A következő hét minden egyes napja Auschwitz-Birkenauban valóságos pokollá fajult el a három lány számára, ez az egész közülük Edith Bleuert és Ivana Pavlíkovát érintette a legjobban; a háttérben ugyanis mindvégig Peter Weiss alezedes állt, aki rezzéstelen arccal szorította egyre jobban a lányok nyakán a kötelet.
A reggel öt órától tartó Appel, s a reggeli kávénak nevezett fura langyos folyadék után, amit nehezen erőltetett le összeszorult torkán, Edith máris a húszas kórházbarakk felé vette az irányt, előtte persze gyors búcsút vett a két Pavliková lánytól. A bokáig érő hóban nehezen császkált, hol jobbra, hol balra fordítva fejét, és karjait mellkasa előtt szorosan összefonva igyekezett a kórházba; a pár perces út egy órának tűnt, minden teljesen szürkévé változott az ő szemében, egyedül a remény utolsó, erőtlen fénye pislákolt még lágy tekintetében, ahogy szerető apját látta maga előtt. Utoljára hátrafele pillantott, de csak női foglyok csoportokba tömörülve igyekeztek vele egy irányban a Kanada felé, apja sovány alakját sehol sem látta, hiszen hirtelen elkapta a szédülés, s amikor újra feleszmélt, már a hóban találta magát. Teljesen átfagyva kelt fel aztán, lesöpörte a ruhájára ragadt havat, ám amikor látta, hogy két SS közkatona cigarettázva közeledik, sietősre fogta lépteit, szinte már futva ért oda a kórházbarakk fehér ajtóihoz, hogy ne kelljen még több egyenruhással szemben állnia és megalázkodnia.
A felvevő, Stanisław Głowa egy unalmas biccentéssel köszöntötte a lányt, amikor meglátta, s azonnal vissza is terelte figyelmét a papírmunkára. Edith elfordult tőle és felkötötte magára a fehér kendőt, rajta a "Schwester" szóval. Nem is figyelve a barakk elejénél történő felvett betegek mosdatásánál, Edith egyből Nyikolaj Vasziljevics Katajev felé vette az irányát, s a jóképű, fekete tekintetű orosz katona bizony már nagyon várt rá; sebei, legalábbis a legtöbb mind el volt látva, szája egy erőtlen és halvány mosolyra húzódott, s mielőtt egy nagy sóhaj kíséretében felült volna, a lány visszanyomta őt a padlóra.
- Pihenjen, Nyikolaj Katajev, szépen kérem. Most minden erejére szüksége lesz, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Érti, amit mondok?
- Nagyjából - felelte a sebesült orosz katona morcosan, s tekintete jobban eltorzult, amikor a lány az egyik sebét vizsgálta a karján, látszólag vére teljesen eláztatta az egész kötést.
- Ön elég jól beszél németül, hát hol tanulta meg beszélni a nyelvet? - nézett bele Nyikolaj éjfekete szemeibe, és hiába próbált olvasni vonzó tekintetében, nem tudott. Rögtön az orosz katona felsőtestéhez tért, gyengéden kigombolta mocsárszínű zubbonyát és fehér ingét, ujjait végighúzta koszos sebei körül, s olyan finoman bánt vele, ahogy csak tudott.
- Mialatt fogva tartottak ezek a mocsadékok, kénytelen voltam megérteni őket és megtanulni a nyelvet, különben biztos megöltek volna.
Edith elismerősen bólogatott, miközben Nyikolaj friss kötéseit ellenőrízte a lehető legalaposabban, minden apró részletet figyelembe vett: a legnagyobb nyílt sebet a legkisebb karcolástól kezdve, a feltűnően magas lázát, a néhol megjelenő kékes, néhol viszont sárgás és zöldes színekben pompázó ütéseket, sőt még a hidegtől remegő és libabőrös felsőtestét is, amit Dieter Ralf Weisséhez hasonlóan, nagyon vonzónak talált. A zöld szempár ugyanúgy megjelent lelki szemei előtt, s bármennyire is tudatosan ismételte a "Felejtsd el őt, egy gyilkos, semmi több" szavakat magában, egyre jobban vágyott annak a gyilkosnak a társaságára, testére, a jelenlétére, amikor is a legjobban érezte szívének heves dübörgését, lélegzetének szokatlan felgyorsulását. Ugyanakkor tudni akarta, hogy van a férfi, javult-e az állapota, fáj-e még a karja, tudja-e már, hogy a bátyja milyen gonosz tetteket vitt végbe az elmúlt években.
Akkor eszmélt fel csak aztán, amikor Nyikolaj Katajev hangosan felsziszegett; Edith észre sem vette, hogy végig úgy vizsgálta az orosz katona sebeit, hogy tulajdonképpen teljesen meg is feledkezett arról, hogy mit csinál abban a pillanatban, hiszen végig az ellenség vonzó szemében gyönyörködött.
- Vigyázz! - tólta el Nyikolaj hirtelen a lány kezeit a sebétől, és végig ideges pillantásokkal ostorozta őt.
- Bocsánat...elkalandoztam. - Azzal újra nekikezdett. A vért mindenhonnan hamar eltüntette, a sebeket leszorította, alaposan letörölt mindent egy rongy segítségével, amit előző nap otthagyott mellette, továbbá rávette magát, hogy a katona teljes arcát és haját is rendbehozza; talán így tudta megőrízni azt, hogy a férfi tényleg embernek tűnjön. Szép lassan kezdte el törölgetni az orosz arcát, amire javában rászáradt a sár, a kosz, illetve minden egyéb mocsok, ám a lány tíz perc alatt már végzett is: végre tisztán láthatta Nyikolaj Katajev arcát, melyen már a borosta is teljesen kinőtt, koromfekete szemei sokkal szebben csillogtak, mint azelőtt. Továbbá elment egy ollóért, melynek jóformán már az élei sem vágtak úgy, mint újkorában, a lánynak azonban megfelelt; kérlelte Nyikolajt, hadd vágja le a haját, hogy ne legyen olyan sáros és tetves, mire a katona először csak makacsul húzta az orrát, de többszöri kérlelés végül csak beleegyezett. Edith lassan és türelmesen vágta le a katona fekete haját, s kissé sajnálta is, hogy megfosztotta tőle, de tudta, hogy helyesen cselekedett; miután végzett, elégedetten tekintett le munkájára, Nyikolaj rövid haja immár sokkal tisztább lett.
- Látja, nem olyan rossz ez. Úgyis hamar visszanő. -Nyikolaj Katajev morogva fordította el sötét tekintetét a lánytól, de az nem hagyta őt békén: - Az Isten szerelmére, Nyikolaj Katajev, nézzen rám!
Az orosz aztán neheztelve visszanézett, s kíváncsian várta a lány mondandóját. Látta Edith szemében a csekély reményt, a halvány vágyat a szabad élet iránt, és egyben az elviselhetetlen fájdalmat, amit érez; Nyikolaj tudta jól a kezdettől fogva, hogy a lány bizonyára nagy fájdalmakat élt át a táborban, amint azt a bánatos tekintete is az elmúlt két napban jelezte.
- Azok a katonák kint...azok ott kint pontosan ezt akarják kihozni belőlünk! Hát nem látja? Azt akarják, hogy olyanok legyünk, mint az állatok! Hát ön valóban állat akar lenni, mintsem ember? Gondolja meg jól, mert ha nem akar ember lenni itt, akkor bizony meghal! - kiabált már valósággal, s szemei alatt máris csillogtak a könnycseppek.
- Igazad van, bocsáss meg. Csak kérlek, segíts.
- Amiben tudok, segítek - zárta le ennyivel az ügyet a lány, s szorgosan eltakarította a földről a levágott hajat, rögtön azután pedig alaposan betakarta a katonát egy vékony, kifakult szürke takaróval úgy, hogy egyszer sem nézett többé a szemébe. Végül megállt Nyikolaj előtt, magára erőltetett egy halvány mosolyt: - Még biztos jövök ide, akár óránként többször is. Ha valami baj van, csak szóljon. De ha ellenőrzés van...nagyon óvatosaknak kell lennünk.
- Köszönöm - felelte az orosz katona, és Edith nagy meglepettségére, a férfi megfogta a kezét, gyöngéden magához húzta, majd egy erőtlen csókot nyomott reá. A lány válasz nélkül távozott Nyikolajtól, s elfoglalta magát a többi beteg ápolásával, felvétel utáni elhelyezéssel, illetve kórlapok kitöltésével.
Az egyik ember, akit Stanisław nemrég vett fel a kórházba kezelésre, rettenetes állapotban volt; csontjai valósággal átlátszottak vékony bőrén keresztül is, szemei besüppedtek, mint valami apró mogyorók, szája végig nyitva volt, s járni is alig tudott, Edithnek kellett elkísérnie őt az ágyáig. Marta őt a keserű bűntudat, hogy nővérként mégsem tud annyi emberen segíteni, ahogy ezen az emberen sem tudott már: alig pár óra múlva meg is halt azon az ágyon. Ekkor a lány végképp összeomlott a sok halott embert látván, s odasietett Stanisławhoz, aki előtt még mindig egy csomó beteg ember kígyózó sora várakozott:
- Stasiek, beszélhetnénk egy kicsit?
A felvevő hamar letette a tollat a kezéből, koszos szemüvegét lehúzta keskeny orráról, és felállva a székből, máris pár lépésnyire az asztalától álltak meg a lánnyal.
- Mondd, mit szeretnél, Edita? - pillantott a lány piros orcájára kicsiny szemeivel, melyeket szinte majdnem eltakartak bokros, fekete szemöldökei, amik távolról a homlokán úgy néztek ki, mintha szénnel festették volna oda.
- Edith, nem Edita - felelte kissé sértődötten a lány, Stasiek erre csak halkan elkuncogta magát. - Nos, szeretném megkérdezni, hogy nem tudnánk esetleg csak olyanokat felvenni, akiken tényleg látszik, hogy valóban segítségre szorulnak, és lehet is segíteni rajtuk? Csomóan meghalnak, mert már nincs számukra elegendő segítség, erő és gyógyszer. Ma felvettél egy öregembert...rá pár órára meg is halt.
Stanisław lehajtotta a fejét, mélyen gondolkodott, próbálta meggyőzni magát arról, hogy Edith tényleg az igazat mondja, és így mindkettejük életét megkönnyíthetik, talán még az SS orvosokét is a heti, olykor már napi látogatások során.
- Gondolj bele, Stasiek, hogy milyen sok a halott! A háromnegyede a betegeknek mind meghal, akiket mindig elvisznek kordékon! Hát nem lenne könnyebb, ha csak olyanok lennének itt, akiken valóban lehet segíteni?
Ekkor belépett az ajtón Stanisław egyik munkatársa, Jan Pakowski lépett be az ajtón és egy barátságos biccentés keretében üdvözölte az előtte állókat.
- Jan, tartanád a frontot, ameddig mi megbeszélünk pár dolgot? - Stasiek oda sem nézve adta ki a feladatot számára, ameddig ő és Edith az egyik szobába zárkóztak be néhány percre. A férfi az ajtónak támaszkodva bámulta a lányt, miközben az a saját cipőit tanulmányozta, s várta, hogy végre megszólaljon.
- Edith, felfogtad te azt, hogy bármilyen embereket is veszünk mi fel, ígyis-úgyis meghalnak? Mi történt legutóbb, még emlékszel? Mindenkit összegyűjtöttek és itt, valamelyik szobában mind megölték őket! - mondta Stasiek magas hangnemben, s látszólag már kezdett elfogyni a türelme.
- Ez nem igaz! Lehet, hogy meghaltak, de Stasiek, figyelj rám, attól még a következőket meg tudjuk menteni, hát nem érted? Kockáztatni akarok! Tegyünk meg mindent az ellen, hogy a katonák még több embert öljenek meg. Neked, Stasiek, az a feladatod, hogy felvedd az embereket, azaz segíts rajtuk! Hát akkor valóban segíts is rajtuk, rajtam is segíts, kérlek, könyörgöm! - emelte fel a hangját a lány is, és már a hányinger kerülgette a halottak puszta látványától is.
- Edith, ha mégis meghalnak...Soha nem tudhatod, mikor jön be ide egy katona! Bármikor megölhetnek bárkit! Még minket is! - ráncolta össze Stanisław a szemöldökeit, s azok szinte teljesen egybeforrtak, egy szénnel húzott egyenes csíkként éktelenkedtek együtt a homlokán.
- Stasiek, kérlek! Próbáljuk meg! Csak azokat, akiken lehet segíteni, hátha így többen gyógyulnak meg! Miután felvettünk minden olyan embert, csak azután jöjjenek csak az olyanok, akiknek már kérdéses a helyzetük...a szabad helyek mind nekik jutnak majd! És így talán a halottak számát is lecsökkenthetnénk egy kicsit!
Stasieknek ezúttal elállt a szava; bizonyára legbelül elismerte magában, hogy Edithnek igaza volt, egy próbát mégis azért megtehetnének.
- Három napot adok rá. Ha nem válik be, olyanokat veszek fel, akiket én akarok.
- Úgy legyen, Stanisław. Köszönöm.
A műszak ideje alatt Edith összesen hatszor tért vissza Nyikolaj Katajevhez, a férfi pedig mindig ugyanazzal a sápadt tekintettel fogadta, hiszen őt is rendesen gyötörte az éhség, ahogy mindenki mást is a kórházbarakkban. Amikor a lány délben megkapta a fejadagját, ami nem volt más, mint valami híg répaleves és egy kis kenyér, gondolkodás nélkül hozzá sietett, leült elé, és türelmesen etetni kezdte az erőtlen férfit. Nyikolaj először megint húzni kezdte az orrát a gusztustalan leves után, ám amikor látta, hogy a lány türelme kezd elfogyni, és még a saját fejadagját is képes neki adni, résnyire nyitotta kiszáradt ajkait és hagyta, hogy a leves az utolsó kortyig lemenjen a torkán pár száraz kenyérdarabbal együtt. Halkan és unottan rágott, figyelte a lány arcát, jobbra-balra nézett, nyelt, aztán újra rágott, s látszólag már teljesen megunta az egész helyzetet. Az étel egy kis részét a zsebébe mélyesztette egy zsebkendőbe, hiszen tudja jól, hogy Nadja várni fogja majd az ételt vele együtt.
- A legjobb az lenne, ha kerítenénk önnek is egy csíkos inget és nadrágot. Akkor kevésbé lesz feltűnő a jelenléte - tette be Nyikolaj szájába az utolsó kenyérdarabot, a csámcsogó férfi pedig megint kimutatta határozott nemtetszését. Összeráncolta fekete szemöldökeit, ajkai még rágás közben is elvékonyodtak, s sápadt arcán továbbra is a határozott undokság és harag uralkodott; Edith mégsem hátrált meg tőle, hiszen tudta jól, hogy Nyikolaj Katajevet a nácik tették ilyen dühössé, a bánásmóduk, a jelenlétük, csakis őket okolta minden rosszért, amit ember csak elkövethetett.
Gyorsan meg is találta Nyikolajnak a megfelelő csíkos inget és hozzá tartozó nadrágot, az egyik halottról rángatta le mindkettőt, amikor éppen az egyik besegítő lengyel ápoló vitte volna ki a holttestet a kórházbarakk elé, s a lány már futott is vissza velük Nyikolajhoz. Elbizonytalanodva húzta rá a férfi felsőtestére a hosszanti csíkos inget a lehető legóvatosabban, Nyikolaj azonban minden második másodpercben nyögött vagy sziszegett egyet. A szovjet nadrág lehúzásánál Edith érezte, hogy fülig vörösödik, akár egy rák, Nyikolaj pedig kezdte feszülten érezni magát abban a pillanatban, ahogy a lány odanyúlt az övéhez, s mindketten alig várták már, hogy átessenek a kínos helyzeten. Mihelyt ráadta az oroszra a csíkos nadrágot, máris nyugodtabban kezelték a helyzetet, s jól láthatóan már várták, hogy oldódjon a feszültség, de nem mertek egymás szemeibe nézni.
Meg sem várva Nyikolaj erőtlen köszönetét, amit aztán egy szintén erőtlen mosollyal jutalmazott volna, Edith Bleuer már ki is lépett a szobából; Stasiek a koszos papírok firkálásából pillantott fel, összeráncolta fekete szemöldökeit, aztán gyorsan vissza is tért az íráshoz.
Órák múlva, pont a munkaidő lejártával Edith fáradtan rogyott le az útjába eső első székre, s fújtatva csukta le a szemeit, hogy legalább öt másodpercre szabaduljon meg Auschwitz-Birkenau rémálmától, a hozzá fűződő ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok azonban máris éberré tették. Sóhajtva állt fel és ment oda a főajtóhoz, aminek kilincsét remegve markolta meg, hiszen attól félt mindvégig, hogy az ajtó túloldalán, a hidegben, a havazásban egyszercsak Peter Weiss vízkékszín szemeit látja maga előtt, jobb kezét érzi ráfonódni erőtlen karjára, miközben másikban egy szál kubai szivart tart kitartóan, de nem szív bele egész útjuk során, hanem egy pöccintéssel a hóba dobja. Kinyitotta az ajtót, tekintetével mindvégig a papucsait bámulta, mindazonáltal szorgosan kereste Peter makulátlan tiszta csizmáit, de a főtiszt bizony nem volt sehol, így Edith egy mély, hidegtől csípős lélegzetet véve gondolatban elbúcsúzott Nyikolaj Katajevtől, köszönetet mondott Istennek a szerencséjéért, és már sietve indult is a barakkba Ivanáékhoz.
Észre sem vette, hogy a "Schwester" felirat bizony rajta maradt a felkarján, úgy indult el; az út felénél megint megcsúszott és hatalmas koppanással a jégen a karjára esett, azonban szerencsére nem volt komoly. Felállt, lesöpörte a csíkos ruháját, majd indult is tovább a huszonkilences felé, a női táborba.
Amikor a barakkhoz ért, érezte, hogy nehéz súly telepszik a mellkasára...valami borzalmas, valami megmagyarázhatatlan, bűntudattal teli, amit csakis önmaga miatt érzett annyira; a bűntudat, a fájdalom, ami már nem csak belülről, hanem kívülről is emészette, minden egyes pillanatban emlékeztette arra, hogy ő valamennyire kiváltságos, nem, mint a többiek, akik a barakkban pusmogtak, ők szinte bármelyik pillanatban életüket veszthették volna. Bántotta, hogy a többiek nem dolgozhatnak olyan melegben, nem kapnak annyi ételt, nem vigyáz rájuk abszolút senki s az, hogy életben maradtak vagy sem, ugyan senkit nem érdekelt.
Remegő ujjai ráfonódtak az ajtó rozoga kilincsére, izzadtan megmarkolták, s Edith rávette magát, hogy felemelt fővel lépjen be a bűzös falak közé. Dominika Nowak, a barakk 37289-es számú foglya, akiben nemrég Edith megbotlott, már nagyon csúnyán nézett a lányra, ahogy meglátta a felkarján levő kendőt, ezúttal azonban nem is fojtotta el haragját és gyűlöletét iránta, sőt inkább kecsesen állt fel az egyik deszkáról, s gúnyos mosolyra húzta a száját, miközben lépdelt felé.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! A kiváltságos nővérke végre megérkezett! Mondd, kérlek, hány katonát szoptál le azért, hogy visszagyere ide, hm? Halljuk! - indult Edith felé, miközben két csatlósa mellé állt.
Lassan, komótosan sétált Edith felé, mindvégig egymás szemeibe néztek, de egyikük sem engedett a magáéból továbbra sem.
- Hagyd békén, Dominika - szökött le Nadja Pavliková a helyéről, s Edith mellé állt. A barakkban mindenki elcsendesedett egy pillanat alatt, még az ukrán vénasszony is, aki mindvégig a nap során motyogott valamit a Szovjetunióról, most csendben figyelt, száját kinyitva bámulta az eseményeket egyetlen ép szemével.
- Úgy hallom, a másik kurva is megszólalt - nevettek össze Dominikáék hangosan.
"Igazuk van. Meg sem érdemlem, hogy itt legyek. Ameddig ők szenvednek kint, én bent ülök és semmit sem csinálok....Gyalázat, aki vagy. Gyalázat, szégyen!"
Dominika teljes erejéből megcsapta a lányt, amire mindenki teljesen elsápadt; Edith továbbra is tökéletesen kezelte a helyzetet, meg sem szólalt, és bár arca rettenetesen égett, a másik orcáját büszkén odafordította, miközben egyetlen mondat csengett a füleiben: "A Biblia azt mondja, tartsd oda a másik orcádat is. Akkor hát tartsd oda!"
Dominika meghökkent, s nem értette, hogy a lány mit csinál; Nadja vette kezébe aztán a helyzetet, megfogta Edith kezét, s rögtön el is húzta őt a többiek elől, egészen az egyik sötét sarokig húzta.
- Edith...Ivana nem jött vissza...Elvitte egy katona! Kérlek, Edith, próbáld meg megtudni, hogy hol van! Én nem mehetek sehova, nem tudom megnézni, nem is merem elképzelni, hogy hol lehet! Kérlek, annyira félek, hogy elveszítem!
- Nyugodj meg, Nadja - ölelte magához a remegő lányt, s egy gyors csókot nyomott a nyakára. Nadja szipogása immár elvegyült a nők pusmogása között, s Edithnek azonnal megesett szegény lányon a szíve: - Persze, hogy megkeresem! Még van talán fél óra a takarodóig...visszajön, Nadja, tudom. Tessék - vette elő zsebéből a kis darabka kenyeret, majd Nadja kezébe nyomta. - Menj, feküdj le. Én még várok egy kicsit, hátha...
Nadja szipogva eltotyogott egészen a helyéig, Edith azonban idegesen rágta a körmét, és egyre csak azon tűnődött, hol lehet Ivana. A barakk ajtaján csak a hideg szél fújt be, néhol még egy-egy hópehely is feltűnt, de a csíkos ruhás Pavliková lány nem tért be az ajtón azon az estén, hiába vártak rá többen is. Ivana Pavliková azon estét Peter Weiss társaságában töltötte el, kínok között sírva azon a priccsen, ahol nemrég még Edithet bántalmazta keményen a főtiszt, s sikítva várta ő is, hogy vége legyen az egésznek.
- Gyerünk, Ivana, hol vagy már?
Mindhiába várt fél órát az ajtónál, reménykedve pislogva át egy nagyobb résen az ajtón, Edith feladta, nem még várt többet a lányra, visszament ő is a helyére, ám mielőtt álomra hajthatta volna a fejét, még egyszer az ajtó irányába nézett, de Ivana most sem volt ott; nem is sejtette, hogy a lány már rég a főtiszt szorításában fekszik, könnyes tekintetét mindvégig a mennyezetre szegezi, s véres szája minden ízben remeg a félelemtől.
Edith Bleuer szerdán, két nappal később, kora hajnalban sem találta még a lányt sehol a barakkban, s már nem csak Nadja, ő is kezdett rendesen bepánikolni, hiszen egyes nők folyton tűntek el a barakkból, nem látta őket hosszú ideig abszolút senki, és bár némelyik szerencsés módon visszakerült a barakkba, a többségüket soha nem látták viszont.
Ám mielőtt jöttek volna a kápók ébresztőre, az ajtó nyikorogva kitárult, és Ivana Pavliková egy közkatona társaságában tért vissza a barakkba; szemei kidülledve meredtek a koszos padlóra, véres szája nyitva volt, míg arca kékes-sárgás foltokban úszott és jól láthatóan még a felső jobb négyes foga hiányzott. Gyűlölettel teli tekintettel mért végig mindenkit, szemeiben a harag legmagasabb lángjai csaptak fel, a náci pedig belökte a barakkba, magára hagyva mindenki előtt az ártatlan lányt, hogy a milliónyi szempár mind rászegeződjön az eltorzított arcára. Ivana nem ment vissza a helyéhez, hanem - megszégyenülve mindenki előtt és egyáltalán nem törődve a helyzet súlyosságával - egyszerűen lecsúszott a barakk ajtaja mentén a padlóra és keserves zokogásba kezdett.
Nadja Pavliková sírva futott oda egyetlen nővéréhez, sérült és zúzódásos arcát rögtön elhalmozta könnyes csókjaival, miközben próbált nem fájdalmat okozni neki durva érintéseivel, s bármennyire is akarta visszafogni magát, hogy ne kérdezzen a történtekről, pár kérdés mégis kicsúszott a száján.
- Mi történt, Ivana? Ivana! Ivana, hallasz? Beszélj, kérlek, mondj már valamit!
Ivana azonban csak sírt és sírt tovább, megállás nélkül, közben idegesen a rövid haját markolta, szemei pedig mindenkit rövid ideig végigmértek.
- Gyere, állj fel! - húzta fel Nadja egyből Ivanát, Edith pedig csendesen lekecmergett a priccséről, hogy segítsen nekik, s amikor Ivana elé ért, mélyen a szemébe nézett. Látta a lány kékes-sárgás arcán a leírhatatlan fájdalmat, a durva bosszúvágyat, ez pedig rögtön emlékezetette a lányt Peterre, amikor is ő volt vele ugyanebben a helyzetben.
- Hagyj magunkra egy kicsit, kérlek - nézett Edith Nadjára, mire az egy aggodalmas tekintettel, de eltávolódott néhány métert. - Ki volt az?
Látszott Ivana arcán, hogy mihelyt meghallotta Edith kérdését, egyből az a bizonyos férfi jutott eszébe, aki a maga termetes testét rákényszerítette a lány testére, és ajkai újból megremegtek, ahogy újra és újra átélte a felkavaró eseményeket. Összeszorította a karjait gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasa előtt, lélegzetét is próbálta szabályozni, de jól láthatóan nem sikerült neki, akkora traumát okozott neki az a katona, akárcsak Edithnek. Ivana ajkait éppen válaszra nyitotta volna, a kápók azonban máris kiabálva rontottak be a barakkba, hogy minden egyes foglyot kizavarjanak a hidegbe, így végül nem mondott semmit, csak hagyta, hogy Nadja és Edith felsegítsék és kivonszolják az épület elé. Edith észrevette a lány tarkóját eltakaró ruhán levő bíborvörös vérfoltot és egy pillanatra megállt a lélegzete is; a vérfolt láttán esett csak le neki, hogy Peter Weiss és Ivana Pavlíková együtt voltak az utóbbi két nap során, ezért nem találták Ivanát sehol, s ezért nem volt ott Peter sem a kórházbarakk előtt.
- Ellenkeztél neki? - ordított rá hirtelen Ivanára, aki Edith hirtelen haragjától rögtön falfehér lett. - Azt kérdeztem, ellenkeztél neki, Ivana?
A következő pillanatban ugyanúgy ordított tovább, viszont most azért, mert a kápó hatalmas ütést mért a botjával Edith hátára, ám erős hangja ellenére is tisztán hallotta a háta mögül Dominika Nowak gúnnyal teli nevetését. - Mozogj már, te szuka!
Semmit sem érzett, semmit sem hallott vagy látott, csakis a benne keletkező dühöt Peter iránt, a vágyat, hogy két kezével kaparja ki vízkékszín szemeit, illetve a bánatot, hogy már nem csak neki kell szenvednie, hanem egy másik lánynak is. Dominika meglökte őt, pont azon a ponton, ahol a kápó csapta meg a bottal, és Edith nem bírt tovább uralkodni magán, bosszútól fűtve fordult hátra a lányhoz, és olyan pofont adott mindkét orcájára, hogy annak megeredt az orra vére.
- Ezt még megbánod, te rohadék...te büdös ribanc! - kiáltott Dominika, és Edithnek ugrott. Tépni kezdték egymást, ki hol érte a másikat, ott próbálta a legnagyobb fájdalmat okozni neki; ruhájukat elszakították, fejkendőjük lekerült a fejükről, s olyan erősen próbálták karmolni egymás bőrét, ahogy csak bírták.
- Álljatok le! Nem hallottátok? Azt mondtam, álljatok le! - ordított a kápó, miközben próbálta szétválasztani őket, ám sikertelen volt eme próbálkozása.
- Gott verdammt, mi a franc folyik itt már megint? - hallotta meg az ismerős hörgő hangot a háta mögül, mely Dieter Ralf Weisshez tartozott. A férfi azelőtti nap éjjelén tért vissza a transzporttal együtt Łódź városából, nem több, mint két óra lehetett, amikor végre a szobájában fekhetett a priccsén, egy szál cigarettát lassan elszívva azonban már aludt is. Hirtelen mozdulatokkal átfonta ép karját Edith derekán, majd a pihekönnyű lányt egy pillanat alatt lehúzta Dominikáról, akit a kápó nehezen tartott vissza attól, hogy ki ne kaparja a másik csíkos ruhás szemeit.
- Eladtad magad nekik, hogy ehess valamit, miközben mi napokig éhezünk! Eladtad magad!
Edith véres karmolásokkal a karján, őszinte bánatos könnyekkel az arcán azonban mégis tűrte az elviselhetetlen fájdalmat, hogy nem csak mindenki ellene fordul már a barakkban is, hanem Dominikának tökéletesen igaza volt, hogy biza tényleg eladta magát, hogy nem csak ehessen valamit, de túl is élje a napokat a katonák segítségével. Ahelyett, hogy kapálózzon és sikítson a bosszúvágytól, mint Dominika, ő teljes csendben maradt és hallgatott - ha lett volna rá esélye, tovább üti Dominikát -, közben mélyen beszívta Dieter férfias illatát, amit hosszú ideje nem érzett. Dominika Nowak is csak akkor hallgatott el végre, amikor hallotta a rászegezett pisztoly bebiztosítást jelző egyetlen kattogásának hangját, remegve pillantott fel a tisztre, s rájött, hogy egy hajszál választja el őt a túlvilágtól.
A névsorolvasás viszonylag hamar eltelt, Edith Ivanát segítve állt mindvégig a barakk előtt, tűrve a fizikai és a lelki fájdalmakat. Néha érezte magán a férfi smaragdzöld tekintetét, ahogy lassan végigméri és végig benne gyönyörködik, de semmi hirtelen mozdulatot nem tett, még csak felé sem nézett. Sebei, melyeket Dominika okozott, rettenetesen égtek, a karmolások körül már jóval vörösebb volt a bőre, a névsorolvasás alatt viszont végig arra gondolt, hogy miként kerülheti el azt a nőt a lehető legtávolabbról.
- Nadja - szólította meg a lányt, amikor mindenki indulni kezdett munkába. - Ne vidd el kórházba, ha súlyosabb lesz. Ha nagyon rossz, esetleg hozd el hozzánk, de tényleg csakis akkor, ha már nem bírja tovább vagy történik valami. - Aztán rögtön Ivanához fordult, aki könnyezve megfogta a lány kezeit. - Tarts ki, Ivana. Kérlek. És még valami...ne ellenkezz neki...az idegesíti fel a legjobban.
Egyedül indult el aztán a húszas kórházbarakk felé, karjait szorosan mellkasa elé szorítva haladt, ám érezte, hogy nincs egyedül; a háta mögött ugyanis valóban sétált valaki, a jóképű egyenruhás hátrakulcsolt kezekkel követte őt mindvégig tisztességes távolságból egy ideig, aztán Edith azon kapta magát, hogy már rég a férfi mellett sétált.
- Miért esett neked az a fogoly?
- Mert én megcsaptam az arcát... - felelte sírós hangon, a férfi közelebb lépett hozzá, hogy tisztán hallja a lány halk szavait. Megállította őt, magával szembe fordította, körülnézett, és mikor látta, hogy senki sincs sehol, mindenki bent dolgozik, akkor gyengéden megfogta a jobb lány kezét és a kékes szemébe nézett.
- Mondd el az egészet - simogatta közben kesztyűbe bújtatott hüvelykujjával a lány puha kézfejét és szüntelen egymás tekintetébe meredtek; ekkor ismerte el mindkét személy, hogy bizony mérhetetlen szeretet van a szívükben egymás iránt.
- Mindegyikük szemében egy kurva vagyok, uram. Azt hiszik, hogy eladtam a testem azért, hogy ehessek...de alig eszem valamit csakis azért, hogy tudjak vinni valamit a barátnőimnek! Én kiváltságos vagyok, mert a kórházban dolgozhazok, pedig ennél rosszabb helyre nem is oszthattak volna be...olyan sokan halnak meg a szemeink láttára...- sírt ki magából mindent, és Dieter Weiss mindvégig türelmesen hallgatta őt, miközben a karmolásokat tanulmányozta a karjain. - Ha ma este visszamegyek oda, biztos megölnek...annyira dühösek rám.
Félelmében és bizonytalanságában, egy pillanatra belenézve a férfi smaragdzöld szemeibe, Edith Bleuer szomorúan és nagyon lassan kihúzta nőies kezét az előtte álló kezéből, majd a háta mentén összekulcsolta a másikkal, és próbált biztosítani egy kis önuralmat.
- Ne aggódj, Edith, azt nem engedem. Találunk rá megoldást - köhögött kettőt.
Ahogy az utolsó szó is elhagyta rózsaszín ajkait, mindketten Stasiekre lettek figyelmesek, ahogy idegesen kilépett a barakk elé csípőre tett kézzel, és dús fekete szemöldökeit meresztve kutatott barna tekintetével Edith után.
- Sajnálom, mein Herr, de mennem kéne. Várnak rám a betegek - hajtotta le a fejét.
Meg sem várva a férfi válaszát, Edith már futott is Stasiek felé, aki ahogy meglátta, kínosan elmosolyogta magát és hagyta, hogy a lány üdvözlésként egy gyors ölelést adjon neki, amikor elé ért.
- Hol voltál annyi ideig? Azt hittem, már nem is jössz!
- Ne haragudj, hogy ennyit késtem, de feltartott az a hadnagy - felelte a lány, mikor már a kórház fehér ajtajánál álltak, s mindketten Dieter Weiss távolódó alakja felé néztek. Stasiek gúnyosan megrázta a fejét, és ahogy betessékelte a lányt a kórházba, se szó, se beszéd, mindketten futottak dolgozni.
Edith munkaideje, amialatt a kórházbarakkban dolgozott, nem állt másból, mint vigyázott Nyikolaj Katajevre, szabad ágyakhoz vitt olyan embereket, akik átestek a kádban való megmártózásban, emellett kórlapokat töltött ki piros és kék krétákkal illetve ceruzákkal, pontosabban feljegyezte a perceket és a halottak számát, amikor is azok súlyos betegségük miatt sajnálatos módon elhunytak. Emellett volt egy ötperces szünetük még az ebéd előtt, amikor is ketten Stasiekkel a kórházbarakk lépcsőjén ülve szívtak el egy-egy cigarettát, de egyikük sem szólt a másikhoz, csakis előre bámultak a többi barakk felé, reménykedve valami más élet jelenlétében is, ami információkkal szolgálhat nekik a kapukon túli eseményekről. Edith összehúzta magán a vékony csíkos ruháját, miközben remegő kezét a szájához emelte a cigarettával együtt, és Ivanáért imádkozott csendesen, hogy Peter Weiss ne a lányt bántsa többet, ne kelljen többet szenvednie a húga szeme láttára.
- Stasiek... - suttogta végre, a férfi pedig barátságos tekintetét rávezette a lány arcára. - Olyan hideg van...
- Gyere, menjünk be. Tényleg nagyon hideg van - húzta fel a lányt, majd együtt mentek be a barakkba, hogy újra nekilássanak a munkának.
Edith ezek után összesen egy órát töltött el Nyikolaj Katajev társaságában, miután megkapták az ebédet, amit valami higított répalevesnek véltek, s Edith ugyanúgy az adagja felét az orosz katonának ajándékozta. Nyikolaj lassacskán tudott csak enni, minden egyes kanál levesnél legszívesebben visszaköpte volna az egészet a tányérba, és ez nemsokára be is következett; az egész levest pillanatok alatt kipakolta a gyomrából Edith szeme láttára, az viszont meg sem lepődött rajta, sőt inkább türelmesen várt egészen addig, ameddig Nyikolaj végez.
- Sajnálom - hörögte a férfi, majd nagyot nyelt. - De olyan pocsék ez az étel.
- Tudom, Nyikolaj, de én sem eszem egyebet. Legalább akkor egyen egy kis kenyeret, hogy ne éhezzen. Nem lehet tudni, hogy ma még kapunk-e enni - nyomott Nyikolaj kezébe egy karéj kenyeret.
Mielőtt a lány felállt volna, hogy kimenjen tovább dolgozni, Nyikolaj váratlanul, kenyérrel teli szájjal megszólalt:
- Hogyan tudnám meghálálni ezt a sok segítséget? Van nálam pár rubel, de azt hiszem a pénznek sok hasznát itt úgysem vennénk... - Fekete szemei csak úgy kápráztak még a sötétben is, ahogy a lányra tekintett.
- Ha annyira meg akarja hálálni, akkor megtanítana engem oroszul? Persze, ha nem lenne gond.
- Örömmel, nővér - mondta Nyikolaj kicsit felvidultan, de arca semmit sem változott, ugyanolyan komor maradt.
- Köszönöm, Nyikolaj Katajev - felelte Edith is egy halvány mosollyal az arcán, s még utoljára elrendezte a férfin az új szürke takarót, és egy rövid csókot nyomott koszos arcára, mielőtt kiment volna.
Ahogy kiment a szobából, az egyik ágyon máris megpillantott egy gyanúsan csendben fekvő beteget, a lélegzését se hallani, se látni nem lehetett, üveges tekintete a plafonra meredt, míg szája résnyire volt nyitva, akár egy partra vetett halé; a lány habozás nélkül odament, remegő kézzel tapogatta ki a pulzusát, és szomorúan tapasztalta, hogy a kórház egy újabb embert elvesztett. Kezébe vette a piros ceruzát és egy "+" jellel jelölte meg a fogoly halálát, az időpontot pedig rögtön alá firkantotta.
-Nem csak tífuszos, de még agyhártyagyulladása is volt - lépett mellé Jerzy Reichmann, és semleges tekintetével ő is megbámulta a halottat. Edith halványan bólintott, lehunyta a szemeit, hogy nehogy elsírja magát, ám ahogy összeszedte magát, máris dolgozott tovább, s ugyanúgy töltötte ki a kórlapokat, segített a betegeknek, csak, hogy elterelje a figyelmét minden rossz gondolatáról.
Több óra folyamatos munka után, amit Edith a húszas kórházban dolgozott le szünet nélkül, sóhajtva ült le csak pár percre, hogy kiszuszogja magát, és akkor kapott észbe, hogy neki nemsokára vissza kell térnie a huszonkilences barakkba; idegesen morzsolta ujjait, hiszen nagyon félt Dominikától és annak csatlósaitól, mert nem tudta, hogy azok mire lehetnek képesek.
- Miért nem térsz vissza? Mások megőrülnének azért, hogy végre visszamehessenek aludni - lépett elé Stasiek, majd egy bíztató mosoly keretében felhúzta őt a székről.
- Nem akarok visszamenni, Stasiek. Nem maradhatnék mégis itt? Majd elalszom a széken - kérlelte mindegyre a férfit.
- Dehogyis, megbolondultál? Este összeszámolnak, reggel pedig megint létszámellenőrzés!
- Tényleg... - rágta közben az ajkait is, az alsóból pedig azonnal kiserkent a vörös vére.
- Gyere, elkísérlek a női táborig. Semmiképp sem maradhatsz itt, bármikor bejöhetnek és megölhetnek mindenkit, te is tudod - felelte Stasiek, majd ketten szorosan egymás mellett indultak el a női tábor felé, s a négy kilóméteres út során ki-ki a saját maga leheletét nézte a hidegben, ahogy az lassan köré gyűlt. Peter Weiss ezúttal sem volt a kórházbarakk előtt, és Edith nagyon reménykedett, hogy ha majd visszaér a huszonkilencesbe, mindkét Pavliková lányt ott találja majd, s nyugodt szívvel térhet majd aludni, ha Dominikáék nem lépnek közbe.
A tábor kapui előtt Stasiek aztán megállt, barátságos tekintetét mindvégig Edithen tartotta, miközben az egy halvány mosolyt próbált kipréselni magából, hogy a férfi meggyőződjön erősségéről.
- Viszlát - köszöntek el egymástól, s ketten kétfelé indultak el.
A barakk ajtaiaival szemben állt, ugyanúgy, mint két nappal azelőtt: most is ugyanaz a fájdalom lépett fel benne, érezte a csillapíthatatlan vágyat, hogy mindenki füle hallatára úgy ordibáljon, mint egy eszeveszett, amiért ilyen sorsra jutottak az összesen.
"Nyomd el az érzéseidet...nyomd el az érzéseidet!"
Sikeresen elnyomva az érzéseit, de még mindig nehezen uralkodva önmagán, lassan lenyomta a fából készült kilincset, majd fel sem nézve, mindvégig lesütött szemekkel lépkedett vissza a feltűnően csendes barakkba; amikor végül rávette magát, hogy felnézzen, szíve hevesen dübörögni kezdett mellkasában, hiszen a barakkban nem talált senkit, csakis egy halott asszonyt, akinek vér csorgott le lassan az arcán. Ijedten nézett mindegyre körbe és körbe, a barakk ugyanolyan üres maradt.
Tíz hosszú perc elteltével megérkezett egy asszony: szemeit mindvégig lesütötte, míg vékony ajkai szüntelen remegtek, ám Edith nem tudta elképzelni, hogy mi baj lehet a Kanadában.
- Elnézést, kérem...miért nem jöttek vissza a többiek is?
Az asszony egy könnycseppe legördült halálsápadt arcán, éjfekete szemeivel - hiába volt nagyon sötét, egy szem sem volt viszont olyan fekete, mint amilyen Nyikolaj Katajevé - lassan Edithre nézett és száját már éppen nyitotta volna jelentéktelen válaszra, amikor az ajtó újra kitárult. Ezúttal egy ismeretlen lány tért vissza a barakkba, Edith azonnal észrevette, hogy neki is az asszonyhoz hasonlóan nagyon sápadt volt az arca, mindegyre a koszos padlót bámulta üveges tekintetével, miközben összefonta mellkasa előtt vékony karjait.
- Én ezt nem értem, mi történt? - nézett vissza az asszonyra, kielégítő válaszra várva, ám az addigra már visszacsoszogott a helyére, felkecmergett a másodikra, és meg sem szálalt többet.
Sorra érkeztek a nők, mindegyikük ugyanolyan falfehér arccal lépett be az ajtón, de Ivanáék sehol; Edith egyre és egyre kezdett kétségbe esni, már a körmét is rágni kezdte, mert senki sem akart neki válaszolni, hogy mi történt a Kanadában, de a barakk lakósai nagyrészt mind visszatértek, csak a két Pavliková lány hiányzott. Még öt perc. Még két perc. Megint öt perc.
Amikor Edith végre meglátta Ivanáékat az ajtóban, elborzadt mindkét lány látványától: Ivana Pavlíková arcán nem csak a régi sebei voltak megtalálhatók, hanem ezek mellett még egy monokli is éktelenítette az amúgy gyönyörű arcát, melyet ígyis eltorzított a félelem; Nadja Pavlíková ellenben még Ivanánál is rosszabbul nézett ki, ugyanis nem csak egy csomó sárga ütés volt jól látható rajta, de lábain végig friss vörös vér folyt le egészen a talpáig.
- Jaj, Istenem, mit csináltak veletek? Nadja, Ivana! - ölelte mindkettejüket magához jó szorosan.
Egyikük sem szólt semmit, csak szájukat tátották kábultan, ám hang nem jött ki a torkukon; Nadja jóformán már magánál sem volt, csupán szemeit nyitotta ki néha, azokat is néhány röpke másodpercre.
- Engedd meg, hogy válaszoljak én, nővérke! Ameddig te melegben ültél és pihentél, addig ezek az eszeveszett picsák loptak a nácik szeme előtt! Örüljetek, hogy egyáltalán életben hagytak titeket, mert meg sem érdemlitek, hogy itt álljatok! - lépkedett oda Dominika Nowak komótosan, széles és egyben gúnyos vigyorral az arcán. Edithben a lány utolsó szavai csengettek, egyből mérhetetlen düh keletkezett benne nem csak a vele szembe álló miatt, hanem az egész stresszes helyzet miatt is egyben, de ezúttal sem mert semmit sem szólni, inkább elfojtott magában mindent.
- Ne is figyeljetek rá - szólt hátulról az egyik lány, talán Gisella lehetett a neve. - El van menve az esze.
- Na jó...Nadja, hallasz engem? - fordult Nadjához, gyengéden megérintette annak arcát, mire a lány sóhajtva felemelte fejét és erőtlenül kinyitotta szemeit. - Rendben. Elviszlek egész a kórházig, ott megpróbáljuk rendbehozni a sebeidet. Ivana...jössz te is?
Ivana Pavlíková azonnal megrázta a fejét. - Nem, csak terhetekre lennék, én megvagyok. Vigyed most, de kérlek, vigyázzatok magatokra!
- Rendben, sietünk - felelte a lány, átkarolta Nadját kiléptek az ajtón, és kétszer körbenézett, mielőtt elindultak a húszas kórház felé. Nadja mindvégig erőtlenül lépkedett, közben hangosan lihegett és sóhajtott, alig bírt lépést tartani Edithtel, aki mindenáron pár perc alatt már a kórházban akart lenni. Edith ide-oda forgatta a fejét, végig az úton katonákra vadászott kétségbeesett tekintetével, ám csak a távolban látott egy párat, akik bizonyára mind a főtáborba igyekeztek. - Gyere, még egy kicsi és ott vagyunk!
Edith azonnal kinyitotta a fehérre festett, ám rettenetesen kopott ajtót, bevitte magával a lányt, majd Nyikolaj Katajev szobája felé igyekeztek a lehető leggyorsabban; a férfi rég horkolt már a földön, ugyanolyan pózban, mint amelyben Edith utoljára látta és bár nem állt szándékában felébreszteni, mégis megtette. Nyikolaj hietelen felriadt, bizonyára a náciktól való félelem miatt még egy ütemet is kihagyhatott gyengének bizonyuló szíve, de ahogy látta Edith nyugodt és kedves tekintetét, máris lenyugodott.
- Sajnálom, hogy megzavartam önt, Nyikolaj, de muszáj volt jönnöm. Nadjának szüksége van segítségre. - Azzal a sérültre mutatott. - Na gyere, lássuk, mit tehetünk.
Lassan kigombolta Nadja ruháját, miközben végig annak reakcióját bámulta, de a lihegés és a heves szívverés csak nem akartak csillapodni; amikor Edith meglátta Nadja összeroncsolt testét, elborzadt: olyannyira erősen megverték a katonák, hogy a törzse tele és tele volt kékes foltokkal, belső combjaira lassan odaszáradt a vér, s a lány akkor leginkább arra vágyott abban a pillanatban, hogy minde inkább rajta éktelenkedjék, s ne egy ártatlan lányon.
Ahogy Nyikolajjal is tette nemrég, Nadja számára is hozott egy vödörben egy kis vizet meg egy sárga rongyot; lassan kezdte el törölgetni Nadja vérrel csúfított arcát, gömbölyű kebleit, melyek pirosan égtek a durva fogásoktól, majd a legóvatosabb mozdulatokkal a belső combjait, melyek még mindig rettenetesen remegtek.
- Azt akarta, hogy...azt akarta, hogy...őt bántsák...és ne engem... - motyogott magában össze-vissza a lány, sóhajtózva, mozgolódva. - Én meg...a pénzért...gyógyszert kértem volna a katonáktól...
Edithnek annyira fájt a lelke a szavak hallatán, hogy egy pillanatra megállt az egész folyamattal, lehajtotta a fejét és letörölte az éppen leguruló könnycseppét a fájdalommal teli arcán.
- Semmi baj - suttogta ő is, megemberelve magát újra megismételte: - Semmi baj...
Pár perc alatt lemosta Nadja testéről a koszt és a vért, majd egy kevéske kötést hozva neki, mindegyik nyílt sebet nagyon óvatosan ellátta, hogy a lánynak egyáltalán ne fájjon. Mikor az utolsó sebet is könnyen betekerte, majd kicsit leszorította, elégedetten pillantott munkájára, aztán pedig Nyikolajra.
- Szép munka - makogta a férfi németül, ám nagyon is hallható orosz akcentussal fejezte ki magát.
Ám biza lehervadt mindkettejük szájáról a mosoly, amikor meglátták, hogy Nadja elvesztette eszméletét a magas láz és az erőtlensége miatt; Nyikolaj sóhajtva felkönyökölt, és próbálta rávenni magát, hogy segítsen Edithnek, akinek a kétségbeeséstől olyan fehér lett az arca, mint a fal. Pár perc múlva azonban kintről durva és határozott lépteket hallottak meg, Nyikolaj pedig rögtön Edithre nézett és remegő ujját a szája elé tette, csendre intve őt. A lépések egyre közelebb értek, egészen a főajtóig, majd egy hatalmas nyikorgás után mindketten halálsápadtan fogadták el azt, hogy bizonyára egy náci bent lehet a kórházbarakkban.
- Nyomd be az ágy alá! Úgy nem látja meg a katona! - suttogta Nyikolaj kétségbeesett hangon, mire Edith halkan begurította a lányt az egyik priccs alá, Nyikolaj pedig ment mellé, szükség esetére. A léptek egyre közelebb értek, minden lépésnél a lány megremegett, amikor éppen feltörő köhögését elfojtva próbált rejtekhelyet keresni magának, mielőtt a náci oda nem ér. Ijedten nézett körbe és körbe a sötét szobában, a katona léptei pedig már nagyon nagyon közel voltak, szinte már az ajtó előtt lehetett; Edith még a lélegzetét is visszafogta, és lábujjhegyen sietett oda az ajtó mellé arra az esetre, ha az illető idegen mégis benyitna.
Ahogy a kilincset lenyomta az idegen, Edith a szájára tapasztotta a kezét, lélegezni is ritkán lélegzett, még egy könnycseppe is kicsordult szeme sarkából, ahogy az ajtó nyikorogva kitárult mellette, és megint abba a helyzetbe került, hogy egy hajszál választotta el a halál karmaitól.