― Sosem szerettem a tüzet, mert folyton az járt a fejemben, hogy megégethetem vele magam, de ahogy elnézlek téged a pillecukroddal, legszívesebben a lángokkal takaróznék, olyan melegséggel járod át a lelkemet.
Magányos sütögetésemet a kedves hangon szóló Bruno szakította meg, hogy társaságomként feldobja a már így is egekbe ívelő boldogságomat.
― Olyan jártasan bánsz a szavakkal, hogy megkérdőjelezem, miért írom a dalaim szövegét ― nevettem fel, majd belekortyoltam a bokám belső felének támasztott üvegbe. Különösebben nem szerettem a sört, de amint ajkaimat bevonta egy csepp a Pax Pacis-i nedűből, rabjává váltam. ― Van egy olyan érzésem, hogy a piromániás Lukas ebben jelentős szerepet játszott.
― Lukas szeret játszani a tűzzel, de semmi pénzért sem égetné meg bálványozott önmagát.
― Van benne valami ― pillantásomat a karamellizálódó édességről a kertben összegyűlt tömegre tereltem, hogy, mint szomjazó turista a sivatagban, úgy kutassak az életed adó víz, esetemben Lukas után. Tekintetem megakadt egy igéző olíva szempáron, melynek tulajdonosa egy öreg fa törzsének dőlve pásztázott engem. Vérnyomásom zakatoló ütemét a fülemben éreztem dobogni, míg szájpadlásomat fémes íz vonta be, ahogy kishíján szívem kiugrott a helyéről egyenesen Lukas lábai elé, ahol lelkileg valójában hevertem.
― Dahlia, vigyázz! ― Bruno kiáltása rántott vissza a Lukas-univerzum elnyelő űrutazásából. Ijedten ugrottam meg a farönkön, mire ráeszméltem, hogy a pillecukrom begyulladt és a lángok versenyt futottak a bot felém eső végén kijelölt célvonalig.
Bruno, gyors reflexeire hallgatva verte ki kezemből a botot, hogy a tábortűz epicentrumába ugorva fejest, semmisüljön meg a lángok marásában.
― Annyira elhivatottan gyönyörködtél Lukas-ban, hogy kishíján leégetted a karodat... Gratulálok, Dahlia! ― morogtam magamnak alig hallhatóan. Lassan ismét visszatértem a veszélyt kiváltó személy figyeléséhez, aki halvány mosollyal bírálta szerencsétlenkedésemet, mielőtt ellökve magát a fától, elnyelte volna a tömeg.
― Tévedtem. Lukas szeret játszani a tűzzel, de eléri, hogy mások égessék meg magukat.
― Ez az én hibám volt, amiért nem figyeltem eléggé.
― Kezdettől fogva nem kellett volna engednem, hogy befogadjunk, de ő úgy erősködött, hogy hazahozzunk...
― Nem egy kivert kutya vagyok, akit úgy kellett összekaparni az út széléről.
― Pedig pontosan ez történt. Az útról szedtünk fel és a platón fuvaroztunk idáig, majd gondoskodtunk rólad, de te hálátlan korcsként beleharaptál a kézbe, ami etetett.
Bruno ártatlan arckifejezését egy sötét álarc taszította a háta mögé, amin a lángok árnyéka félelmetes táncot lejtett. Szavai tocsogtak a gonoszságtól, szívembe kegyetlenül szúrva a barátság tőrét.
― Eszméletlen voltam, az istenért! Mégis hogyan kellett volna kommunikálnom, hogy vigyetek inkább kórházba?! Vagy, hogy hagyjatok ott, ahol vagyok...
― Mindannyian jobban jártunk volna úgy.
― Menj a pokolba! ― sziszegtem remegő ajkaim közt, ahogy szememet elhagyta a szúró könnycsepp, arcomon perzselő szikraként hömpölyögve.
Combomon megtámaszkodva felpattantam, majd szapora léptekkel siettem minél messzebb, mintha a gyep forró lávaként égette volna talpamat.
― Felkapott a szél, virágszál? ― szemöldökeit vonogatva szórakozott velem, de én rá sem hederítve viharzottam el mellette, vállammal neki ütközve. ― Várj már! ― szaladt utánam a dombon lefelé. Hosszú lábaival hamar beért, így könnyedén elém lépve meg tudott állítani. ― Mi történt? ― puhatolózott ujjait csuklómra fonva.
― Ti. Ti történtetek ― kiáltottam rá egy indulatos mozdulattal kiszabadítva kezeimet, hogy lesöpörjem könnyeimet. ― Az életem maga volt a paradicsom. Rómában reggeliztem, Londonban ittam meg az öt órai teát. Számomra idegen emberek harsogták a nevemet, akiket olyan közel éreztem, mint a családomat. Abból éltem, amit imádtam csinálni. És most azt sem tudom ki vagyok valójában.
― Beszélj világosan, mert nem vágom miről hadoválsz ― emelte fel hangszínét, tanácstalanul széttárva felső végtagjait.
― Jobb lett volna, ha az út szélén magamra hagytok.
― Vond vissza!
― Bruno is megmondta, hogy csak egy hálátlan korcs vagyok, szóval nektek is jobb lett volna, ha nem teszem tönkre az életeteket.
― Megverem ― jelentette ki határozottan és gondolkodás nélkül elindult behajtani az ígéretét.
― Ne csináld. Olyan, mintha a testvéred lenne, ez pedig egy veszett ügy, ami nem ér annyit, hogy ezt felrúgd.
― Te sokkal több vagy egy veszett ügynél, Dahlia. Te vagy a mindenség. Szükségem van rád, mint tüdőnek az oxigénre, termőfölnek az esőre, állatoknak a takarmányra, táncnak a zenére, mert veled alkotok egy egészet.
Alig ocsúdtam fel abból, milyen káprázatosan áll ajkainak a nevem, olyan mély érzelmekről vallott magával ragadó hasonlatokkal, hogy azt hittem, a szívem már nem lesz képes felvenni a fiútól egyre szaporább ritmust.
― A virágszál név pedig értelmét vesztette abban a pillanatban, amint belenéztem a szemedbe, mert világossá vált, hogy sosem voltál olyan törékeny vagy sebezhető, mint egy virágszál. A jövőre nézve viszont remélem, hogy a hajlékonyságodra ez nem vonatkozik.
― Muszáj mindig tönkretenned a pillanatot?! ― nevettem fel egy meghatódottságtól ejtett könnyet hullatva.
― Igen, különben a saját hatásom alá kerülnék.
― Nos én a hatásod alá kerültem, mert szerelembe estem. Illetve nem estem, hanem belevetettem magamat egy végtelen szakadékba... és még mindig zuhanok.
― Ne mondd ezt!
― Miért? Szeretlek Lukas és ezt akkor is vállalom, ha azzal jár, hogy kiraksz az utcára. És nekem ne akard bemagyarázni, hogy ez nem kölcsönös.
― Sajnálom ― törölte le az arcomon csorduló sós cseppet, amit minden bennem háborúzó érzelmemtől nehezedve hullattam.
― Ne csináld ezt! Olyan kettősséggel nézel rám, hogy elhiszem szeretsz, aztán meg rácáfolsz mindenre. Mi jár ilyenkor a fejedben?
― Az, hogy nem akarlak tönkretenni! Nem akarom, hogy átmenj minden szenvedésen, amit én okozok. Nem akarom, hogy úgy járj, mint... ― kiáltása elfúló hallgatásba torkollott, mikor érzelmei felülkerekedtek hangján.
― "Mint"?
― Mint mindenki, akit közel engedek magamhoz.
― Görbe tükröt tartasz magadnak.
― Nem, virágszál. Anyám kényszerített arra, hogy a tükörben elmélkedve kitaláljam mivel szolgált rá az a szerencsétlen gyerek, hogy elhagyják. Azóta is keresem a választ, de ma már nem az ártatlan kisfiú néz vissza rám, hanem egy felnőtt férfi, akit legszívesebben szembeköpnék.
― Mondok valamit neked, Lukas Owen Armitage. Az anyád a világ legostobább döntését hozta meg, amikor elhagyott. Nem bírt szembenézni a felelősséggel, ami egy gyermek felnevelésével jár és ahelyett, hogy vállalta volna a következményeket, megfutamodott előlük. Ez viszont nem a te hibád, szóval hagyd abba önmagad ostromlását.
― Akkor apám is ugyanazon tanár keze alatt edukálódott, mert hasonló szegénységi bizonyítványt szerzett.
― Édes istenem ― motyogtam vérző szívvel. Már nem azt a ficsúrt láttam magam előtt, aki minden erejével szívem és önbecsülésem megsemmisítésén munkálkodik. Nem. Egy megtört lélek állt előttem, akit már gyerekként összetörtek s azóta is szíve darabkáit gyűjtögeti. ― Nem azt érdemelted, amit kaptál, úgyhogy most ne taszíts el magadtól, mert én megadhatom neked, amire méltó vagy.
― Amit érdemlek az egy korhadt... ― kezdte lemondóan horgasztva fejét. Két tenyeremmel közrezártam arcát, hogy tekintetét a talajról az én szemeimre irányítsam. Ujjaimmal lágyan cirógattam bőrét, miközben kegyes tónussal intéztem szavaimat.
― Amit érdemelsz az egy szív, amely teljes odaadással szeret és elfogad úgy, ahogy vagy. Ez pedig szerencsédre egy karnyújtásnyira tőled dobog érted ― tenyerét mellkasomra helyeztem, hogy bőrén keresztül érezzen.
A megbabonázott szempár dekoltázsom és ajkaim között cikázott, majd érintésemből kiszabadulva, kezével nyakamat megtámasztva húzott magához, hogy megcsókoljon.
Lukas sosem volt a szavak embere, leginkább abban hitt, hogy tetteink határoznak meg minket. Éppen ezért remegtek meg térdeim, míg érzelmeink megtestesülve kényeztettek minket. Gyomrom liftezett, mellkasom alig bírt igazodni hevesen verő szívemhez, ami kishíján belerokkant a tűzijátékként szikrázó feszültségbe. Levegőhöz is alig jutottam, de meg sem fordult a fejemben, hogy elvágjam ajkaink kötelékét, hisz éppen csak belekóstoltam a Mennyországba, ami drogként tett függőjévé.
― Azt kívánom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Veled a világ végén vagyok a legboldogabb.
― Ha tudom, hogy ilyen édes e virágszál nektárja, hamarabb leszakítom.
〰 𓆉𓂅 𑁍ࠬ ⊹ ࣪˖໑▸ ⤹ ꞋꞌꞋ ִֶָ ꙳໋͙ ⌑ 𓆫 〰
Hajnalban a Nap sugaraival a kék égen rózsaszín felhőket tanított úszni. Madarak mézes éneke csilingelt triangulum tisztaságával, melyhez társulva lovak nyerítése teremtette meg a tökéletes atmoszférát. Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy arcomat felmelegíti a napfény, egész testemet bejárva, talpamat bizsergetve. Mélyet szippantva a friss levegőből széna és virágpor szállt belém elmémet egy varázslatos utazás helyszínére invitálva. Hála érzésétől fűtve, széles mosollyal arcomon élveztem, hogy beleharaphattam az élet zamatos gyümölcsébe.
― Tetszik rajtad a pulcsim. Nem veszed le?
― Neked is jó reggelt, Lukas ― nyitottam ki szemeimet a hangja hallatán még vígabb mosollyal. Arcomra kiülő felhőtlen boldogságomtól fájduló ajkaimra lágy csókot hintett, majd ujjainkat összefonva mozdította el ámulattól földbe gyökerezett lábaimat. ― Hova viszel?
― Lazíts már, ha meg akarnálak ölni, már rég megtettem volna.
― Ettől még nem lesz bíztatóbb egy fa deszkás pajta, ami előtt egy véres szénakupac hever.
― A jószágok alá szalmát használunk, virágszál.
― Ezzel sem cáfoltad meg, hogy nem gyilkos szándék vezérel ―e.
― Na és ezzel már igen?
Megálltunk a pajta bejáratánál. Lukas mögém lépve húzott el egy lenvászon függönyt, így betekintést lelhettem egy otthon reggeli idilljébe. Pillantásom rögtön megtalálta a kancát, aki újszülött csikója mellett feküdve aludta az igazak álmát a szemben lévő szalmaágyon. A falak menti karámokban már éberen daloló csődörök fújtattak, akik csak arra vártak, hogy szabaddá engedve szaladjanak, amerre a szem ellát.
― Lovagoltál már, virágszál? ― zökkentett ki a látképben elmerülésből. Kezét lassan derekamra csúsztatta, míg nyakamba fúrva fejét nyomott bőrömre csókokat.
― Ugye tudod, hogy előtted is volt életem?
― Persze, egyébként még ennél is kisebb lennél.
― Te meg nem is lehetnél nagyobb seggfej.
― Shh, ne a lovak előtt.
Szemforgatva vártam, amíg elővezetett két lovat, majd feltette rájuk a nyergeket.
Egyik kezemmel a vezetőszárat ragadtam meg, míg másikkal megsimogattam a ló szőrét és fejemet az övének döntöttem. Éreztem, ahogy a vér szálingózik az ereiben, bőre testmeleg s szíve az enyémmel egyszerre ver, ahogy röpke pillanat alatt egymásra hangolódunk. Az agyam kikapcsolt, légzésem lelassult, mint holmi könnyed levegő párolgott el belőlem a tegnap este gyötrelme és oxigénné válva megsemmisült, mintha nem is létezett volna soha.
― Hogy hívják? ― informálódtam sörényét simogatva.
― Esperanza ― gerincemen borzongás futott végig a spanyol kiejtés hallatán. ― Annyit tesz remény.
― Az egyik szappanoperámban így hívták a főszereplőt.
― Még hogy én teszem tönkre a pillanatokat ― csóválta fejét rosszallóan felnevetve. ― Na pattanj, virágszál!
― Nem kell segítség, köszönöm ― fejtettem le magamról ujjait, mikor fenekemre helyezte, hogy feltoljon a nyeregbe.
― Fő az óvatosság. Nem ám úgy jársz, mint a szappanoperád főszereplője és leesel a lóról, utólag meg kiderül, hogy gyermeket vártál.
― Essünk túl rajta ― ragadtam meg csuklóját, hogy tenyereibe üljek, elősegítve támaszát.
― Te aztán bővelkedsz a lankasztó mondatokban.
― Verseny a domb aljáig? ― kacsintottam a fiúra lepillantva.
― Minek fáradsz?! Úgyis én nyerek.
― Gondolod te.
A napsütötte szőlőskerten lefelé a karókon felvezetett szőlők mutatták az utat, egymástól egyforma távolságra, katonás rendben húzódva a domb hosszában.
Arcomon széles vigyor ült, hajamat hullámként ölelte fel a szél, a napsugarak arcomat simogatták. Lukas nevetése, akár egy jelenet alatt halkan szóló zene, úgy csengett fülemben hangjának öblös tónusa a maga ércességével vegyítve, mely tekintélyt kölcsönzött neki ugyan, de számomra a legkedvesebb dallam volt.
― Azt hittem sosem érsz ide, te csiga ― nevetett fel karba font kezekkel, egyik lábára testsúlyát helyezve, míg másikkal a porzó talajon dobolt.
― Mentségemre szóljon, hogy be vagyok rozsdásodva. Utoljára az ötödik születésnapomon lovagoltam, akkor is egy póni hátán, külső segítséggel.
― A lovaglás olyan, mint a biciklizés; nem lehet elfelejteni. Nem számít mennyi idő telik el, bármikor is térsz vissza, ugyanolyan lojalitással várnak rád, mint amikor utoljára láttak ― habár szavait nekem szánta, ódája a lovához szólt, akit oly csodálattal nézett, oly gyengéden simogatott, hogy értelmet nyert a lovas terápia hatásossága. ― Akárhányszor lejövök az istállóba, a valóság megszűnik létezni, az agyam kikapcsol és csak a szívem ver az övükkel egy ritmusban. Minden szabad percemet rájuk szánom, ők pedig őszinte köszönetként energiával hálálják meg a törődést.
― A béke szigete a béke szigetén ― állapítottam meg a magasztaló fiút pásztázva. Lukas akkor érezte önmagát a saját bőrében, amikor a lovaival volt, hisz olyankor a családja biztonságos közege vette őt körül.
― Elnézést a zavarásért, fiatalok ― egy köhögés törte meg a pillanat nyugodt felszínét. Egyenruhájából ítélve a sziget postása csatlakozott hozzánk, ugyanakkor szavaiból nem sokat szűrtem le a spanyolt illető hiányosságaim miatt, ezért a kezében szorongatott levelekre és A4-es magazinra támaszkodtam. ― Señora és Señorita Espinoza nem voltak otthon, ezért ide hoztam a...
Hangja tompán merült némaságba, mikor tekintetem megakadt az újságon. Egy Vogue számot tartott a kezében, melynek címlapján én szerepeltem. Kezétől takarásban volt néhány alcím, de a lényeg így is tisztán olvasható volt:
Dahlia van der Woodsen tragédiája
― Ébredj fel, Dahlia!
Az énekesnő kómában "ünnepli" születésnapját.
― Ébredj fel, Dahlia!
"Mindig is álmodozó típus volt, de eddig nem tudtuk, ez mennyire mélyen gyökerezik benne"
― Ébredj fel, Dahlia!
"Ha tudtam volna, hogy balesetet szenved az este, akkor nem engedtem volna el egyedül. Félek, hogy a veszekedésünk válik az utolsó beszélgetésünkké." ― nyilatkozta Hudson, az énekesnő párja.
― Ébredj fel, Dahlia!
És akkor felébredtem.
V É G E
helló belló! ツ
hát nem is tudom, hogy mit mondjak a derült égből villámcsapásként érkezett befejezés után...
szomorú vagyok, hogy vége van, amiatt egy korszak lezárult. ennek ellenére mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy ennyien szerettétek ezt a könyvet és azért vagyok bizakodó, mert bármikor visszatérhetek a "lapjai" közé, hogy képzeletben Pax Pacis-on lehessek ❥
találkozzunk február másodikán az új könyvem publikálásakor. addig is vigyázzatok magatokra.
ezer puszi <3
perfectlyfool