láttam...eltűnt, akárcsak Edith. Őt sem láttam egy ideje, talán egy napja. Eltűntek mindketten.
- Edith nemrég előkerült, de annyira rosszul van, hogy kórházba vitettem - gyújtott rá már a sokadik cigarettára.
- És Ivana? - állt fel Nadja is a tiszthez hasonlóan, leporolva a havat csíkos ruhájáról, mire Dieter Weiss összepréselte rózsaszín ajkait, jelezve, hogy Ivana Pavlíková mivoltáról nem tudott abszolút semmit. Nadja halkan sírni kezdett a tiszt szemei láttára, kezeivel takargatta egyre vörösödő arcát, ám Dieter semmi együttérzést nem mutatott, még csak nem is akart mutatni, ezért csak unottan szívott bele a szivarba kétszer egymás után és elfordult az összetört lánytól.
Nemsokára öszefutott Bartellel, mire a smaragdzöld szemű vígan veregette meg párszor a barna szemű, nála pár évvel fiatalabb katona hátát, aki férfimódra üdvözölte őt egy sugárzó mosollyal.
- Nincs kedved ma este elmenni Krakkóba? Annyira kedvem van szórakozni! Vasárnap van, rúgjunk ki a hámból! Steiner most beszélt az egyik jó kocsmáról ott, kipróbálhatnánk! - kérdezte Bartel, mire Dieter azonnal megrázta a fejét.
- Ma nem lehet, mert nekem kell segítenem Liebehenschelnek összeállítani listán egy női transzportot Ravensbrückbe; holnap már indulnak is. Nem mondhattam neki nemet.
- Persze, a munka...mindig csak a munka, pedig vasárnap van! Olyan rég nem voltunk már kikapcsolódni! Két hónapja egyetlen szép nőt sem láttam, aki engem is kedvelne Irmán kívül, csakis zsidókat - hisztizett az ifjú katona.
- Ne hidd azt, hogy én nem akarok menni, de a kemény munka fog elvezetni a Végső Győzelemhez, nem a Jägermeister.
- Te még hiszel benne? A Végső Győzelemben?
- Miért, te nem?
- Dehogynem, Dieter, én hiszek benne! - felelte Bartel, bár Dieter bizonytalanságot vélt felfedezni a hangjában.
- Akkor erről ennyit, Bartel - zárta le a háború kérdését kettejük között, mire Bartel morcosan morgott valamit az orra alatt.
- Néha olyan unalmas tudsz lenni...De Liebehenschel biztos elengedne, ha szépen kéred! Így talán még egy barátnőt is kapsz magadnak! Mi történt veled? Régen te voltál a legnagyobb nőcsábász!
- Földhöz csaplak, ha nem hallgatsz már el! Egy kis önuralmat biztosíts már, a francba is! Túl felelőtlen és szétszórt vagy! Jobb dolgom is van, mint részegen dugni hülye kurvákat!
Zsebeiben megbújt kezei egyből ökölbe lettek szorítva, ám azonnal lefékezte magát, még mielőtt meggondolatlanul beszélt vagy cselekedett; Dieternek ugyanis nem állt szándékában megbántani a legjobb barátját még véletlenül sem, csupán egyaránt beszélt belőle a felgyülemlett idegesség és a félelem, amit Edithtel történt szerencsétlenség okozott benne.
- Nem megyek és kész. Majd máskor - javította ki magát, mire Bartel bólintott.
- Ha nem, akkor nem - felelte, majd csendben baktatott tovább legjobb barátja mellett.
- Gyere, mindjárt érkezik egy transzport. Most mi is be vagyunk osztva felügyelni, és ha nem érünk oda időben, nem néznek majd ránk jó szemmel.
Bartel ezúttal nem szólt semmit, morcosan baktatott mellette, egyik pillanatról a másikra kedvét vesztette, és már nem volt kedve aznap Krakkóba utazni. Ahogy az auschwitzi peronra értek, a távolban meglátták a fekete gőzmozdonyt begördülni a legnagyobb őrtornyon, maga után húzva legalabb tíz marhavagont, amelyekben százak halálra ítéltjei voltak megbújva és elszigetelve a világ elől. Kezek lógtak ki a rácsos ablakokon, kenyérért, vízért könyörögve sírós hangjukon, kisgyerekek visítottak odabent, ám mindenki nemsokára elhallgatott, a kezek is sorban tűntek el az ablakokból, ahogy a vonat egy lassú fék után megállt.
- Honnan jöttek?
- Franciaországból - felelte Dieter száraz torokkal, amikor meglátta a sok francia kislányt és kisfiút a szüleikhez bújva, mind sírástól duzzadt arcokkal különböző játékokat, rongybabákat és kiskocsikat szorongattak picike ujjaik között.
Oldalról Mengele és Liebehenschel alakját pillantotta meg a két katona, ahogy az előbbi egy hátborzongatóan széles mosollyal, az utóbbi azonban egy nagyon is szigorú tekintettel igyekezett az újonnan érkezettek elé, hogy elkezdjék a nagy szelektációt. Mengele szokása szerint kesztyűkbe bújtatott kezeivel mutogatott jobbra balra, ugyanazt a fülbemászó dalt fütyülve, miközben síró emberek haladtak el mellette, ki a kapuk, ki pedig az egyes gázkamra felé a társaival együtt.
- Rohadt náci! Engedj el! Engedj el, ha mondom! - szabadult ki a német katona fogságából egy francia férfi, és a sajátjai felé fordult.
- Pofa be! - szegezte rá fegyverét a zsidó francia férfira a katona, ám az akkor sem hagyta abba a kiabálást. Arca egyre és egyre vörösebb lett, még a barna szemei is annak színét követték, az orrából kifolyt vér már javában odaszáradt a bőréhez, ajkai teljesen szárazak voltak, őszülésnek indult rövid haja zsírosan tapadt hozzá a fejéhez, és az öltönye is tetőtől talpig koszosan festett, sok helyen szakadt volt és kopott is, és ahogy Dieter látta, sok vér is éktelenkedett rajta.
- Emberek, ne dőljetek be a hazugságaiknak! Nem látjátok, hogy mi megy itt végbe?
- Ebből mindjárt nagy baj lesz... - suttogta Bartel Dieternek, mire az rögtön bólintott egyet. - Peter megint kikészül majd, ha megtudja, pedig mégcsak nem is ő a táborvezető.
- Megint leissza majd magát a sárga földig és pofázik arról, mennyire utálja az apánkat, pedig az a gerinctelen ember már rég halott.
Bartel nevetését visszatartva figyelte az eseményeket, egészen addig, ameddig egy lövés meg nem törte az emberi hangok sokaságát, és nemsokára az ember erőtlenül rogyott földre egy kis lyukkal a fejében, amiből javában ömlött már a vér a hóra. A tömeg elvesztette az eszét, mindenki fejvesztve sikítani kezdett, kisgyerekek visítva próbáltak megnyugvást és biztonságot találni szüleik szárnyai alatt, ám az egyik kislány - akinek láthatóan nem voltak szülei, hogy megállítsák őt - elkezdett futni az ellentétes irányba; Dieter a kislányt látván elsápadt, és mielőtt más katona észreveszi és utána indul, hogy golyót eresszen a fejébe, a férfi hatalmas lépteivel a kislány után indult, hogy lenyugtassa őt és a többiek közé vezérelje vissza. A kislány egy vagon mögött próbált megbújni, ám a hadnagy tökéletesen látta őt, és egy barátságos mosolyt öltött arcára, még mielőtt a kislány még sokkosabb állapotba kerül. Amikor a síró kis teremtéshez ért és leguggolt elé, csak akkor látta igazán, hogy milyen is ő: a kislány szőke fürtjei a barna szemeibe lógtak, köpni-nyelni nem tudott a hadnagy láttán, könnyei hagymavörös arcát áztatták, amit szégyellve próbált eltakarni úgy, hogy elfordult a vagon felé. Kicsiny kezeibe temette arcát, lábai minden egyes kutyaugatásnál megremegtek, és vékonyka kabátja mindig meglibbent egy keveset a felerősödő szélnél, ami Dieterben sajnálatot és együttérzést keltett, és kedve lett volna biztonságba vinni a lányt, messze Auschwitz-Birkenautól, holott tudta, hogy az viszonylag lehetetlen ennyi ember jelenlétében.
- Szia - köszönt franciául a férfi mosolyogva, a kislány azonban tovább sírdogált. - Hogy hívnak? - kérdezte ezután, mire a kislány egy pillanatra megállt a sírással, és könnyeit letörölve arcáról, szipogva a férfi felé fordult.
- Maelie - hüppögött.
- De szép neved van, Maelie. Én Dieter vagyok - nyújtotta ki a kezét a kislánynak, az pedig bizonytalanul kezet rázott vele. - Nem kell félned, én nem bántalak. A szüleid hol vannak?
- Nem tudom... - felelte a kislány, és az egyik szőke tincsét kisimította arcából, valószínüleg a kislány nem is tudja, hogy a szülei bizonyára már halottak.
Dieter Weiss mélyen benyúlt a kabátja zsebébe, majd egy tejszínes cukorkát húzott elő onnan, a kislány nagy meglepettségére: - Tessék.
- Köszönöm, Dieter - vette be a Maelie a cukorkát a szájába, majd engedett Dieter kedvességének és egy halvány mosolyt is mutatott neki, jelezve, hogy megbízik benne.
- Akkor visszamehetünk a többiekhez?
- De én félek ott...mindenki ordibál és veszekedik. Te szoktál félni? - kérdezett ezúttal a kislány, Dieter pedig ledöbbent. Annyira elgondolkodtatta Maelie kérdése a férfit, hogy az egy valós, nem rémisztő választ próbált adni, ám nem sikerült, ezért csak egy egyszerű válasszal állt elő.
- Igen, Maelie, én is szoktam félni. De ha a közeledben maradok ott, akkor nem fogsz félni? - állt fel a férfi, majd újból a kezét nyújtotta Maelie felé, aki ezúttal habozás nélkül el is fogadta, jelezve, hogy megbízik benne és indulhatnak. - Gyere akkor.
Amikor a német tiszt és a zsidó kislány megjelentek kézenfogva a vagonok mellett, minden ember elsápadt kettejüket látván, a katonák mérgesen néztek Dieter Weissre, míg a zsidók aggódva pillantottak Maeliere. A tömeg végképp csendes volt már, még az anyák is halkan sírtak a gyerekeiktől való szétválasztás miatt, egyedül a kutyák ugattak hangosan, és lassan Dieter számára is világossá vált, hogy minden személy tekintete az ő hátát ostorozza. - Állj be szépen a sorba - mondta a kislánynak feszülten, az pedig cselekedett, de nem engedte el a tiszt kezét továbbra sem.
Amikor Maelie Mengele elé ért, a katona rá sem tekintett, úgy küldte a jobb oldalra, azok közé, akik szintén a hálalukra és a gázra vártak, és amiután a százados végzett, Dieter a halálra ítéltekkel együtt indult el a gázkamra felé. Bartel Eisenberg főtörzsőrmester és Klaus Gruber őrmester vezették a nagyrészben gyerekekből álló tömeget, akik sírva tekintettek szüleik felé, akiket más irányba vezéreltek el; Maelie azonban az egyetlen kislány volt az összes gyerek közül, akinek egy könny sem folyt le gyermeteg arcán az út során.
- Hova megyünk? - nézett fel rá a kislány, és ártatlan barna tekintete hatalmas bűntudatot keltett a férfiban.
- Zuhanyozni - jött a kurta válasz és látszólag Maelie beérte ennyivel.
Bartel oldalról meglátta Peter Weiss alezredest, és nevetve biccentett Dieternek, aki szintén azonnal Peterre nézett: Peter Weiss tengerkék szemei valósággal szikrákat szórtak, ahogy meglátta öccsét egy vadidegen zsidó kislány mellett tornyosulni, miközben egymás kezét fogták.
Az épület elé érve viszont Dieter Weiss megtorpant, a többi emberrel ellentétben, akik már rég lefele indultak a lépcsőn. Hozzá hasonlóan Maelie is megállt, kérdőn pillantott fel Dieterre, aki csak bámulta hosszasan a téglaépületet, miközben mindkettejük hajára és tányérsapkájára emberi hamu telepedett le.
- Menj a többiekkel, Maelie. Én csak eddig jöhetek - mondta, mire a kislánynak még sápadtabb lett az arca az eredetinél is, ám Dieter folytatta: - De ígérem, itt foglak várni, amikor kijössz.
- Megígéred? - pislogott megszeppenve a lány.
- Hoch und heilig - válaszolta a férfi, mire Maelie kis termetével egy hatalmas ölelést adott a férfinak, de mivel a kislány nagyon alacsony volt Dieterhez képest, így csak annak a lábát tudta megölelni. Maelie bizonytalanul elindult aztán lefele a lépcsőn, ám mielőtt Gruber őrmester becsukhatta volna mögötte az ajtót, a kislány egy vidám mosoly keretében integetett lentről a tisztnek, aki tettetve a mosolyát, visszaintegetett neki; amit Dieter utoljára látott, azok Maelie barna szemei voltak, ahogy lassan eltűnnek előle. Érezte, hogy egy határozott ütemet hagyott ki a szíve, érezte az ürességet belül és azt, hogy milyen sorsra ítélte a kislányt, soha nem fogja megbocsátani önmagának, ezért még mielőtt meghallotta volna az emberek kétségbeesett sikolyait a leszigetelt teremből, rágyújtott egy cigarettára és Bartellel az oldalán elhagyták az egyes gázkamrát.
- Ahogy az alezredes nézett rád...Dieter Weiss, te halott vagy! - nevetett Bartel, megveregetve párszor Dieter hátát, aki teljesen elszállt önmagától.
- Bartel, ő csak egy ártatlan kislány volt.
- És zsidó.
Dieter Weiss vöröslő arccal állt meg és úgy tekintett Bartelre, mint aki már régóta benntartja a köhögést, Bartelnek pedig máris megváltozott a véleménye: - Követem az utasítást és teljesítem a parancsot, Dieter, te is tudod. Én sem csinálom ezt szívesen.
- És emiatt ítéltek máris minket is halálra, Bartel, meglátod, mindenki a fejünket akarja ígyis - szorította ökölbe a kezeit, amikor látta, hogy egyre több hamu szállingózik a kéményből. Peter Weiss alakját látták a távolban feléjük közeledni, szokásosan karcsú testtartással és szigorú tekintettel, és miután Dieter egy unott sóhajt hallatott beleszívva a cigarettájába, Bartel megint önkéntelenül elkuncogta magát, ellentétben Peterrel, akinek arca minden egyes lépésénél egyre ijesztőbbé vált. Ahogy eléjük ért, azzal a szigorú tekintetével máris utasította Bartelt szavak nélkül arra, hogy azonnal távozzon, aki hamar vette a lapot, és nevetését magába fojtva sietett el tőlük.
- Mégis mi volt ez, hadnagy?
- Mi mi volt? - válaszolt kérdéssel a hadnagy.
- Te velem ne szemtelenkedj! Minden katona szeme láttára egy zsidó kislány kezét fogod?! - kérdezte, és máris pattanásig feszült a helyzet.
- Peter, te is tudod jól, hogy ő csak egy ártatlan kislány volt - felelte teljes higgadt hangnemmel Dieter.
- Itt a felettesed vagyok, hadnagy, nem pedig a bátyád! Úgyhogy tisztelettel beszélj!
- Értettem, alezredes.
- Szégyent hoztál rám és szégyent hoztál a többiekre is! Szégyent hoztál az egyenruhádra!
- Emberként viselkedtem! - húzta fel magát már Dieter is, mire Peter rögtön egy olyan csípős ütést mért öccse arcára, hogy még a tányérsapkája is lerepült a fejéről.
- Emberként?! EMBERKÉNT?! Mi az, hogy emberként?! Te a Harmadik Birodalom német katonája vagy!
- Te nem voltál ott, amikor kitört a zavargás a rámpán amiatt a férfi miatt, Herr Obersturmbannführer! Ha nem viszem vissza, el is szökhetett volna, és amiatt már nem engem vonnak majd kérdőre, hanem téged és a Herr Kommandantot! És ha otthagyom, hogy széttépje egy kutya, de Himmler pont akkor teszi be váratlanul a lábát a táborba, akkor mit mondasz neki? Hogy ilyen fegyelmezett a táborunk? Vagy hogyan reagált volna a tömeg, ha ezt meglátja? Milyen fényt vetett volna ez ránk?! És én lennék a hibás, hogy fenntartom a tábor fegyelmezettségét?!
Peterbe hirtelen beleragadt a szó, képtelen volt bármit is mondani, ezért csak kitépte Dieter kezéből a félig elszívott cigarettát és három slukkot tüdőzött le egymás után, csak aztán szólalt meg, miután lenyugodott. - Még egy ilyen alkalom előfordul, és esküszöm, hogy te is mész velük a föld alá! Nem szégyenkezek többé miattad!
- Értettem, alezredes!
- Indulás vissza dolgozni, hadnagy! - sziszegte ki az ajkai között, mire Dieter szó nélkül hagyta ott az alezredest mégmielőtt az mégvalamit szólt volna.
Késő este, mielőtt még megszólaltak volna az esti szirénák, Dieter Weiss fáradtan dőlt hátra a széken, egy pár perces szünetet tartva a munka alatt, ugyanis ő vezette aznap a könyvelést ahhoz, hogy a Ravensbrückbe induló női transzportot minél hamarabb elindítsák. Liebehenschel mindvégig dícsérte, hogy ilyen szorgos, és soha egy rossz szót nem mondott az ifjabbik Weissről, és ezúttal is egy hatalmas mosollyal húzott le egy pohár bort, miután csak annyit mondott, hogy kikészíti a sok papírmunka. Nők százainak számát gépelte lapokra szünet nélkül, néha az egyik cselédlány által készített kávéba belekortyolt, és a Herr Kommandant számára fontos dolgokat is megbeszéltek, mint például a másnapi találkozójára vigye-e a családját vagy sem, amiket Dieter titokban időpocsékolásnak könyvelt el.
- És mondd, ifjú Weiss, te nem gondolkoztál még családon? - kérdezte, majd ezúttal egy pohár snapszot hajtott le.
- Nem, Herr Kommandant, még nem gondolkoztam rajta - gépelt tovább, rá se nézett a parancsnokra.
- Pedig sok szép nő van, akikből remek asszonyka válhat! Csak szólj nekem, és előkerítem a legszebbet neked! Vagy már megtaláltad az igazit? - kacsintott rá.
- Már megtaláltam az igazit, Herr Kommandant - felelte a hadnagy, mire Liebehenschel jókedvűen az asztalra csapott. Edith csillogó szemei jelentek meg előtte és gyönyörű mosolya, ám ahogy észbekapott, hogy a lány életveszélyes helyzetben volt és az életéért küzdött minden egyes pillanatban, máris gyorsabban gépelt, hogy minél hamarabb végezzen a munkával és visszatérhessen mellé.
- Tudtam én, te csibész! Mikor kéred majd meg a kezét?
- A hazám és a Führer az elsők a számomra, viszont ahogy megnyerjük a háborút, megkérem a kezét, Herr Kommandant. - Dieter tudta jól, hogy Liebehenschel lerészegedett, és akármit mond neki, úgyis pár másodperc alatt elfelejti hamis szavait: a Harmadik Birodalom ugyanis nem fog megnyerni semmilyen háborút.
- Helyes, fiam, nagyon helyes!
- És kész is van! - adta oda a hadnagy az utolsó számokkal teleírt lapot a parancsnoknak, mire ez egy elégedett mosollyal, és egy utolsó pohár snapsszal köszönte meg a tisztnek a segítséget, amit aztán egy koccintás után ketten húztak le.
- Rendben van, menj akkor, nem tartalak itt tovább.
- Jó éjszakát, Herr Kommandant - tisztelgett Dieter, majd egyből a húszas kórház felé vette az irányát, Birkenauba, hogy végre az igazival lehessen. Az úton végig csak ő járt a fejében, az igéző nézése és a nőies járása, melyek nem sokkal a találkozásuk után csábították el, illetve a csinos kis alkata, ami mindig elragadja egy pillanatra a tekintetét, holott tudja jól, hogy uralkodnia kell magán, ha a lány szívét szeretné megszerezni.
A főtábor és Birkenau közötti négy kilométert gyorsan megtette, szedte a lábait, ahogy csak tudta, közben kifújta az orrát is egyszer, fájós karja és válla miatt káromkodott, ám egyik sem tudta eltántorítani attól, hogy a lányhoz siessen és vele töltse el az éjszakát. Ugyanolyan sietős léptekkel lépett aztán be a húszas kórházbarakk ajtajain is, és Stasiekkel futott össze, aki a halott embereket húzta le az ágyakról, majd húzta el őket egészen a kijáratig; Dieter tekintetével rögtön beszédre kényszerítette Stasieket, aki elengedte az egyik hulla karjait, majd hangosan beszélni kezdett:
- A 4661-es számú fogoly jelenti tisztelettel Weiss hadnagynak, semmi változás nem volt az elmúlt órákban, a D5327-es fogoly továbbra is eszméletlen!
- Értem. Mindvégig volt mellette valaki? - indultak ketten az első emeletre.
- Természetesen, mein Herr! Az apja egész végig mellette volt!
- Rendben, estére maradok akkor én vele. Menjetek vissza mindketten a barakkokba, öt perc és szól a sziréna - utasította Stasieket rápillantva az órájára, mire az felrohant a lépcsőn és két másodperc alatt már Daviddal az oldalán tért vissza. David arcán látszott a kétségbeesettség, a bizonytalanság és a félelem a tisztet látván, ám Stasiek megnyugtatta őt egy bíztató, halvány félmosollyal.
- Jó éjszakát, mein Herr - mondták kórusban, a tiszt pedig unottan bólintott egyet és hagyta, hogy a két csíkos ruhás sietve elinduljon a férfitáborba.
Dieter érezte, hogy egyre súlyosbodnak a léptei, ahogy elindul felfelé a lépcsőn, minden egyes lépcsőfok adrenalininjekcióként fúródott egyre gyorsabban verő szívébe, ám amikor megállt az ajtó előtt, képtelen volt benyitni; túlságosan is szerette a lányt és vágyott rá minden pillanatban, mégsem akarta megtekinteni ilyen rossz állapotban, nem vitte rá az akarata, hogy benyisson csakis akkor, amikor rájött, hogy a lánynak szüksége van rá és nem szabad cserben hagynia. Izzadó ujjait a kilincsre helyezte, jól megmarkolta majd lenyomta és lesütött fejjel benyitott a sötét szobába, melyet épp csak egy gyertya világított meg valamennyire. Bizony ott volt Edith Bleuer az ágyon, a gyönyörű zsidó lány, szürke takarók alá rejtve a világ elől, csukott szemei alatt még mindig könnyek csillogtak, arca ugyanolyan sápadt és ütésektől néhány helyen piros, ajkai vérvörösek, rövidre vágott haja csíkos kendő alá rejtve, és ezeket látván Dieter torka rögtön száraz lett, nyelni sem tudott hirtelen. Lassú léptekkel közelítette meg az eszméletlen lányt, és a lehető leghalkabban ült le az ágy mellé húzott székre, és reményteli tekintettel nézte tovább azt a lányt és annak gyönyörű arcát, amelybe egykor teljesen beleszeretett és amely narancssárga fényben úszott.
- Megígértem, hogy visszajövök, emlékszel? Ha hallasz, jelezd valahogy - mosolygott a férfi, és titokban abban reménykedett, hogy kedves szavaitól a lány hirtelen elkezd dobolni az ujjaival, netán felébred és válaszolni is képes lesz, de semmi sem történt, a lány továbbra is mozdulatlan maradt. - Milyen napod volt? Unalmas lehet itt bent feküdni egész nap, nem igaz? Mielőtt kérdezed, nekem elég rossz. Ma reggel a létszámellenőrzés máris katasztrófa volt, Mengele megint megjelent és elvitte a terhes nőket. Aztán megpróbáltam megkeresni Ivana Pavlíkovát, de eltűnt, Edith, csak Nadja Pavlíkovával tudtam beszélni. Aztán...aztán jött egy újabb transzport Franciaországból és én is ott voltam felügyelni. Volt ott egy kislány - Maelie. Zavargás tört ki, és ő annyira megijedt, hogy elfutott, én pedig utána mentem, nehogy megöljék. Megkérdezte, hogy szoktam-e félni, de én, gyáva, nem mondtam, csak annyit, hogy "igen, szoktam". Azt kellett volna mondanom, hogy minden egyes pillanatban, mert bármikor elveszíthetlek. És utána a gázkamráig kísértem...végig a kezét fogtam, hogy megnyugodjon. Peter ezután meg istenesen lecseszte a fejemet emiatt. Ő csak egy kislány volt, Edith, alig lehetett hét éves és én megöltem őt. Megöltem őt, pedig ő bízott bennem...hagytam, hogy bemenjen oda a többiekkel együtt.
Kesztyűbe bújtatott kezeit összeszorította, és csak reménykedni tudott, hogy Maelie hamar átesett a gázon, és nem sokkal azután az ijesztő tűzön is; a férfi szerint a tűz ígyis maga a megtestesült entrópia, emlékeztette, hogy ő maga porból lett és nemsokára porrá is lesz, és a kislány halála után a lánynak is megesküdött, hogy ha a kislányt már nem, de őt és az apját meg fogja menteni a gáztól és a tűztől egészen a háború végéig: - Lehet, hogy Maeliet nem, de téged és apádat mindenképpen megvédlek, kerüljön az bármibe. Nem fogom engedni senkinek sem, hogy bántson. És azt a hülyét is megtalálom majd, aki bánt téged és megölöm. Meg fogom ölni, legyen az bárki.
Utolsó szavát kiejtve, a férfi minden bátorságát összeszedte és gyengéden a lányhoz hajolt, majd egy erőtlen csókot nyomott arra a puha arcra bíztatásképp, mely a föld minden boldogságát jelentette számára a cigaretta mellett. Kezébe vette a lány kezét, finoman végigsimított minden egyes pontján, hosszú ideig csak gyönyörködött benne, mialatt a kézfejre is egy sokatmondó csókot nyomott.
- Tudod, mi fogott meg benned a legjobban? Hogy ennyire kitartó vagy, és már Drezdában is tudtam, hogy te nem olyan vagy, mint a társaid. Már akkor megakadt rajtad a tekintetem, pedig nem is tudtam, hogy ki vagy. Emlékszel még arra a napra? Forró szeptemberi nap volt az...a peronon láttuk meg egymást először, amikor elém hoztak: a hajad kócosan omlott le a vállaidra, barna kabátot viseltél, és talán egy fehér inget, amit betűrtél a szoknyádba. Piros ajkaid remegtek és a kék szemeid könnyektől csillogtak, ahogy rám emelted vonzó tekinteted, ami azonnal a hatalmába kerített. És amikor meg kellett volna ölnöm téged, hogy megszabadítsalak a kínoktól, amik rád várnak, mégsem tettem és azóta sem bánom, bár nagyon önző voltam. Sajnálom, hogy most miattam kell szenvedned, de túl kell élned a háborút, Edith.
Dieter Weiss hadnagy egész éjjel csakis a lánynak szentelte minden figyelmét, egy percre sem hunyta le a szemét, folyamatosan beszélt hozzá, fogta a kezét, mellette volt minden egyes pillanatban. Bár néha el-el szenderedett, mégsem engedett az álom mézédes csábításának, és csakis Edithre koncentrált és az ő érdekeit helyezte előnybe, ezért sikerült az egész éjszakát alvás nélkül kihúznia.
A napok fájdalmasan lassan teltek, Dieter Weiss számára a következő hét egy igazi kínszenvedés volt, három teljes napig ugyanaz a monoton napirend ment: reggel nehezen otthagyta a lányt Stasiekkel a húszas kórházbarakkban, Peterrel szúrósan tekintettek egymásra a távolból, néha össze is kaptak hülyeségeken, Bartellel hülyéskedtek, papírmunkát végzett, Münch mellett állt, ameddig az megvizsgálja a lányt, napi három létszámellenőrzésen vett részt, hűvös tekintettel bámulta a csíkos ruhások sokaságát, mialatt csakis végig a lányon járt az esze, és végül estére visszatért hozzá feltűnés nélkül, hogy ő vigyázzon rá és beszéljen hozzá; ám a negyedik nap reggelén bekövetkezett, az a dolog, amit Dieter Münchnek is világosan megjósolt, ugyanis Edith Bleuer végre felébredt. Hajnali öt óra körül lehetett már, negyed órával a szirénák megszólalása előtt a férfi még mindig a kórházban volt, és unalmában éppen a tárcájával játszott - ami csak annyiból állt, hogy kinyitotta majd rögtön be is csukta azt. Ránézve a lányra, s annak sápadt arcára, a férfiban egyre csak csökkent a remény, ám mégsem adta fel, hiszen teljes szívéből szerette Edith Bleuert és minden nap látta David Bleuer arcán a kétségbeesettséget és a félelmet, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti szeretett lányát.
Öt perc elteltével a férfi nehezen rávette magát, hogy felálljon és elkezdjen készülődni a reggeli létszámellenőrzésre, ami csakis annyiból állt, hogy megigazította zubbonyát, arra rávette a hosszú, térdig érő kabátját, és végül elegánsan hátrafésült hajára rahúzta makulátlan tiszta tányérsapkáját. Ahogy az utóbbi napokban is minden egyes reggel tette, ezen a napon is egy rövidke csókot nyomott a lány arcára, s ezzel jelezte, hogy sajnos mennie kell dolgozni, hiába maradna vele szívesebben a kórházban.
- Most mennem kell, de ígérem, ahogy lesz egy kis szabadidőm, rögtön hozzád jövök - fordult el tőle és ment volna el, ha a lány váratlanul köhögni nem kezd. A férfi olyan boldogan és gyorsan fordult meg, hogy ezen még saját maga is meglepődött : - Hé, hé, nyugi, itt vagyok! Itt vagyok!
Edith arca hirtelen eltorzult a fájdalom miatt, ami az egész testét érintette, ám semmit sem volt képes tenni, csak halkan nyögött és szárazon köhögött, ami teljesen bizonytalanná tette a férfit. A kék szemek nemsokára erőtlenül kinyíltak és egyenesen a férfi zöld szemeibe bámultak, lehetővé téve Dieternek, hogy minden egyes pillanatban újra és újra beleszeressen abba az igéző tekintetbe, mely örökre a hatalmába kerítette őt.
- Én vagyok az, Dieter Weiss. Hallod, amit mondok? - támadta a kérdéseivel őt, a lány azonban nem válaszolt, csak bámulta őt. - Gyere, akkor legalább próbálj meg egy kis vizet inni, Münch ezt tanácsolta - emelte meg egy kicsit a lány fejét, hogy inni tudjon. A félig vízzel teli fehér poharat lassan a lány piros ajkaihoz emelte, majd megpróbálta a lehető legtöbbet belédiktálni, ám amikor a víz vékony csíkként kezdett el kiszivárogni a lány szájából, Dieter azonnal elborzadt a látványtól, hogy a lány valójában milyen szörnyű állapotba került. Edith nehézkesen nyelte a vizet, a maradékot megpróbálta leerőltetni a torkán, hörgött és köhögött, a férfi pedig kénytelen volt elfordulni egy röpke pillanatra, hiszen képtelen volt nézni a lány sok szenvedését. - Mondd el, hogy mid fáj. Hogy hívnak? Hány éves vagy? Érted? Mid fáj? Csak mondj már valamit!
Edith egy árva szót nem volt képes kinyögni, csak bámult a semmibe azokkal a gyönyörű kékes szemeivel és ez Dietert is rendesen kiakasztotta, így a férfi rögtön Hans Münchért indult, magára hagyva tíz percre a lányt. Kilépve a kórházbarakkból, Dieter számára az ég aznap fakóbb nem is lehetett volna, a felhők annál unalmasabbak voltak, inkább fel se nézett, hanem a csizmáira szegezte tekintetét, hatalmas és gyors léptekkel indult először a férfitáborba Stasiekért, hogy a kórházbarakkba küldje, azután Münchért, hogy megvizsgálja a lányt.
Már közel járt a férfitáborhoz, amikor a szirénák fülsiketítően elkezdtek szólni, kápók kezdtek ordibálni, és nemsokára csíkos ruhás emberek sokasága jelent meg a barakkok körül, egy hatalmas élő láncot alkotva. Dieter Weiss smaragdzöld tekintetével Stasieket kereste, és amikor meglátta a koszos arcát, határozott tekintettel állt meg előtte - Stasieknek rögtön leesett, hogy valami nincs rendben.
- Fogd az apját és futás a kórházba. Felébredt. Los!
Stanisław fel sem nézett a tisztre, úgy indult el megkeresni David Bleuert, és amikor megtalálta őt, suttogott valamit a fülébe, majd mindketten futásnak eredtek, Dieter azonban nem hagyta el a férfitábor területét egy ideig, hanem úgy tett, mint aki végezné a munkáját és mindent alaposan ellenőrízne, mialatt a kápók felolvassák a számokat. Hó sűrű hamuval keveredve szállingózott csendesen az égből, a férfi foglyok szüntelenül remegtek, a katonák csendben beszélgettek, a kápók ordítottak, a kutyák ellenben mindennél rosszabbak voltak ezen a napon, hiszen úgy ugattak a csíkos ruhásokra, mintha az életük múlna rajta. Odaát, a női táborban is már javában zajlott a létszámellenőrzés, a Helferinek és a kápók olyan hangosan ordítottak, hogy azt még a férfitáborban is tökéletesen és tisztán lehetett érteni.
- Mindenki dolgozni! Los! - jött a kápó utasítása, miután alázatosan jelentette a létszámot a mogorva tiszteknek. Dieter Weiss még a foglyok távozása előtt feltűnés nélkül elhagyta a férfitábort, arca egyre és egyre pirosabb színt öltött magára, mialatt lépteit újra megszaporázta idegességében, és az auschwitzi zsidórámpára igyekezett, hiszen feltételezte, hogy Münchöt ott fogja találni a többi orvossal együtt. Nagy megkönnyebbülésére és egyben meglepettségére Doktor Hans Münch pont vele szembe sétált, a kapuk felől érkezett, elegáns léptei alatt szüntelen ropogott a frissen hullott hó, mialatt egy halvány mosollyal közeledett a hadnagy felé.
- Jó reggelt, Dieter! Épp felétek tartottam! Úgy látom, ma kellemes napnak nézünk elébe, nem igaz?
- Felébredt, Hans. A lány magánál van - tért rá a lényegre, Hans arcizmai azonban meg sem rendültek, úgy hallgatta végig Dietert. Egyikőjük sem mondott semmit ezután egy rövid ideig, hanem sietős léptekkel indultak visszafele a húszas kórházbarakkhoz, hogy Hans végre meg tudja vizsgálni rendesen a lányt, akit Peter Weiss négy nappal azelőtt rettenetesen összevert hirtelen haragból.
- Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem eddig, de hogy van a vállad? Haller mesélte, hogy kificamítottad rendesen és egy tüdőgyulladást is sikerült mellé összeszedned....meg azt is, hogy a bátyád mennyire mérges volt, amikor megtudta - mosolygott a bajsza alatt az orvos.
- Sokkal jobban van, bár sokszor érzek még általában tompa fájdalmat, de van, amikor fájdalomcsillapítót is be kell vennem. Megfáztam, nem kezeltem, aztán tüdőgyulladás lett belőle...Peter meg...ő Peter, mindig mérges, ha rólam van szó - harapta el a mondat végét a férfi, ugyanis utált Bartelen kívül mással Peterről beszélni, és Münchhel sem szerette volna megosztani a privát dolgait.
- A bátyád egy nagyon határozott és elszánt ember, mindig tudja, hogy mit akar és mindig el is éri azt. Ne szapuld, jót akart és aggódott érted, hiszen a tüdőgyulladásba bele is halhattál volna.
- Peter nem miattam aggódott, hanem a jóhíre miatt - álltak meg mindketten nemsokára a kórházbarakk előtt, Dieter pedig kinyitotta az ajtót, majd előreengedte az orvost: - Csak utánad, Doktor.
Hans Münch felemelt fővel lépett be a barakkba, és minden lépése annyira határozott és gyors volt, hogy ideje sem volt ránézni a többi fogolyra, akik élettelenül feküdtek a priccseken, akár a partra vetett halak. Ahogy a szoba elé értek, Dieternek újból összeszorult a torka, és Münchhel ellentétben ő egy kicsit lelassított az utolsó pár méternél, hogy felkészüljön újra a szörnyű látványra; Hans azonnal a szobába sietett, Dieter viszont megállt, képtelen volt rávenni magát, hogy legalább egyet lépjen még, ahhoz túlságosan fájt neki a látvány, amit a lány nyújtott. Tárcájából nehézkesen kihúzott egy szál cigarettát, de idegességében a gyufát - amivel a szál végét akarta a lehető leghamarabb meggyújtani - kettétörte a dobozon, így csak a következő próbálkozásra sikerült lángra kapnia egy újabb gyufának, amit először a sercegő hang jelzett. Hiába nyugtatta le őt mindig a cigaretta úgy, hogy még a szívverése is normál lett a legdurvább és legveszélyesebb helyzetekben, ezúttal semmit sem használt, ugyanolyan ideges maradt és képtelen volt koncentrálni. Münch kérdésekkel és utasításokkal bombázta máris a lányt, és ahogy Dieter hallotta, mialatt mohón szívta a cigarettáját, a lány néha motyogott valami választ is.
- Kérlek, kedves, most nézd az orromat, én addig megvizsgálom a szemeidet. Két másodperc lesz az egész - mondta Münch, és vélhetőleg a lány azt tette, amit az orvos kért. - Rendben, köszönöm. Most nyisd ki a szád, nyújtsd ki a nyelved. Tökéletes. Még pár kérdés és készen vagyunk.
Dieter Weiss Münch szavai hallatán újból beleszívott a cigarettába, és csakis rávette magát, hogy bemenjen a szobába, hiszen mégiscsak Edith Bleuerről volt szó, aki mindennél fontosabb volt számára. Úgy tett, mint aki tökéletesen határozott lenne, holott közel sem volt ahhoz, és ezzel a határozott tekintettel képett be a szobába, miután elnyomta a cigarettáját; Stasiek rögtön ránézett Dieterre a barna szemeivel, amelyek felmérhetetlen fájdalmat sugároztak, David ellenben türelmesen és aggódva ült a lánya mellett és fogta bíztatóan a kezét, mialatt Münch kedvesen vizsgálta azt.
- Emlékszel arra, hogy mi történt veled?
Mind a négy férfi csakis a lányra figyelt, mindegy apró mozdulatát tekintetükkel követték, Edith pedig lassan megvonta a vállait, ezzel csalódást okozva Dieteréknek.
- Tehát a vasárnapra egyáltalán nem emlékszel. De arra, ami azelőtt mind megtörtént, arra emlékszel? - Edith ezúttal lassan bólintott. - Játszol valamilyen hangszeren? - jött az újabb kérdés, ezúttal is mindegyik tekintet az arcát fürkészte, legfőkébb a Dieter Weissé, és a lány is lassan ráemelte a kékes tekintetét a férfira, aztán rögtön nyílt a szája a rövid válaszra.
- Zongorán.
- És most is tudod, hogy hogyan kell játszani rajta? - Edith újra bólintott, tekintetét továbbra sem vette le Dieterről, csak akkor, amikor Münch Stasiekről kérdezett.- És ő itt ki? Hogy hívják? - mutatott Münch Stasiekre.
- Stasiek... ő a legjobb barátom - felelte a lány hörögve, Stanisław Głowa arcán pedig egy bíztató mosoly terült el.
- Értem. És ő ki?
Ahogy Hans Münch Dieterre mutatott, a két szerelmes fiatal tekintete újra egybeforrt, s úgy bámulták egymást, hogy egy pillanatra meg is feledkeztek a körülöttük levő dolgokról és személyekről, csakis ők ketten léteztek és a közöttük levő erős érzelmek és kötődés.
- Nem tudod? - bizonytalanodott el Münch is.
- De...Weiss hadnagy.
- Rendben van. Hát...ahogy látom, még bőven rádférne a pihenés. Beszélhetnénk kint, hadnagy?
- Természetesen - felelte Dieter feszült hangon, azzal mindkét katona sietve távozott a szobából.
- Ahogy látom, Dieter, az emlékezetével nincs baj, de a vasárnapra soha nem fog emlékezni. Semmire, ami aznap vele történt. Retrográd amnéziája van és nagy szerencséje, hogy most is tudja, hogyan kell zongorázni. Egy ilyen nagy trauma után tényleg nagy szerencse. Azt a félelmet, amit a szemeiben láttam, olyat még soha életemben nem tapasztaltam. Nem tudom, hogy kitől fél ennyire, és hogy ki bántalmazza ennyire a maga barbár módján, de ha ez így megy tovább... - vakarta meg a tarkóját az orvos.
- De hát én mégis mit tehetnék? Szerinted én nem akarom megállítani azt az őrültet? A lány nem akarja sehogysem elmondani! Stasiekkel és az apjával kell még beszélnem, hátha ők tudják, de meggyőződésem, hogy nekik sem mondta el, inkább egyedül szenved. Egyetlen egy barátja tudott róla, de az meg eltűnt.
- Valószínüleg az a barát már halott - mondta Hans lesütött tekintettel. - Nos...nekem mennem kell. És vigyázzatok, ne keltsetek feltűnést.
- Persze...köszönöm, Hans. Tartozom neked.
- Ugyan, nem tartozol te nekem semmivel. Maradjunk csak emberek ebben a borzasztó háborúban.
Dieter Weiss magára erőltetett egy halvány mosolyt, mialatt kezet fogott az előtte álló hadnaggyal, és miután egy-egy "viszlát, hadnagy" hangzott el mindkét katona szájából, Hans Münch a szomszédos kórházbarakkokba indult ellenőrízni a betegeket, Dieter viszont a lányhoz ment vissza.
- Sajnálom, de mennie kell, David. Nem maradhat itt - nézett Dieter Davidra, az pedig visszafojtotta sírását és egy csókot nyomott a lánya arcára.
- Mennem kell, drágám - engedte el Edith kezét, ám Edith nem volt hajlandó ebbe beleegyezni.
- Ne menj, papa...ne menj, kérlek, maradj velem...
- Edith, neked jó sok pihenésre van szükséged, nekem pedig dolgoznom kell. Stasiek végig itt lesz veled és vigyáz rád! - próbálta David megnyugtatni a lányát, ám amikor látta, hogy Edith szája már válaszra nyílt volna, rögtön közbelépett: - Ne ellenkezz, kérlek, hallgass az apádra!
- Megígéred, hogy...hogy... - kezdett el dadogni a lány, az apja azonban türelmesen végighallgatta. -...hogy visszajössz?
- Hazudtam én neked valaha? - kérdezett vissza a férfi, Edith megrázta a fejét. - Akkor megegyeztünk? - A lány ezúttal szó nélkül bólintott, bár ahogy Dieter látta, szívesen firtatta volna még a dolgot. - Köszönöm, drágám.
David Bleuer nehezen felállt a lánya mellől, újabb csókot nyomott Edith arcára, majd apró léptekkel indult az ajtó irányába, és még egy utolsó félmosolyt is küldött felé, mielőtt végleg elhagyta a húszas kórházbarakkot. Dieter még ott maradt egy pár másodperc erejéig, hogy az ajtóból még egy utolsó pillantást vessen a lányra, aki akkorra már Stasiekkel volt elfoglalva.
- Képzeld, Edita, Olek Kaczmareket kiengedtük! Az első beteged, akit megmentettél!
- És....és mi van Koljával? - kérdezte rekedt hangon a lány.
- Azzal a jóképű orosszal? Hát nagyon hiányolt téged az utóbbi hétben, folyamatosan csak kérdezősködött felőled! Fel is akart jönni hozzád, de azt már nem engedtem meg neki.
Ahogy meghallotta az orosz szót, és rögtön a férfi nevét is Stasiek szájából, Dieter egyszerűen fogta magát és úgy ment el, hogy vissza se nézett, hiszen ki nem állhatta, ha más udvarló is akad mellette, oroszokról pedig hallani sem akart. Ahogy kilépett a barakkból, David Bleuert látta meg, ahogy apró és bizonytalan lépteivel járkál a sárban, hol jobbra, hol balra dülöngélt, mialatt kisírt arcát takargatta mindenki elől. Dieter Weiss szó nélkül mellé lépkedett és szótlanul sétált mellette tovább egy ideig, és szeme sarkából tisztán látta, ahogy David mindegyre törölgeti a szemeit, de a könnyek csak nem akarnak elapadni.
- A lánya jól lesz, ne aggódjon. Segítünk rajta és magán is.
- Nem akarom, hogy az én kicsi lányom meghaljon, uram! Hát mit ártott ő annak az embernek, hogy ezt tette vele? Nem akarom, hogy a születésnapjára csak hamu maradjon belőle! A kicsi Dittém nem ezt érdemli!
- Nemsokára itt a születésnapja? - hökkent meg a zöld egyenruhás, mire a csíkos egyenruhás szipogva bólintott.
- Február harmadika. Akkor született a lányom. Egyáltalán mit adhatnék neki? Semmim sincs....Esetleg egy egész kenyeret? Vagy esetleg...
Dieter Weiss válasz nélkül hagyta ott David Bleuert, aki magában beszélve ment dolgozni, ő viszont egyenesen az SS központba igyekezett. Útközben mindvégig arra gondolt, hogy adjon-e ő is valamit Edithnek születésnapjára, valami fontosat, mégsem kihívót, hogy jelképezze, mennyire fontos a lány a számára, holott éppen morcos és ideges volt a jóképű orosz miatt. Morcos tekintete Peternek hamar szemet szúrt, amikor visszaért az SS központba és a saját szobájának ajtaját is úgy csapta be, akár egy hisztis kislány, de nem szólt semmit, inkább nem avatkozott bele ezúttal az öccse ügyeibe. Idegesen dobta le magát az ágyra, egész teste rögtön belesüppedt a matracba, mialatt tányérsapkáját is ledobta a szoba sarkába és a mérhetetlen düh és feszültség miatt legszívesebben elordította volna magát. Arra, hogy ki lehet az az orosz, a lány milyen kapcsolatban áll vele és hogy akarnak-e egymástól többet, mint barátság, Dieter Weiss nem tudta a válaszokat. Lehunyta szemeit és próbálta helyrepofozni magát a lehető leghamarabb, még mielőtt valaki beszélni kíván vele - a féltékenység teljesen átjárta a férfit tetőtől talpig, ám Dieter tudta jól, hogy bármennyit is kell küzdeni egy olyan lányért, mint amilyen Edith is, ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a legszebb lány csakis őt válassza.
A fejezetben mindvégig közreműködött két kedves barátnőm: Freyja_Torvik és IchBinMengele
Továbbá elnézést kérek tőletek, kedves olvasók, hogy ennyit kellett várnotok a részre, és nincs mentség sem, hogy miért ilyen sok időbe telt az egész, csak néha nehezen jönnek a szavak. Eredetileg nem ennyit terveztem a részbe, hanem sokkal többet, de az már meghaladná a 13000 szót is, ami hát valljuk be, kicsit sok lenne, úgyhogy inkább kettéosztottam a tervezett részt. Remélem, hogy ígyis elnyerte tetszéseteket! Köszönöm a megértést!