~~~
Isaac
A fejem borzalmasan fáj, de az eszméltemnél vagyok.
- Egyben vagy? - jön mellém egy pasas. Figyelmen kívül hagyom és a kilincsért nyúlok. Kinyitom a behorpadt ajtót, nyikorgás kíséretével ki is nyílik. Kicsit megingok, majd megtámaszkodva észbe kapok, hogy Mia-hoz kell sietnem. Az anyós ülés ajtajához sétálok és ki is nyitom. Mia lehajtott fejjel van előre dőlve, csak a biztonsági öv tartja.
- Valaki hívja a kurva mentőket! - szólok rá a tömegre. Mia-t a vállamnak támasztom és kicsatolom az övet. Mikor a balkezemmel a dereka köré nyúlnék felszisszenek. Eltört a bal karom. Megint. Kihúzom a roncsból, majd a betonra fektetem.
- Isaac? - hallok meg egy ismerős hangot. Bryan Collins. Akit megvertem év elején. - Jól vagy?
- Én igen. Amelia nem igazán. Nem lélegzik. - hajolok a szája fölé kétségbeesetten. A mellkasára kulcsolom a kezem, nem törődve az éles fájdalommal, ami belenyilall a bal karomba, elkezdem újra éleszteni. - Gyerünk már. - de nem mozdul.
Nemsokkal később megérkeznek a mentősök. Mia-t hordágyra teszik és megkezdik az újra élesztését.
- Nem lélegzik. - mondja az egyik orvos a másiknak. Gépre kötik, nincs pulzusa. Ez nem történhet meg.
- Meg kell, hogy vizsgáljalak. - fogja meg egy mentős a kezemet. De elhúzom előle és megindulok a fekete BMW felé, aki megtolt. A betonon ül, a fejét a kezével támasztja.
- Hé haver én esküszöm... - nem tudja befejezni, mert a pólójánál fogva talpra állítom.
- Nem akartál megtolni? Vagy mit akartál mondani? Annyira, de annyira kíváncsi vagyok a mondandódra. Siettél? Nagyon kellett sietned? Mert a barátnőm azon a hordágyon fekszik eszméletlenül, míg te állsz és lélegzel. Szóval hova a jó büdös francba siettél? - költői kérdés volt, mert nem vagyok kíváncsi a válaszára. Magamhoz rántva megütöm. Erőset, mert egy ütéstől a földre zuhan. Megint megingok.
- Nézesd meg magad. - lép mellém Bryan felkarolva.
- Foglalkozzanak Amelia-val. Én jól vagyok. - hittem én azt.
~~~
Egy korteremben térek újra magamhoz. Azonnal felülök és Mia-t keresve forgolódok.
- Végre. - szólal meg Dylan, mellettem. - Legalább te.
- Hol van Amelia?
- A műtőbe Isaac. Nem kelt fel. Valószínűleg belsővérzése van és eltört a bordája.
- Oda kell mennem. - válaszolom és kihúzva magamból a zsinórokat felállok az ágyról.
- Isaac mi sem tudunk semmit csinálni. Neked agyrázkódásod van eltört a bal karod. Megúsztad könnyebb sérülésekkel. - magyarázza. Nem, nem és nem. Nekem kéne a műtőbe feküdnöm. Nem Mia-nak.
- Szülei? Ugye felhívtátok őket?
- Fel, kint vannak Amy-vel.
- Bocsánatot kell kérnem.
- Isaac nem a te hibád.
- Én vezettem azt a kibaszott autót. - csattanok fel.
- Szólok anyunak, hogy felébredtél. - mondja Rebecca.
- Nem kell Rebecca jól vagyok.
- Azért idehívom.
Majd az anyja és egy orvos jönnek a korterembe.
- Hogy van Amelia? - kérdezem egyből Eve-től.
- Még a műtőben van, Isaac. Belsővérzése van. Eddig ennyit tudok. Feküdj vissza és ne húzogasd ki az infúziót. - nem kapok levegőt és rosszul vagyok. A bal kezem be van kötve. Fáj minden egyes porcikám. - Nagyon sok helyen van zúzódásod, de szerencsédre csak a karod tört el.
- Isaac! - kiált fel anyu az ajtóba, majd az ágyamhoz siet. - Úristen, mindened lila és kék.
- Beszélnem kell Hayes-ékkel.
- Amelia orvosával beszélnek.
- Engedjetek ki.
- Isaac maradj ott.
- Nem, nem bírok egyhelyben maradni, míg a számomra legfontosabb személy szenved. - anyu Eve-re néz, aki bólint. Megint kihúzkodom ezeket a szarokat és a váróba sietek. A baleset helyszínén tényleg nem fájt ennyi mindenem, mint most.
- Elállítottuk a belső vérzését. Két törött borda. A végtagjai megúszták, viszont a fejét erős ütés érte. Most már csak fel kell ébrednie. - mondja az orvos és egy együtt érző mosollyal tovább megy.
- Annyira sajnálom. - nézek Mr. és Mrs. Hayes szemébe. De semmi megvetést nem látok a szemükbe. Inkább csak együttérzést. Könnyeim kicsordulnak, majd mindketten mellém lépnek és megölelnek.
- Nem a te hibád Isaac. - szipog Amelia apja, az anyja már zokog. Aztán a bejáratnál megjelenik Gabe és Loren. Gabe szemébe aggódás tükröződik és látszik, hogy nem érti a helyzetet.
- Sajnálom kis haver. - térdelek le a földre, mire hozzám fut és megölel.
~~~
3 nap. 3 napja történt a baleset és Mia pedig még mindig nem ébredt fel. 3 nap. 20 perces pihenéseknél nem aludtam többet. 72 óra. Ennyi ideje vagyok ébren. Mia mellett ülök fogva a kezét. Sehova nem megyek ki. Se enni, se inni. Mintha megállt volna minden.
Mia fején és az alkarján is van egy kötés. Arca is tele zúzódásokkal és lila foltokkal. Nyugodt tempóba emelkedik a mellkasa.
- Isaac fürödj le. - lép mellém Mr. Hayes.
- Nem hagyhatom magára.
- Mi itt vagyunk. 3 napja nem aludtál rendesen. Neked is fel kell épülnöd.
- Míg nem nyitja ki a szemét, addig semmi sem számít.
- Menj haza, fürödj meg, öltözz át és visszajöhetsz. - bólintok. Kisétálok a váróterembe, ahol mindenki ül és bámul maga elé.
- Dylan, hazadobsz?
- Persze.
Két szónál nem beszéltünk többet. Nem bírtam beszélni. Nem bírtam annál többet mondani, hogy 5 perc és jövök. És tényleg 5 perc volt. Lefürödtem, majd az első kezembe akadt pólót és nadrágot felvettem és indultam is vissza Dylan-hez.
Visszaérve a korházba rögtön Mia kortermébe indulok. Eve épp az adatokat írja le Mia kartonjába.
- Javul?
- Apránként, de igen. Aludj Isaac. Ott van a fotel Lia ágya mellett.
- Oké. - leülök és közelebb húzom a székemet. Két kezembe veszem a kezét és az ágyára hajtom a fejem. Tényleg fáradt vagyok.
Az egész délutánt és az éjszakát átaludtam. Másnap reggel apró mocorgásokra kapom fel a fejem. Megmozdult.
- Jó reggelt Isaac. Hoztam kávét. - lép be az ajtón Rebecca.
- Rebecca hívd édesanyádat. - mondom neki, majd lerakja a kávékat és kirohan korteremből. Eve pár perccel később megjelenik egy orvossal a nyomába.
- Isaac ki kell menned. - mondja halkan.
- Nem.
- Hidd el, hogy tájékoztatlak, amint tudunk valamit. De hagyj dolgozni. - nehezen, de elengedem Mia kezét és kisétálok a korterem elé.
- Mi a helyzet? - kérdezi Dylan, majd mindenki megjelenik.
- Magához tért. - mondom.
- Hála Istennek. - könnyebbülnek meg.
10, de lehet az 20 perc is volt mikor Eve és az orvos végre kijönnek Mia mellől.
- Kezdem a jó hírrel. - nem tetszik. Már nem tetszik. A ,,Kezdem a jó hírrel" együtt jár a ,,Rossz hírrel" - Felébredt. Szépen javul az állapota.
- Mi a rossz hír? - kérdezi Mrs. Hayes.
- Amnéziája van.
- Hogy mi?
- Tessék?
- Amnézia?
- Jól hallottam? - ezek mind egyszerre hangzanak el.
- Most hívni fogunk egy neurológust, aki megállapítja, hogy milyen amnéziája is van Amelia-nak illetve sok kezelése lesz. Órákig tarthat. Addig nem mehet be senki. - amnézia? Mégis milyen amnézia? Hosszú távú memória vesztés, vagy rövid távú?
Úgy érzem begolyózok. 1 órája jött meg a neurológus, aki azonnal el is kezdte a vizsgálatokat. Ki-be járkált a korteremből, de nem mondott semmit. Az ég világon semmit.
~~~
Egy óra, majd két óra. Lassan telnek a percek, míg azonban megjelenik az orvos, akit hívtak hozzá. Meglátva az orvost, mindenki felpattan.
- Dr. Graham vagyok, Amelia orvosa. Állapota stabil, jelenleg be van nyugtatózva.
- Mi a helyzet az amnéziával? Két órája erre keresem a választ. - mondja Mr. Hayes. Türelmetlen, de mégis kedves. Nekem ez nem menne. Én megütnék valakit.
- Nagyon sajnálom... - ez rosszul kezdődik. - Amelia-nak globális amnéziája van.
- Az mégis mit jelent? - kérdezi Rebecca.
- Az emlékezet teljes elvesztése. Nem tudja, hogy ő maga kicsoda, és magukat se ismerné fel. Ez egy fajta védekezés, ami a traumatikus eset, azaz a baleset miatt lépett fel. - nem érzem semmimet. Mintha kitépték volna mindenemet. Egyesével. Bűntudat mardos, mert igenis én ültem a volán mögött.
- Gyógyítható igaz, doktorúr? - Mrs. Hayes kérdezi és látom, hogyha kimondja az orvos, hogy nem akkor elveszítjük. Összeomlik. Én már összeomlottam.
- Szerencsére igen. Gyógyítható. Én leszek a kezelőorvosa. Én fogom a vizsgálatokat is végezni. Az emlékek rohamosan törhetnek rá, ami akár kárt is tehet Amelia-ban. Így az emlékeket fokozatosan hozzuk vissza, és minél kevesebb ember tartózkodjon bent nála. Ha lassabban haladunk, akkor eredményesebb célt érhetünk el. Csak türelmesnek kell lennünk. Menjenek haza, holnapig nem fog felkelni. Vigyázunk a lányukra. - fogja meg Mr. Hayes vállát.
- Köszönjük. - azzal pedig elsétál. A tehetetlenség meg fog ölni.
- Gyere Isaac. - fogja meg anyu a vállam.
- Nem. - mondom alig hallhatóan.
- Kérlek. - fordít maga felé, majd megölel.
- Ülni itt is tudok.
- De aludni rendesen nem.
- EZ NEM ÁGYTÓL FÜGG! - az érzéseimet nem tudom kontrolálni. Düh, bűntudat, megbánás, szomorúság. Ez mind egyszerre lépnek fel. A vége pedig: Olyannal kiabálok, akivel nem szeretnék. - Napok óta nem tudtam aludni. Nem tudok rendesen aludni, mert a tudat, hogy ő ott fekszik én pedig megúsztam pár karcolással nem engedi, hogy nyugodt legyek.
- Isaac, nem tudsz semmit sem csinálni. - lép mellém Rebecca.
- Otthon sem!
- Isaac, hidd el megértem...
- Nem... Nem értheted meg. - mondom Dylan-nek.
- Ne okold magad.
- Csak engedjétek, hogy maradjak. - szólok mindenkinek. - Csak hagyjatok. Egyedül. - a düh helyét átveszi a fájdalom.
- Menjenek haza. Maradok vele. - mondja Dylan. Rám néznek, majd kiindulnak.
- Dylan, hagyj egyedül.
- Nem foglak egyedül hagyni.
- Én sem. - mondja Rebecca is és Dylan mellé lép.
- Kérlek... - hangom szinte könyörgő, szememben pedig könnyek gyűlnek.
- Gyere ide. - ölel meg Rebecca, majd Dylan mindkettőnket átkarol.
- Nem fogod ezt egyedül végig csinálni. Maradunk, ha tetszik, ha nem. Utálhatsz ezért, de nem hagyunk magadra. - mondja Dylan.
Amelia
Amikor felébredtem sokáig nem láttam semmit, nagyon sötét volt, viszont amit egyből megéreztem az a fejfájás volt. Az éles fájdalom, ami belenyilallt, körülbelül mindenhova. Miután a szemem megszokta a sötétet körül néztem. Egy fehér kórházi szobában voltam, infúzióra kötve és a mellettem lévő széken egy barna hajú fiú aludt félre döntött fejjel. Keze gipszben van és tele van sebekkel. Miért vagyok egy korházban? Ki ez a barna fiú mellettem? Még jobb kérdés. Én ki vagyok? Fészkelődésemmel sikeresen megébresztettem, mire elkezd mocorogni. Kinyitja a szemét és egyenesen rám néz. Nem tudom mit mondjak, csöndbe maradok. Gondolom hasonló gondolatokkal küzd, mivel ő se szólal meg. A gyér holdfény világítja meg az arcát, majd könnybe lábad a szeme. Gyorsan megdörzsöli, majd újra rám néz.
- Hívok egy orvost. - mondja halkan és kimegy a szobából. Miért nem emlékszem, hogy miért vagyok egy korházban? Miért nem emlékszem arra ki vagyok? Miért nem rémlik semmi sem?
Pár perccel később megjelenik egy orvos a fiú kíséretével. A lámpát feloltják és világosságba borul az egész szoba.
- Szia. - köszön az orvos. - Biztosan sok kérdésed van. - bólintok. Akad egy pár. - Dr. Graham vagyok, az orvosod. Emlékszel te ki vagy?
- Nem. - végre megjön a hangom.
- Hogy, hogy kerültél ide?
- Arra sem.
- Nem tudod ki ő? - fogja meg a fiú vállát.
- Sajnálom, de nem.
- Oké, semmi gond. Úgy hívnak, hogy Amelia. Sajnos egy nagyon csúnya balesetet szenvedtél el, aminek következményébe elvesztetted a memóriádat. De ne ijedj meg. Szépen apránként visszaszerezzük. De ahhoz nyitott kell legyél. A közeledbe senki olyat nem engedünk, akiket a szeretteid nem engednek. Fáj valamid?
- A fejem.
- Hozok fájdalomcsillapítót. - bólintok és kimegy a szobából.
- Szia. - köszönök a fiúnak. Azt mondta az orvos legyek nyitott. Elmosolyodik, majd ő is köszön.
- Szia.
- Hogy hívnak?
- Isaac.
- Avery. - nyújtom a kezemet. Tágra nyitott szemmel néz rám, majd elröhögöm magam. - Csak vicceltem, Amelia. - felkuncog, majd az ágyam mellé lépve megrázza a kezemet. Gyönyörű kék szeme van. - Kérdezhetek valamit? - ülök feljebb az ágyon.
- Persze. - majd helyet foglal a mellettem lévő széken, amin pár perccel ezelőtt még aludt.
- Te ki vagy nekem? - de még mielőtt válaszolhatott volna bejött az orvos.
- El kell végeznem pár vizsgálatot. - mondja Isaac-nek, majd bólint egyet és kimegy a korteremből.
Isaac
,,Te ki vagy nekem?"
A kérdése cseng a fülembe. Fájt, nem mondom, hogy nem. De jobban fáj, hogy így kell látnom őt. Így, hogy nem tud magáról és senkiről sem semmit. A kávé automatához sétálok és várom, hogy a gép kifolyassa a szar ébresztőt. Mert se íze, se ereje nincs.
- Nekem is csinálsz egyet? - hallom a hátam mögül Rebecca hangját. Megfordulok, majd meg áll előttem.
- Tessék. - kiveszem a gépből az enyémet és átnyújtom neki.
- Köszönöm.
- Felkelt.
- Tessék? - köpi vissza a poharába a kávét. - És? Emlékszik magára? Rád? Vagy arra. Hogy mi történt vele?
- Semmire, Rebecca. Nem emlékszik semmire és senkire.
- Felhívom anyut.
- Ne. Nem rég ment haza. Hagyj pihenjen.
- De ő az egyik legjobb.
- És ezzel nem is vitatkozom.
- Hayes-éket hívjam fel? - kérdezi és ismét belekortyol a kávéjába.
- Hívd.
- Hogy vagy?
- Jól.
- Biztos?
- Igen. - de látszik, hogy nem hisz nekem. Halványan rám mosolyog, majd kimegy telefonálni. Én pedig leülök erre a fehér székre, ami mintha még hidegebb lenne, mint általában.
Sziasztok!
Én ezt a részt nem azért írtam, hogy nektek fájdalmat okozzak. Csak fel szeretném nyitni a szemeteket, hogy igenis bármelyik pillanatban bekövetkezhet a rossz, ami az egész életeteket felfordítja. Becsüljétek, amitek van. Én elrontottam. Szeretném, ha veletek nem történne meg az, ami velem pár hónappal ezelőtt. Fontosak vagytok nekem. Köszönöm, hogy vagytok. Ha tetszett a rész, akkor kérlek nyomd meg a vote-ot, de most azt is megértem, hogyha nem tetszett. Igyekszem a következő résszel, addig is
Puszilok Mindenkit!
⁸
U.I.: Öleljétek meg azokat, akik fontosak számotokra.
♡