-Szia kincsem! Minden rendben?
-Persze apu, csak kicsit fáradt vagyok, és pihenni szeretnék - ráztam le. Nem szerettem volna, ha így kell lániuk. A szokásos sérüléseken kívül vörös volt a szemem a sok sírástól, alatta pedig egy-egy hatalmas bőrönd terpeszkedett. Ez megy már egy hete. Felhívom őket, ők kifaggatnak, hogy hogy érzem magam, aztán valamilyen indokkal kibújok a látogatás alól. Egyedül akartam lenni, teljesen egyedül.
-Te csak pihenés, az orvos szerint épp erre van szükséged. Akkor mi nem is zavarunk, hagyunk pihenni - mondta, én pedig megkönnyebbültem. A következő kérdéstől viszont újra összeugrott a gyomrom.
-Nem akarsz Nolan-nel beszélni? Nagyon hiányzol neki.
-Neeeeem, nem szeretném zavarni...
-Nem zavarod, itt ül mellettem. Ki vagy hangosítva. -Szuper...
-Figyelj, tényleg szívesen beszélgetek, de most majd' leragadnak a szemeim. Majd máskor, rendben?
-Hát jó kincsem. Vigyázz magadra, és ha kell valami, csak hívj fel!
-Úgy lesz! Szeretlek apu, és puszilom Chloe-t is! - köszöntem.
-Átadom édesem! Jó pihenés! Szeretlek - búcsúzkodott ő is, én pedig kinyomtam a hívás.
Nagy kő esett le a szívemről. Valójában már hiányoztak, de szükségem volt még egy kis időre, hogy mindent átgondolhassak.
Minden nap csak addig kapcsoltam be a telefonom, míg apuval vagy anyuval beszéltem. Nem vettem fel se Nolan-nek, se Liam-nek, de még June - nak sem. Tudom, bunkóság, de ez van.
Akármennyire is könnyebb volt elfutni a problémák elől, mint szembenézni velük, tudtam, hogy nem csinálhatom ezt örökké. Ez nem fog megoldani semmit. Valakivel beszélnem kell erről, csak nem tudom, kivel.
Ekkor mintegy válasz képen, nyílt az ajtó, és megjelent utolsó ember, akire a nap folyamán számítottam volna.
-Liam? - néztem rá meghökkenve. - Te... Itt...? - hebegtem össze-vissza.
-Igen, én, itt. Akármennyire meglepő, de igen. Mivel nem veszed fel a telefont, és a családodat folyton lerázod, gondoltam, megleplek- vont vállat, és szépen, otthonosan helyet foglalat mellettem. Kényelmesen hátradőlt, és a tarkóján összekulcsolta a kezeit.
-Bemutatkozom. Doktor Liam Carter krízistanácsadó. Nekem mindent elmondhat, én pedig hosszú élettapasztalatom és bölcsességem segítségével tanáccsal szolgálok a problémáira. Kezdheti - rakta keresztbe a lábait, és várakozóan rám nézett.
-Nem szeretnél inkább te mesélni arról, hogy mi bajod volt a múltkor, amiért látszólag minden ok nélkül elhúztál? - fordítottam rá a szót, hátha megfeledkezik rólam.
-Már tárgytalan - legyintett. -Szóval?
Sóhajtottam.
-Mennyit tudsz?
-Annyit, hogy Nolan-nel összevesztetek valamin, ő pedig azóta is magát ostorozza, hogy milyen érzéketlen tuskó.
-És mire vagy kíváncsi?
-Min sikerült így összeveszni? Már ezer éve ismerlek titeket, de soha nem veszekedtetek komolyan.
Most komolyan, rosszabbak, mint a lányok. Ennyit még June-nal sem szoktam lelkizni. Mi ütött ezekbe?
-Mondtam dolgokat. Aztán ő is mondott dolgokat, én meg berágtam rá. De azóta rájöttem, hogy igaza volt. -Jól haladsz Sky, csak így tovább nagylány!
-Miben volt igaza?
-Tényleg muszáj elmondanom?? - biggyesztettem le a számat.
-Nem muszáj. De neked könnyebb lenne, ha beszéltél róla - ezt már komolyan mondta.
-Megállapította, hogy gyerekes vagyok, és hogy itt sajnáltatom magam, közben meg önző módon senki mással nem törődök - ismertem be szégyenkezve, és lesütöttem a szemem.
Kicsit közelebb hajolt ültében, és fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat.
-Nézz rám Sky - mondta, én pedig eleget tettem a kérésének. Már megint azok a fránya könnyek... Nem sírtam már eleget az elmúlt napokban?
-Nem tudom, mivel érdemelted ki, hogy ilyeneket mondott, és biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan. Lehet, hogy olyat mondtál, amitől bekattant, nem tudom.
-Csak annyit mondtam, hogy egy roncs vagyok, ami igaz. Ő is tudja. Akkor is, ha nem akarja bevallani.
-Hogy jutottál erre a következtetésre? - tette fel a kérdést óvatosan, és láttam rajta, hogy nehezére esik, hogy ne mondjon semmi mást.
-Tönkretettem mindent. Azt hittem, végre helyreálltak a dolgok. Hogy magam mögött hagyhatom a múltat. Ehelyett itt fekszem felismerhetetlenségig csúfult arccal, naphosszat csak sajnaltatom magam, ellököm magamtól azokat, akiket szeretek, és lassan nem érzek semmi mást, csak keserűséget- adtam ki magamból az eddig felgyülemlett érzelmeket, és bármennyire igyekeztem is, már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Az arcom égett a szégyentől, így a jobb karommal igyekeztem eltakarni, hogy ne látszódjon. Azt hittem, ott fogok elsüllyedni. De nem így történt.
Liam csendben várt. Nem próbált hiábavaló szavakkal vigasztalni, vagy elhitetni velem, hogy minden rendben lesz. Megvárta, míg alábbhagyott a sírásom, és valamelyest megnyugodtam.
Már csak hallkan szipogtam, de az arcom elől nem vettem el a kezem. Szégyelltem magam. Szégyelltem, ahogy kinézek, hogy Liam így kell lásson. Szégyelltem azt, hogy folyamatosan csak panaszkodtam. De legjobban azt szégyelltem, hogy ilyen gyenge vagyok.
-Menj el kérlek Liam! - szólaltam meg.
-Nem - hangzott a határozott válasz. - Nem megyek el, míg meg nem beszéltük ezt a dolgot.
- Nincs mit megbeszélnünk.
- De bizony, hogy van - ellenkezett. - Nem hibáztathatod saját magadat mindenért, ami történt. Nem a te hibád. Mindannyiunknak része van benne, és ezzel együtt kell szembenéznünk. Te annyit rontasz el, hogy ostorozod magad, pedig semmi okod nincs rá.
Eddig csendben hallgattam, de nem néztem rá. Ekkor megéreztem a kezét az én kezemen. Finoman elvette az arcom elől, hogy a szemembe nézhessen .
-Ami pedig a külsődet illeti, szerintem szebb vagy, mint valaha - mondta, én pedig éreztem, hogy komolyan gondolja. De nem értettem, hogy lehetséges ez.
-Liam, tele vagyok ütésekkel, vágásokkal, karcolásokkal, lilulásokkal...
-És szerinted ez számít valamit? - kérdezte. -Nem - válaszolta meg a saját kérdését - egyátalán nem számít. Te még ezekkel együtt is gyönyörű vagy. Lehet, hogy az agyrázkódás hatására elromlott a szemed, hogy nem látod, mennyire tökéletesen nézel ki. De ha nem így lenne, akkor sem lenne okod kétségbe esni, mert azoknak, akik szeretünk, ez teljesen lényegtelen. Hát nem érted?
Tényleg nem értettem. Vajon komolyan gondolja? Abból, ahogy rámnézett, biztos voltam benne, hogy nem viccel. Igaz lehet?
És mi az, hogy "akik szeretünk"? Hát nem utál engem? Pedig minden oka meglenne rá.
-Ezt csak azért mondod, hogy megnyugtass? -kérdeztem vissza hitetlenkedve.
-Egyátalán nem. Csak őszinte voltam. És ezt nem csak a magam nevében mondtam. Nolan-nel beszélgettünk. Ő is ugyan így gondolja. De megkérdezheted őt is, ha nekem nem hiszel -vette fel a telefonomat ami az éjjeliszekrényen pihent, és felém nyújtotta.
-Azt hiszem, nem voltam vele igazságos - vallottam be.
-Hát, itt az ideje, hogy helyzeted a dolgokat. Beszélj vele! Csak ezt akartam elmondani - állt fel.
-Köszönöm - szóltam utána,és reméltem, hogy ebből az egy szóból is megérzi azt az őszinte hálát, amit iránta éreztem.
-Nincs mit - mosolygott, és távozott.
Az első dolgom pedig az volt, hogy tárcsázzam a báyámat, és elmondjam neki, mennyire sajnálom.