~~~
Rebecca
Szorosan ölelem a barátnőmet, aki nem emlékszik a legfontosabb személyre az életében. Azt se tudom elképzelni, hogy miért nem jöttek még vissza az emlékei róla. Ezt a kérdést anyunak is feltettem, és azt mondta, hogy Amelia valószínű, azért nem emlékszik Isaac-re, mert annyira erős érzelmeket táplál iránta, hogy a legfontosabb részét felejtette el az életének. Mert, amit mondtam neki az igaz volt. Isaac tényleg kihozta Amelia-ból azt, amit nekem nem sikerült évek óta. Teljesen megváltoztatta és ez a változás jót tett Amelia-nak. Sokkal felszabadultabb és boldogabb is volt. Volt...
- Hozok fel egy kávét. - mondom neki, mire bólint. Kimegyek a szobájából, de a folyosón megállok. A két fiú nagyon beszélgetett valamiről és most mindketten elhallgattak. Majd nem sokkal később Isaac megint megszólal.
- Felvettek a new york-i Egyetemre. - nem is értettem, hogy miért nem jeleztek neki vissza. Ezek szerint tényleg csak késett.
- Komolyan? - kérdez vissza Dylan.
- Igen.
- Akkor jössz velünk. - állapítja meg Dylan és, ha tippelnem kéne, akkor most hátradőlt a székén.
- Nem. - mondja Isaac. Hogy mi?
- Nem?
- Ugyanakkor felvettek a Dél-california-i Egyetemre is. - ne merészeld azt mondani, hogy odamész Reed.
- De az nem a harmadik helyen van?
- De.
- Nem értem. - hát már én se. - Akkor miért nem jössz velünk New York-ba?
- Kaliforniába megyek.
- Miért?
- Mert akkor elfelejthet. - ezt most komolyan ki mondta? Ennyi volt. Eddig hagytam a ,,tesós" beszélgetésüket. Rebecca beszélgetés következik.
- Te ezt most komolyan mondtad? - kérdezem tőle lefelé jövet a lépcsőn. - Komolyan azt mondtad, hogy inkább Kaliforniába mész?
- Rebecca...
- Miért?
- Azért Rebecca, mert nem emlékszik rám.
- És? Emlékezni fog. Tudom jól, hogy emlékezni fog.
- És addig mi lesz? Mi lesz addig Rebecca? Felhozzam neki a múltunkat és minden sikertelen próbálkozásnál hagyjuk, hogy magába zuhanjon? Meddig csinálnánk ezt? 1 év? 3 év? Az nem lenne élet Rebecca. Ő nem ezt érdemli.
- Figyeljetek... - szólal meg Dylan, majd mindketten rámeredünk.
- Most ne! - szólunk Dylan-re mindketten. A legjobb barátja és a barátnője nem ért egyet valamiben. Jobb, ha nem folyik bele.
- Hát persze, hogy nem ezt érdemli Isaac. - fordulok vissza felé.
- Akkor? Mert, ha veletek mennék ez lenne.
- Nem tudhatod. Lehet, hogy holnap visszajönnek az emlékei rólad. - emelem fel a hangomat.
- Ezt viszont te nem tudhatod. - emeli fel ő is a hangját.
- Isaac, ne add fel.
- Nem feladom! Miatta csinálom.
- Miatta nem kéne csinálnod.
- Nem tehetem ezt vele. Ott vagytok neki. Tudom, hogy rátok bízhatom.
- És mi lesz veled? - kérdezem tőle, már lejjebb véve a hangomból. Isaac-el nem volt még komolyabb veszekedésünk. Mikor nem értettünk egyet, akkor is meg tudtam győzni az álláspontját. Most nem engedi.
- Az nem számít.
- De Isaac. Nekünk igenis számít. Ugyanannyira, mint Lia. És mélyen Lia-nak is számít. Ne szakadj el tőlünk! - szólásra nyitja a száját, mikor kivágódik az ajtó.
- Megjöttünk féleszűek. - lép be az ajtón Cole, majd utána Tony is. - Jöttünk Lia-t meglátogatni. Plusz veletek is rég találkoztunk. Hova tűntetek? - sétálnak a konyhába. Isaac kapva az alkalmon szó nélkül megkerüli a fiúkat és a bejárati ajtóhoz sétál. Majd ki is lép rajta. - Szia Becca. - lengeti meg a kezét a szemem előtt Cole. Lia is lejön mellénk, bár a hangzavart elnézve, nem is csodálom.
- Várjatok. Utána kell mennem, mert ha felül arra a motorra akkor soha többé nem látjuk. - összehúzzák a szemöldöküket, de nem foglalkozva velük Isaac után rohanok. Nem vicceltem, ha most elmegy akkor nem találjuk már meg. Nem törődve a nyitva hagyott bejárati ajtóval, utána futok. - Isaac várj már. - épp a sisakot veszi magára. - Itt ne merj hagyni, mert a fejedhez vágok egy követ. - fenyegetem és komolyan is gondolom.
- Nem is véglegesen hagylak itt. Elmegyek kiszellőztetni a fejem.
- Utána remélem, hogy okosan döntesz.
- Már visszajeleztem az egyetemnek.
- Mégis melyiknek? - bár tudom a választ.
- A Dél-californiai-nak. - és ezzel elhajt. A bejárat felé nézek, ahonnan most lépet ki Lia. Szerencsére nem hallott semmit.
- Hova ment? - kérdezi, mikor a teraszra érek.
- Kiszellőzteti a fejét. Emlékszel, hogy hogyan mutatkoztak be Tony-ék? - terelem a témát.
- Cole Matthew és Anthony csak simán Tony.
- Klasszikus Tony. De tudod, hogy ők...
- Melegek? - fejezi be a mondatomat. - Igen.
- Akkor jó. - majd belé karolok és bemegyünk a többiekhez.
Isaac
Elcsesztem? Meg lehet. Hogy jót akarok-e Mia-nak? A legjobbat. Tegnap nekem is megjöttek a levelek. Egészen mostanáig ezen gondolkodtam. És nem jutottam más megoldásra. Nem tudom elképzelni azt, hogy Mia velem szemben ül üveges tekintettel és próbál rám visszaemlékezni. Nem. Egyszerűen jobb életet akarok neki. És, ha ahhoz az kell, hogy ne legyek képbe, akkor meg is teszem. Haza felé vettem az irányt, de meggondoltam magam. Egy kocsmába jutottam ki. Kikértem egy üveg whiskyt és kifizetve elindultam kifelé. A motort itt hagyva indulok haza. Kitisztítani a fejem egy üveg alkohollal nem nagyon fog sikerülni. De mást nem tudok tenni. Lehet túl hamar döntöttem. Lehet elrontottam az egészet. Lehet most vesztettem el igazán. Lehet ez volt az egyetlen esélyem a boldogságra. Sok mindenhol szerepel a lehet. De attól függetlenül, hogy nekem ez volt az egyetlen esélyem, Mia-nak nem. Mia-nak rengeteg lehetősége van egy boldog és kiegyensúlyozott élethez. Bíztam benne, hogy én is benne leszek. Hogy meg tudom adni neki azt, amit érdemel. Hogy visszadhatom neki azt, amit nekem adott Szeptember 24-én. Mindig a saját érdekemet néztem. Sosem adtam fel senkiért semmit sem. Egészen idáig...
Fel se tűnt, hogy hazaértem. Nem tudom, hogy sikerült, de itthon vagyok. Az üveg fele, de inkább a háromnegyede már hiányzik. Nem akarok senkivel sem beszélni. Nem akarok anyuval találkozni. Nem akarom látni a csalódottságot az arcán, amiért egy üveg alkohollal lépek a házba. De, amikor belépek az ajtón, meggondolom magam. A pultnál apám ül egy bögrével a kezébe és anyuval beszélget.
- Szia Isaac. - köszön anyu boldogan. Mosolya eltűnik, mikor a kezembe tartott üvegre néz.
- Ez meg mit keres itt? - állok egy helyben. Egyelőre.
- Isaac hallgasd meg. - mondja anyu.
- Nem, nem, nem és nem. Hol volt? Már több mint két hónapja nem jelentkezett. És most örüljek, hogy itt van. Bocs, de nem. - nézek szigorúan apámra.
- Megmagyarázom... - kezd bele.
- Nem... Elegem van a magyarázatokból. Főleg a tieidből. Rájöttem miért jelentél meg hónapokkal ezelőtt. Pénz kellett. Nem vagyok hülye el se kezd tagadni. - mondom, mert nyitni kezdte a száját. - Gondolom megint elfogyott. De most nem kapsz. Egy centet sem. - nyitom ki az ajtót. Ha nem akar vérezni, akkor jobb, ha most elmegy. De mit is képzeltem?
- Isaac figyelj rám. Munkát találtam és...
- Nem. Nem maradsz. Nemsokára egyetemre megyek és nem fogom hagyni, hogy a közelébe legyél. - utalok anyára.
- Miért ittál Isaac? - kérdezi anyu. Nem válaszolok, csak meghúzom az üveget.
- Minden megy tönkre. Minden csúszik ki a lábam alól. De te... - mutatok Thomasra. - Most elmész. - kijelentésre feláll. Nem magasabb nálam, nem tud felém magasodni. És nem félek tőle. Már nem félek tőle. Én is kihúzom magam és leteszem a whiskey-t.
- Kérlek Isaac.
- Jaj, ne már. Azt hittem elkezdesz a ,,jó apa vagyok" monológot. Hogy nem kéne, hogy igyak, bla, bla, bla. - visszaveszem a kezembe az üveget és az ajtó felé indulok. De megfogja a vállamat. Bár ne tette volna. Az üveget meglendítem és a fejének csapom. Az hangos csattanásra össze is törik. - Nézd meg. Most a drága whiskey is a fejeden folyik le.
- Akkor hajrá Isaac. - ez most bíztat, hogy üssem meg? Jól hallottam? Hát jó. A falnak lököm és beverek neki egyet. A kezével próbál védekezni, de ellökve az arca elől megint megütöm. A bal és a jobb kezemet váltogatva ütlegelem.
- Üss vissza! - ordítok rá. - Üss már vissza te gyáva féreg. - de nem mozdul. Az orrából és a szájából már folyik a vér, de nem csinál semmit. Már védekezni sem próbál. Csak hagyja, hogy üssem.
- Kérlek Isaac, fejezd be. - hallom anyu zokogását a hátam mögül.
- ÜSS VISSZA! - már üvöltök. Szemem könnybe lábad. Az alkohol az összes érzésemet egy érzelembe fordítja. Jelenleg ez a düh. - 10 éve megtetted, akkor most se fogd vissza magad. - de megállok. Az orrától 2 centire, de megállok. Az öklömet a mögötte lévő falba vágom, ezzel lyukat hagyva a falba. - Rohadj meg. - elengedve a vállát felmegyek a szobámba. Azt akarom, hogy a fájdalmat fizikailag érezzem, mert azt elbírom. De a lelki fájdalommal szemben tehetetlen vagyok.
Állok a szoba közepén és úgy érzem felemészt a tehetetlenség. Ha kimondom, ha nem, elvesztettem. Már akkor elvesztettem, mikor a kocsiba ránéztem, azt üzenve, hogy szeretem. A pillanat, amikor láttam a félelmet a szemébe. Hogy itt a vég és nem tehetek érte semmit. Azt a félelmet, amit csak az apja balesetekor láttam. Mert nem maga miatt aggódott, hanem értem. A fényszóró, ami megvilágította az egész kocsit. És miután neki mentünk csak a fehér fény maradt, nem a sötétség. A fehér fény, ami utána feketébe váltott. Amikor nem mertem ránézni, mert féltem attól, hogy mit láthatok. Féltem, hogy elveszítem. De ez így is történt. Elvesztettem a szőke hajú lányt, aki még a gördeszka pályára is könyvet hozott. Elvesztettem őt, aki minden szabad idejét a könyvtárba töltötte. Elvesztettem azt, aki a világon nekem a legtöbbet jelent. Elvesztettem az egyetlen jó dolgot, amiért örültem, hogy élek. És mikor vele vagyok, mintha minden fájdalom elillant volna. A rettenetes múltam, az apám undorító viselkedése. Egyszerűen megszűnt, mikor az ágyamon hasalt felhúzott lábakkal a kezébe a kedvenc könyvét tartva. Mikor megtalált egy idézetet és felülve elmagyarázta nekem, miért is szereti azt olyan nagyon. A boldogság, ami átjárta a testem, miközben az arcát figyeltem, mesebelinek tűnt. Olyan érzésnek, amiről azt hittem nem is létezik. Vagy, hogy már nem is érezhetem.
Az érzés, amikor azt mondod magadnak: Nem érdemelsz boldogságot. A bűntudat, ami szinte már elviselhetetlenné válik, mert igenis saját magadat hibáztatod a történtek miatt. Amikor az ember már csak utólag kérdezi meg, hogy Mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha két perccel később indulunk el. Mi lett volna, ha nem veszítem el a kocsi irányítását. Vagy, mi lett volna, ha erősebben nyomom a féket, vagy éppen a gázt. Vagy, ha Mia elé teszem a kezem. Vagy, ha jobbra megyünk. Vagy, ha nem balra kanyarodunk. Vagy, ha buszra szállunk. A sok ha ami ott lebeg feletted megválaszolatlanul. Mert ezekre már nem kapok választ.
Úgy érzem nem kapok levegőt. Mintha kiszívták volna az összes oxigént a szobából. Látásom homályosodik, lábaimból elmegy az erő. Tényleg nem kapok levegőt. Lélegezz már az Isten szerelméért. - ordítok magamra, de nem megy. Levegő után kapkodok az ágyamnak támaszkodva állok. A hideg ráz és remeg a kezem.
- Mi történt odalent? - nyílik ki az ajtóm és Dylan lép be rajta. - Isaac, jól vagy? - sétál mellém. - Vegyél mély levegőt. - fogja meg a vállam.
- Nyisd ki azt az átkozott ablakot. - nem mondd semmit, csak kinyitja, de nem segít. Semmi levegő nem jön be azon az ablakon.
- Isaac pánikrohamod van. Vegyél mély levegőt. - ismétli meg, majd feláll és az éjjeliszekrényhez sétál, ahol egy pohár víz van. Egy pólót leönt vele és a tarkómra teszi. - Igyál. - nyújtja át a maradék vizet. - Vigyelek kórházba?
- Nem kell. - végre kapok levegőt.
- Apádat jól elintézted.
- Még mindig itt van?
- Igen.
- Akkor nem eléggé.
- Gyere. - szólal meg egy idő után.
- Mégis hova? - veszem el a vizes anyagot a tarkómról.
- Kocsikázni.
- Dylan, ha te is azon az állásponton vagy, mint Rebecca, akkor inkább ne.
- Még szép, hogy azon az állásponton vagyok, de a te álláspontodat is megértem. Szóval gyere. - sétál ki az ajtón, majd szó nélkül utána megyek.
~~~
Kocsiba ültünk és elindultunk. Nem tudom hova. Csak néma csendben ülünk egymás mellett. Nem szólal meg egyikünk se. Végül Dylan töri meg a csendet.
- Tényleg vissza jeleztél az egyetemnek? - kérdezi felém fordulva, majd visszafordítja az útra a figyelmét.
- Tényleg.
- Mi lesz...
- Kérlek Dylan, legalább te ne mondd, hogy rosszul tettem. Lehet. De az is lehet, hogy nem.
- Azt akartam kérdezni mi lesz veled.
- Nem tudom.
- Szerintem még visszahívhatod azt a levelet...
- De nem akarom.
- Biztos úgy gondolod, hogy így jobb lesz minden? - kérdezi nyugodtan.
- Mia számára igen. Hagyj ne legyek önző. Legalább vele ne.
- De attól még nem válsz önzővé, hogy bizakodsz.
- Akkor válok önzővé, hogyha veletek megyek.
- Los Angeles nagyon messze van. Mit csinálsz majd ott egyedül? - kérdezi.
- Nem leszek egyedül. Bryan is oda megy.
- Bryan Collins?
- Igen.
- Akit megvertél év elején?
- Igen. Mostanában beszélünk. Rám írt az egyetemmel kapcsolatba, hogy én is oda megyek-e. És megkérdezte, hogy leszünk-e lakótársak.
- Tényleg nem tudlak rávenni, hogy velünk gyere? - lelkiismeret furdalásom van. Hisz Dylan mégis csak a legjobb barátom. Ő is jobbat érdemel. Egyfolytában az én seggemet húzta ki a szarból. Mindig számíthattam rá.
- Sajnálom Dylan, de nem.
- Nehéz eset vagy te Isaac Reed. Már az oviban láttam.
- Megvertelek.
- Igen, épp ezért mondom. - felnevetünk. Egy kis autóval játszottam, mikor kimentem a mosdóba. Viszont rám szóltak, hogy a wc-be nem vihetem el a műanyag játékot, így letettem egy tároló mögé. Mire visszaértem Dylan a kör szőnyegen játszott vele. Majd megálltam előtte karba tett kézzel és felnézett rám. Dylan volt a visszahúzódó kis srác, akit mindenki bírt. Én voltam a komor, magamnak való fiú. Felé nyújtottam a kezem, hogy adja vissza az autót, de csak felállt. Én pedig a hasába rúgtam.
- Igen, az csúnya volt. - jegyzem meg.
~~~
Egy órán át kocsikáztunk és nosztalgiáztunk. Mikor megállt a házunk előtt felé fordultam.
- Kérlek Dylan ne mondjátok el Mia-nak, hogy felvettek a new york-ira. És ezt mondd meg Rebecca-nak is.
- Lia nekem is a barátom.
- Tudom.
- Oké. Nem szólunk róla.
- Köszönök mindent.
- Szívesen te marha. - megrázom a fejem és kiszállok az autóból.
~~~
Augusztus 24. Péntek
Egy héttel hamarabb mennek New Yorkba, hogy nyugodtan be tudjanak rendezkedni a lakásba. Rebecca intézett egy kis albérletet az egyetemhez közel, de mégis egy nyugisabb környéken. Segítek Dylan-nek bepakolni a bőröndöket a taxiba a lányok addig elköszönnek. Mrs. Hayes már zsepit szorongat a kezébe, Mr. Hayes szorosan átöleli Mia-t míg Rebecca elköszön mindenkitől.
- Vigyázzatok magatokra. - kopogtatja meg Rebecca fejét Nick.
- Te csak ne ütögesd a fejemet. - csapja meg Nick kezét.
- Hívjatok, ha megérkeztetek. - mondja Mr. Hayes Mia-nak.
- Hívlak. - nyugtatja meg őket.
- Na ez a pillanat is eljött. Mennem kéne veletek. - mondja Nick átölelve Mia-t.
- Ne. - mondja és viszonozza az ölelést.
- Hát jó. - mondja nevetve és elengedi. Loren-től is elköszön, majd felém fordul. A szomorú hangulat, ami számomra még szomorúbbá vált. Majd a zsebembe nyúlva előveszek egy telefont.
- Tudom, hogy a balesetkor eltűnt a telefonod és most egy régit használsz. - nyújtom át neki. - Minden be van állítva rajta. Vannak rajta zenék és néhány film is. - lenéz a kezembe tartott készülékre, majd vissza rám.
- Köszönöm. - öleli át a nyakamat. Átölelve a derekát én is magamhoz ölelem.
- Vigyázz magadra. - súgom a fülébe.
- De csak, ha te is. - majd egy puszit nyom az arcomra és beszáll Rebecca után a taxiba. Gabe szeme is könnybe lábad, ahogy itt mindenkinek. Leguggolok mellé, hogy megnyugtassam.
- Sziasztok ti Dinnyék. - hajol ki Rebecca az ablakon, majd puszit dobva mindenkinek visszaül a taxiba. Mia-val tartva a szemkontaktust nézünk egymásra. Míg nekem az összes együtt töltött perc átsuhant előttem két másodperc alatt, addig Mia csak rám mosolyog. Mikor elindultak tudtam, hogy minden megváltozik. Semmi nem lesz olyan, mint régen. Új életet kezdhet egy új helyen... Nélkülem.
Sziasztok!
Meghoztam a következő részt! Őszinte leszek nem tudom mit mondjak. Egyszerre volt nehéz és könnyű. Hogy ez, hogy lehet, nem tudom. De így történt. Sokan írtatok nekem. Mindenkinek köszönöm a kedves szavakat nagyon aranyosak vagytok, Aki pedig mesélt is nekem annak megpróbáltam segíteni. Ha tetszett a rész és hozhatom a következőt, akkor kérlek nyomd meg a vote-ot. ☆
Puszilok Mindenkit!
⁸