Megtörve pihentettem fejemet Lukas mellkasának döntve, ölelésének kényelmébe burkolózva. A sós könnyek arcomra száradtak, miután a fiú kisugárzása zokogásomat a múltba taszította, jelenembe nyugodtságot teremtve.
― Menjünk haza ― szántotta hátamat ujjbegyei lágy érintésével, hogy elérje, lefejtsem magamról kezeit, ezzel szabaddá engedve mindkettőnket. Az irracionális szcenáriótól feszengve könyökömet csipkedtem, amíg Lukas mellett némaság kendőjével bekötött szájjal távoztam a kórházból. ― Vezethetsz te, ha szeretnél ― ajánlotta fel nagyvonalúan. Önmagához képest túlságosan is nagyvonalúan.
― Kétlem, hogy képes lennék rá ― utaltam lelkiállapotomra, bár fizikailag sem éreztem magamat megfelelőnek. Lilára hűlt, remegő ajkaimhoz hasonlóan karamell színű, fedetlen végtagjaimon libabőr fejezte ki a hűvös nyári hajnal csípősségét.
Lukas némán ült a kormány mögött s én hasonlóan szótlanul pihentettem fejemet az ablaknak döntve. A sírástól vérágakkal keretezett, étcsokoládé barnán sötétlő íriszeimben tükröződő hálám nem fejezte ki kellően, amit éreztem azért, hogy nem magyarázott reménnyel kapcsolatos lelki hókusz pókuszt, sőt, sajnálkozó pillantással sem illetett.
Mikor délután elhagytuk a farmot, nem volt lehetőségem körülnézni, mert teljesen be voltam zsongva Max miatt, ezúttal viszont alkalmam adódott rá, amivel éltem is.
A poros földúton haladva szemügyre vettem a fa léces kerítéssel határolt füves területet, melyet egy fából épített istálló kötött össze a kerttel. Lukas otthonát gondozott kert ékesítette kevés virággal, ám annál több formára nyírt örökzölddel, amik különböző árnyalataikkal színesítették a látványt. A ház melletti garázsban leparkolva barkácsoláshoz szükséges, illetve a gazdaságban használatos szerszámok nyerték el figyelmemet.
― Milyen különleges dolgot vélsz felfedezni ebben a szegényes garázsban?
― Semmi ide nem illőt, azt hiszem ― járattam tekintetemet a polcokon rendetlenül heverő csavarhúzókon és kalapácson, a falra szerelt kerékpáron, miközben fájdalmas emlékképek ötlöttek fel bennem, amint a próbateremben szenvedtem a nyár derekán, míg kortársaim önfeledt nevetéssel élvezték ki gyermekkorukat az utcánkban biciklizve.
― Akkor meg ne bámészkodj, ez nem egy múzeum ― hallottam hangját tompán, ugyanis múltam jelenetei hangosabban tomboltak elmémben, azonban célja elérése érdekében kezét könyökömre fonva buzdított indulásra, kiszakítva az álmodozásba mélyülésből.
― Vedd le rólam a kezed! ― rivalltam rá, érintésében gyengédség nyomait nem, csupán végrehajtás szándékát látva. Vonakodva fejtette le ujjait könyökömről, majd szapora léptekkel elhagyva a melléképületet, hagyott maga mögött.
― Szedd a virgácsaidat, holnap korán kelünk ― kiáltott utánam száznyolcvan fokot perdülve, hogy szembe kerülve velem, így már hátrafelé megtéve lépteit haladjon, míg én szemeimet forgatva loholtam utána.
― Már holnap van ― tártam szét kezeimet, miközben lassú víz partot mosó módszerével utolértem a szúette veranda korlátjának támaszkodó fiút.
― Az égbolt foltokban felhős, Ophelia tankja félig üres, bőröndök sötétlenek a szemeink alatt. Most, hogy feleslegesen közöltünk nyilvánvaló tényeket, aludhatnánk már végre? ― hadarta kinyitva az óarany gombkilincs mentén lepattogott fehér mázas ajtót, melyen roppant udvarias módon elsőként lépett be.
A szűk, mindössze egy fogasnak helyet adó előszobából a folyosó egyenesen a konyhába vezetett, mely egyben az étkező mellett nappali funkcióval is szolgált, ahogy azt a kanapé, illetve egy asztalt kerítő székek sejtették velem. A plafonról belógó villanykörte elegendő fényt szolgált, hogy a helyiség központjában jó látási viszonyok közt legyünk, míg az ablak alatt húzódó heverő hangulatos félhomályba burkolózott.
― Arra találod Bruno szobáját és a fürdőt. Ami a tükör előtt eltöltött órákat illeti, az itt sovány percekre szűkül, egyrészt, mert Pax Paxis-on nem szokás haszontalanul eltölteni a drága időt, másrészt hárman vagyunk egy fürdőre.
― Ne magadból indulj ki, Lukey, én nem vizslatom a tükörképemet, hiún dicsérve magamat ― vállára helyezve kezemet írtam le körülötte egy félkörívet, lopva rápillantva, így perifériámon észlelhettem megfeszített állkapcsát. Így libbentem be a fürdőszobába, amely két férfi lakóhoz viszonyítva bájos harmóniában tündökölt.
Az ajtóval szemben egyből a két fürdőszoba szekrénnyel közrefogott, antik arany keretes tükröt pillantottam meg, ami előtt nem fogok órákat eltölteni. Fakó kék alapon törtfehér mandalával mintázott cementlap alkotta a padlót, az egyik fal mentén rézarany kád állt kanyarulatos lábain, másikban a fonott szennyeskosár mellett zakatolt egy mosógép.
Ruháimat ― mármint a kölcsön kapott pólót és az alsóneműként szolgáló rövid nadrágot ― rendezetlenül a földre ejtve vetettem le, nem törődve, hogy resten kétszer kell majd fáradnom. Göndör tincseimet egy dús kontyba fogtam össze, míg beléptem a különleges színű kádba. A csapot megnyitva jéghideg víz fakadt a már amúgy is átfagyott testemre, mely pillanatokkal később sem akart legalább langyosra melegedni, ezért a mosógép feletti polcról elővett törölközőt magamra tekerve vágtattam ki törtető léptekkel a fürdőből, düh csípte arccal.
Lukas a folyosó falának támaszkodva várta, hogy kilépjek a helyiségből s arcán szélesedő mosolyából következtetve nem szándékozta leplezni, mennyire humorosnak találja, hogy valamit elhallgatott előlem.
― Milyen feledékeny vagyok ― csapott homlokára mímelt meglepettséggel. ― Meleg víz csak akkor folyik a csapból, ha felkapcsolod a szerkezetet a tükör melletti szekrényben.
― Ha csak egy kis szikráját is mutatnád a megbánásnak, talán hinnék Bruno szavaiban, de te csak megnehezíted a dolgomat ― ráztam fejemet agresszívan mellkasára bökve. Mozdulatomra felegyenesedett és egyik kezével elkapta csuklómat, míg zöldjeivel szigorúan vette fel a szemkontaktust.
― Bruno mindenkiben a jót látja, még a legádázabb gyilkosokban is képes felfedezni az emberséget. A saját érdekedben én nem hagyatkoznék rá emberismereti ügyekben, mert vannak olyanok ― fonta mindkét tenyerét mellkasán időző kezemre, majd elemelve onnan, ismét mellkasára bökött, ahogy szavai magára vonatkozóan intézte. ―, akikbe egy csepp gyöngédség sem szorult, noha ő mégis naivan hisz bennük.
― A személyi edzőkön és a matematika tanárokon kívül mindenkiben van kegyesség, együttérzés. Embere válogatja, kibe mennyi jutott, de valamennyi mindannyiunkban lakozik, még benned is, akár nehéz elfogadnod, akár nem.
― Van egy helyt álló közmondásom a margóra: a kivétel erősíti a szabályt.
― Fordulj fel a margódra fűzött bölcsességeiddel együtt! ― sziszegtem összeszorított fogaim közt, az idióta megjegyzéseitől dühbe gurulva, majd egy erőszakosan rántó mozdulattal kiszabadítottam magamat szorításából és magam után becsapva a fürdőszoba ajtaját, tértem vissza a helyiségbe, Lukas önelégült képét magam mögött hagyva.
― Te meg öltözz fel, mert amióta találkoztunk, normális ruhát nem viseltél ― kiáltását a zuhany megnyitásával, melyből ezúttal meleg víz folyt az utólagos felvilágosításnak köszönhetően, nyomtam el, ám szavai így is beették magukat elmém minden egyes zugába, mert nem tudtam kizárni azt a hülye, bársonyos hangját.
― Ha nem tetszik, akkor ne nézd ― morogtam az orrom alatt, miközben a levendulás házi szappant pörgettem kezeim közt.
Apró felszisszenést hallatva simítottam végig haboktől rügyező kezemmel a sérült felkaromon, elégikus sóhajjal lenyelve a felismerést, hogy az életem fenekestül felfordult, kezdve a vegán tusfürdő elhagyásától, folytatva a kalóriában gazdag ételekkel, egészen a tömény magányig.
A tükör páráját kezemmel letörölve egy olyan valaki nézett vissza rám, aki ellenpélda volt egész pályafutásom alatt: egy hazug, érzelmeiben bizonytalan, magában kétkedő nő.
― Szedd össze magad, Dahlia! Vegyél egy mély levegőt és békélj meg a helyzettel, amit nem tudsz megváltoztatni! Engedd el a negatív érzelmeket, fókuszálj arra, amiért hálás lehetsz! ― szegeztem kisírt szemeimet határozottan a tükörképemnek.
Miután a magam sem tudom mennyire hiteles ― vagy éppen könnyelmű ― szavakkal kellően motiváltnak éreztem magam, hogy összekaparjam a széthullott darabkáimat, mosollyal vékony ajkaimon léptem ki a fürdőszobából, ám ekkor, a kőre hömpölygött pára lecsapódásának eredményeképp gyöngyöző vízszőnyegen megcsúszva teremtettem szoros kapcsolatot fenekem és a padló között.
― Földrengés van? ― kérdezte Lukas a konyhapulttól ellökve magát, egyenesen felém vetve pillantását.
Farmerbe skatujázott lábaival néhány lépést megtéve állt meg felettem, majd segítő szándékkal nyújtotta felém kezét. Rövid tétovázást követően, egyik kezemet mellkasomra szorítottam, hogy ezzel fixáljam a törülközőt, a másikat a fiúé felé nyújtottam, ő azonban elkapta pracliját és nagyzolón kanyarintva ajkait, nevetett fel gúnyosan.
― Szedd össze magad, virágszál! Vegyél egy mély levegőt és békélj meg a helyzettel, amit nem tudsz megváltoztatni! ― idézte a monológomat reakciómat pásztázva, ami zavaromat megerősítő pirulásban és összevont szemöldökeim alatt megforgatott íriszeimben fejezte ki mérgemet.
Így aztán önállóan tornásztam fel magamat a megaláztatásból, amit Lukas kicsit sem zavarta magát, nézett végig karba font kezekkel, ismét úriember mivoltáról tanúskodva.
― Ha már ilyen jól tudod hegyezni a füleidet, javaslom élesítésüket éjszakára is ― rövidítettem le a köztünk lévő méteres távolságot, olyannyira, hogy lélegzete zakatoló szívemet védelmező mellkasomra szökjön ―, ugyanis a helyzettel, amin változtatni tudok, nem békélek meg. Ilyen például az, hogy lélegzel ― paskoltam meg mellkasát, fölényes mosollyal palástolva Pax Pacis játéktábláján egészen a "start" mezőre visszaállításig terjedő hátrányomat.
Lassan megtett lépéseim a szituációhoz képzelt magabiztos figyelemfelkeltéssel ellentétben arra szolgáltak, hogy meztelen talpam a talajjal való érintkezése ne szűnjön meg, ezzel egy újabb esést róva folyamatos idegen terepen tett ballépéseim számlájára.
― Álmodj a családodról, virágszál! ― kiáltott utánam Lukas, mire a középső ujjamat feltartva intettem be neki, továbbra is hátamat mutatva felé.
― Álmodj egy érző szívről, grincs!