Május 5. Ma végre hazamehetek! Visszanézve az elmúlt hónapokra, nem is tűnik olyan hosszú időnek. Mikor először meghallottam, persze azt hittem, soha nem lesz vége, de itt vagyok, és a saját két lábamon hagyom el a kórházat!
Hogy összefoglaljam, mi történt a mögöttem lévő időszakban... Nos, az időm nagy részében tanultam. Mivel az iskolába nem tudtam visszamenni, így mint magántanuló letudtam a tizenegyediket, az összes záróvizsgámon sikeresen teljesítve.
Szép lassan be lett iktatva a napirendembe a masszázs és a gyógytorna, ami alkalmanként nagyjából 1-2 órát vett igénybe. Nem volt semmi extra, alap mozdulatokat kellett újra elsajátítsak, szépen lassan, először ágyban fekve, ülve, majd végül állva. Eleinte nagyon nehéznek tűnt, és időnként a kétségbeesés határán voltam, hogy ez soha nem fog sikerülni, nem fogok tudni újra járni. Ilyenkor hatalmas segítséget jelentett a családom és a barátaim biztatása. June heti 2-3 alkalommal benézett, olyankor jót beszélgettünk, nevetgéltünk, vagy együtt tanultunk.
Apuék igyekeztek minden nap meglátogatni, de ez sajnos nem mindig sikerült. Ott volt a munkájuk, az otthoni teendők, amiket nem hanyagolhattak el.
Nolan és Liam viszont alig hagytak ki egy-egy délutánt. Iskola után megebédeltek, és jöttek hozzám. Folyton a hülyeségeikkel fárasztottak, amivel mindig sikerült elterelniük a figyelmemet a problémáimról. De ha épp arra volt szükségem, nyugodtan végighallgatták a panaszkodásaimat, és igyekezték kevésbé szürke színben feltüntetni a dolgokat. Liam olyan lett nekem, mint egy bátty. Tudtam, ha bármi van, rá is ugyan úgyszámíthatok, mint Nolan-re.
Gyakran látogattam a közös helyiséget, ahol megismertem egy nagyon aranyos és kedves 16 éves lányt. Nem tudom, hogy csinálja, de a nap minden percében jókedvű, vidám, és csak úgy árad belőle az optimizmus és a pozitív gondolkodás. Mindenben meglátja a jót, sosem panaszkodik, hanem csak azt hallani tőle, hogy miért hálás és mennyire. Illik rá a neve: Hope (Remény). Neki a tervével van valami, ami miatt minden nyáron egy hetet a kórházban kell töltsön. Azt mondja, hogy ez neki már hozzátartozik az életéhez, és teljesen megszokta. Tőle már elbúcsúztam, de megbeszéltül, hogy amint ő is kijöhet, elmegyünk egy csajos programra.
Ehhez a reggelhez egy verőfényes napsütéses napot képzeltem volna el, ahol a madarak csiripelésére ébredek. Vagyis, ha egy filmben lennénk, a rendező egy ilyen képpel indítaná a jelenetet. De ez nem egy jól megrendezett film, hanem a valóság, így ehhez híven mennydörgés ébresztett, valamint az ablakpárkányon doboló esőcseppek egyenletes, megnyugtató hangja. És lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon szeretem ezt a hangot. Így talán még vidámabban ébredtem, mintha jó idő lett volna.
Előző nap Chloe már behozta a ruhámat, ami reggel már ott pihent az ágyam melletti szék támláján, így szépen óvatosan kikeltem az ágyból, és felöltöztem a saját cuccaimba. Komolyan, nem is tudom, mikor volt rajtam utoljára farmernadrág. Egy keveset bosszankodtam azon, hogy az eredetileg "skinny" nadrág mindenhol egy kicsit bő, de egy ilyen apróság nem tudta elvenni a jókedvemet. Egy egyszerű fehér pólót és egy oversize pulcsit húztam a farmerhoz, ami szintén nagyobbnak tűnt, mint az emlékeimben, de nem sokat törődtem vele.
Szintén meglepve konstatáltam, hogy a hajam is megnőtt az elmúlt hónapok alatt. Megfésülködtem és összepakoltam a még ottlevő cuccaimat. Mire Elvira bejött, én már mindennel készen voltam, a sporttáska, amiben a holmim volt, az ágyon pihent.
-Nahát, nahát. Hova sietsz ennyire?-nevetett. -Mielőtt elmész, a doktorúr szeretett volna egy mindent átfogó ellenőrzést, hogy biztos minden rendben van-e. Röntgen, vérvétel, meg egy-két általános dolog. Ha gondolod, mehetünk is. Ilyenkor reggel nem kell annyit várni.
-Rendben - mondtam, és ezúttal már nem a gurulós ágyon közlekedtünk, hanem ő mutatta az utat, én pedig sétáltam utána.
Megröntgenezték a bal könyökömet, a bordáimat, a combomat és a medencémet. Ezekkel minden rendben volt. A bordáimon kívül az összes többit csavarok és lemezek tartották össze belülről. Ezt egy kicsit ijesztő volt látni a röntgenképen, de nem nézelődhettem sokáig, mert mennem kellett tovább.
A vérvételnél nem sok hiányzott, hogy elájuljak, de végül sikerült erős maradjak. Ezután meg kellett csináljak pár egyszerű mozdulatot, mint hogy megérintem a lábfejemet, meg ilyesmi.
Végül a vérnyomásmérés volt hátra. Az érték valamivel alacsonyabb volt, mint kellett volna legyen, úgyhogy végig kellett hallgassak egy kiselőadást arról, hogy a különböző altatók, fájdalomcsillapítók és nyugtatók gyakori mellékhatása lehet az alacsony vérnyomás, ami fiatal nőknél fogyáshoz vezet. Próbáljam meg kerülni a nehéz ételek gyakori fogyasztását, naponta igyak meg legalább 2,5-3 liter folyadékot, reggelente ha van rá mód, igyak egy kávét és fogyasszak minél több sós ételt a magas nátriumbevitel miatt. Ezekre mind engedelmesen rábólintottam, úgyhogy az ítélőbíró szerepét elfoglaló Dr. Aaron hivatalosan is szabadlábra helyezett.
A vizsgálatok végeztével behívta az időközben megérkezett családomat, és kedvesen elköszönt tőlünk. Neki is és Elvirának is adtam egy-egy kis ajándékot, és megköszöntem nekik, amit értem tettek. Nem mondom, hogy könnyes búcsú volt, mert őszintén reméltem, hogy nem kell többször találkoznunk annak ellenére, hogy mindketten nagyon kedves emberek voltak.
Nolan elszaladt a cuccaimért, és már indultunk is. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor végre kiértünk az épületből. Gyorsan felhúztam a kapucnimat, hogy ne ázzak meg teljesen, és az autóhoz vezető utat futva tettük meg. Nem volt nagy a távolság, de még így is eléggé megerőltetett az aktív testmozgás. Már teljesen el voltam szokva tőle.
- És mik a tervek mára? -érdeklődtem az autóban ülve.
-Te mit szeretnél csinálni?
-Annyi időt tölteni a családommal, amennyit csak lehetséges -vágtam rá egyből, mire mindannyian nevetésben törtek ki.
-Mi is valami ilyesmit terveztünk. Carl-nak meg nekem még be kell menni a munkahelyünkre, de délután csapjunk egy családi partit, jó? Addig Nolan itthon marad veled.
-Oksi - mosolyogtam, és az út további részét csendben tettük meg.
Hazaérve rá kellett döbbennem, hogy mennyire hiányzott a házunk. Az otthon érzése. Már alig vártam, hogy ledőljek az ágyamra. Az elmúlt időben egész nap pihentem, még hozzá kellett szoknom a normális életformához, ahol nem csak ülök meg fekszek, hanem sétálok, lépcsőzök meg hasonlók.
Nolan hozta utánam a cuccomat, és mikor megtorpantam a lépcső előtt, kérdőn nézett rám.
-Szerintem nyugodtan leülhetsz, mert mire én itt felmászok, lemegy a nap - mondtam neki, és elindultam felfelé. Ilyenkor még fájt a combom, így ez is lelassított.
-Ne segítsek? -kérdezte a bátyám, mire megvontam a vállam.
-Ha megvárod, fel tudok menni egyedül is.
-Nem fáj?
-Egy kicsit. De vissza kell szokjak rá, úgyhogy....
-Akkor segítek. Bőven lesz még időd megerősödni. Na gyere - lépett oda, és egy egyszerű mozdulattal a karjába kapott. De olyan nagy lendülettel, hogy azt hittem, elrepülök.
-Óvatosan hé - szóltam rá - most jöttem ki a kórházból haver.
-Boccs, nem számítottam rá, hogy ilyen könnyű vagy. Mikor fogytál le ennyire?
-A medencesérülés és az alacsony vérnyomás mellekhatása.
-Alacsony vérnyomás? -csodálkozott, miközben felfelé mentünk. Olyan könnyedén cipelt, mintha egy kisgyerek lennék.
-Ja. Ma reggel derült ki.
-Ez azt jelenti, hogy bárhol, mármint beájulhatsz? -rakott le a szobám előtt.
-Nagyjából. De ha sokat iszok meg ilyenek, akkor nincs veszély - magyaráztam, miközben lehuppantam az ágyamra, ami 4 hónapja várt rám. Sehol nem látszott, hogy ennyi ideig nem lett használva a szoba, mindenhol makulátlan tisztaság uralkodott. Nyilván Chloe műve.
Nem tudtam, mit is kéne csinálnom, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a fürdőszobába vettem az irányt, hogy hosszú ideje először ráálljak a mérlegre. Gyanús volt nekem az a reggeli incidens a nadrággal. Közben levettem a pulcsimat, és belenéztem az egész alakos tükörbe. Hát majdnem megugrottam az ijedtségtől, mert az a csont és bőr pálcika nem én voltam. Soha nem tartoztam a sovány lányok közé. Van, akinek nagyon jól áll, de én általában sportos testalkat voltam, és a csoki plusz gyorskaja szeretetemből kifolyólag mindig volt rajtam egy kis fölösleg. Nem sok, de valamennyi mindig. A 175 centimmel 60-65 kiló között mozogtam. Néhány percig próbáltam barátkozni a látvánnyal, és miután sikerült felfogni a dolgot, tovabbmentem, és előkerestem a mérleget. Ráálltam. Aztán hívtam Nolant.
-Mi történt?- nézett körbe, háha meglája azt a valamit, ami miatt enyhén pánikszerű volt a hangom. Miután nem látott semmi rendelleneset, kérdőn nézett rám.
-Elromlott a mérleg -jelentettem ki.
-Nincs semmi baja - ellenkezett, és kipróbálta. -Tökéletesen működik - mondta utána.
-Akkor bajban vagyok.
-Miért?
Ráálltam még egyszer, és vádlón mutattam a kijelzőjére, ami 46,8-on állt.
-Hát... Nem tudom, lányoknál mennyi a normális...
-Előtte normálisan néztem ki, nem?
-Persze. Mindig tökéletes alakod volt.
-Aha, és egy huszassal több voltam - szembesítettem a valósággal, neki meg tátva maradt a szája.
-Húsz kilóval?
-Na jó, csak tizennyolccal, hogy pontosak legyünk.
-Ajjaj - vakarta meg a tarkóját. -Nem tudom, mit mondjak erre. Így is nagyon szép vagy.
-Köszi - mosolyodtam el. -A bátyám vagy, kötelességed, hogy ezt mond -tettem hozzá viccesen.
-Ez tény és való. De ha akarnám se tagadhatnám le, hogy hány ajánlattevőt hesegettem már el a hátad mögött. Nem csak szerintem vagy szép.
-Hogy mi? Te komolyan lepattintottál embereket a tudtom nélkül?
-Ja, vagy egy fél tucatot...
-Nolaaaaan!
-Egyikük sem érdemelt meg téged.
-Szerinted senki nem érdemelne meg - dünnyögtem magamban, mire huncutul elvigyorodott.
-Lenne itt valaki...
-Kicsoda? -csaptam le rá egyből.
-Azt biza nem kötöm az orrodra. De jó srác. Rendes. Csak kicsit még össze kell kapja magát - magyarázta, és visszavonult a szobájába.
-Nolan Austin Turner - mondtam lassan tagolva a nevét. -Addig nem szállok le rólad, míg nem fecseged el, hogy kiről van szó - mentem utána, de mire odaértem az ajtajához, az már be volt zárva belülről.
-Nem úszod meg! Én itt leszek, mikor kijössz, és akkor nem szabadulsz tőlem! - fenyegettem meg.
Fiúk... Ki érti őket... Még hogy a lányokon nehéz kiigazodni...