A Nap vörös takarót magára húzva tért nyugovóra a tenger ágya szélén, sugarait a víz felszínén altatva, míg a Hold a horizont túlsó végén új erőre kapva nyújtózkodott, párnájából csillagait az égboltra rázva.
A kihűlt homokban, dagály hullámai által mosott talpakkal kerekedtem felül a Nap melegével feledésbe merülő reményemen és igyekeztem a célra fókuszálni. Mellettem a magukhoz tért hajótöröttek egymásba karolva haladtak az ellenkező irányba, mentőcsapatok képében az alagút végén felvillanó fényt követve. Én pedig magányom némaságába burkolózva haldtam el az elhunytak mellett, elszörnyedve tudomásul véve az igazságtalan tragédiát és hálásan hullatva könnyeimet, amiért én nem fekszem ott köztük.
Kimerültségtől bódult gondolataimból a vállaimra fonódó kéz szakított ki, kinek tulajdonosával összerezzenésem képében tudattam, hogy elmémben egy más helyen járva zártam ki a világot.
― Csak én vagyok ― nyugtatott Bruno, hátamra terítve egy hatalmas pokrócot, mely, mint sivatagban kóborló vándornak a víz a kiszáradástól, úgy jelentett nekem menekvést a kihülés gondolatától.
― Maxwell hogy van?
― Időben kórházba került, megtisztították és összevarrták a sebét, illetve vénásan kapja a pótolandó ásványi anyagokat.
― Kérdezett Sarah felől?
― Szerinted?!
― Bruno, én úgy félek. Ha eddig nem bukkantam rá, akkor... ― torpantam meg sűrű fürtjeimbe vezetve ujjaimat, majd tenyereimbe temetve arcomat próbáltam összeszedni magamat.
― Hé ― fogta kezei közé arcomat, erős, ám biztonságot nyújtó érintése közé zárva, míg barna szemeivel fürkészve enyéimet, csitított. Dús ajkait a Hold fénye ezüstként vonta be, míg irigylésre méltón ívelt szempillái árnyat festettek derűs orcáira. Az egyre bátrabb esti szellő hajába kapva táncoltatta meg a gesztenyebarna tincseket, melyek néhol homlokába szállva zavarták meg a látképet. ―, minden rendben lesz.
Ugyanezt mondta a könyvelőnk, ugyanezzel nyugtattam a nővéremet, miután megcsalták és ugyanezt hajtogatta apa a kutyánknak, mikor beszorult a kerítés két eleme közé. De a cég csődbe ment, a nővéremet ismét átverték és Puszedli is elpusztult. Így, akármennyire is szerettem volna hinni szavaiban, képtelen voltam rá.
― Vidd el a kocsit, menj haza, végy egy forró fürdőt és feküdj le aludni. Hosszú napot tudhatsz magad mögött és a szervezetednek szüksége van regenerálódásra. Én majd megkeresem Sarah-t.
― És te hogyan mész haza?
― Megint elfelejtetted, hogy kettőnk közül én vagyok a helyi ― nevetett fel gyengéden megcsípve orromat. ― Na, tudsz vezetni?
― Igen.
― Akkor miért vagy itt még mindig?
― Sok sikert! ― fogadtam el az ajánlatát és az alapján haladva indultam az ellenkező irányban parkoló autó felé.
Utamat a kabócák zenéje kísérte, melyre a Dream a little dream of me című dal kellemes emlékeket idéző dallamát kezdtem dúdolni, a gyermekkoromon révedezve, mikor édesanyám ezt énekelte altatóként.
Az egekbe pillantva rogytam le a vezetői ülésre, majd a kormányra borulva hagytam, hogy elmém vasútállomására bérkezzen a mai történések gőzöse, ezzel egy megelégelt sóhajt kiengedve magamból. A leterheltségem viharfelhői azonban nem oszlódtak szét, ugyanis valaki ismét a frászt hozta rám az ablakon való kopácsolásával.
― Ne hervadozz, virágszál.
― Mit akarsz? ― kérdeztem, miután mellkasomra szorított tenyeremmel érezhettem az ijedtségtől szaporára ugró, mostanra csillapodó szívritmusomat.
― Egy időgépet, hozzád hasonlóan ― aggatta gúny kabátját mosolyára, miközben szavait egy horkantással fűzte össze. ― Egyenlőre viszont azzal is beérném, ha átgurulnál az anyósülésre, hogy a kormány mögé ülhessek.
― Nagyobb esélyt látok arra, hogy megkapd az időgépedet.
― Élvezed, hogy szívod a vérem ― nevetett fel hitetlenül holdfénytől sötétnek tűnő zöldjeivel az én lelkem tükrében időzve.
― És vice versa ― álltam tekintetét egy magabiztos mosollyal.
― Na és mit szólnál ahhoz, ha meglátogatnánk a kis barátodat a kórházban? ― vonogatta szemöldökeit egy jobbra húzott félmosollyal. Maxwell említésére mellkasom fel-le emlekedve igyekezett megfelelő oxigénben részesíteni, tüdőmnek elég helyet nyújtva. Lukas, látva a zaklatottságomat, dörzsölte állát egy győztes mosollyal, hisz így már egyértelművé vált számára, hogy ő nyert.
― Rendben ― sóhajtottam, aztán szemeimet forgatva pattantam át a szomszédos ülésre s a biztonsági övért nyúltam, míg ő is elfoglalta helyét.
― Egy jó tanács a margóra: ha csak egy bő pólót viselsz, ne mássz egyik ülésből a másikba, inkább nyitsd ki az ajtót és kerüld meg a kocsit, mert totálban közvetítetted az adást ― suttogta a főútra térve, mire szégyen lángjai által pirított arccal csúsztam lejjebb a helyemen. ― Nem mintha bánnám, tudod egész harapni...
― Ha még egy szót szólsz, ― vetettem rá lesújtó pillantást a hangsúlyt megemelvén, azonban Lukas közbevágva hárított.
― Felfogtam, nem elemzem ki a fokhagyma gerezdjeidet ― tartotta fel kezeit megadóan, elengedve a kormányt, melytől az autó egyenesen haladó útjába ingó kanyarok csatlakoztak. Ijedten kaptam a konyakbarna kerék után, Lukas viszont csak szórakozottan felnevetett az akár veszélyes kimenetelű szituáción.
― Culero! ― förmedtem rá az egyetlen spanyol káromkodással, amely a koncertek és próbák közti szabadidőmben nézett szappanoperákból rámragadt. Csodálkozó arckifejezést öltve vette át a kormányt, ezzel lehetőséget adva, hogy jellemem egyik alapvető vonásaként: heves gesztikulálással nyomatékosítsam mondanivalómat. ― Neked milyen állat adott jogosítványt?!
― Lazíts már, olyan vagy, mint egy nyugdíjas.
― Szeretném azt a kort megélni, úgyhogy ne akciózz többet.
― Rendben ― adta be derekát szemforgatva, egy sóhajtást eresztve, hogy elvékonyított hangszínén kívül ezekkel is a korábbi cselekedeteimet figurázza ki.
Pax Pacis kórházáig nem kellett sok kilométert taposnunk, hamar megpillantottam a világomat és az autóban feszengő hangulatot megmentő, kivilágított feliratot.
Morbid gondolatnak hangozhat, ám a sziget többi részéhez hasonlóan ez az épület sem szenvedett hiányt a bájosság varázsától. Az antik épület homlokzatán arany betűkkel húzódott a római mitológiából ismert Parcák sorsistennő neve, a főbejárat előtt egy szökőkút vize locsolta a konstrukció közepén díszelgő angyalt formáló szobrot. Folyosóin nem barátságtalan neoncsövek teremtettek hátborzongató hangulatot, hanem melegfényű spotlámpák enyhítették a látogatási élmény negatív erejét.
― Jó estét, Señora Espinoza! Ha jól tudom, Bruno bekísért ide este egy férfit. Tudja melyik kórteremben van? ― Lukas ismét anyanyelvén szólalt meg, szavai oly könnyeden libbentek ki s mézhez hasonló tömény édességgel kényeztették füleimet, olyannyira, hogy órákig képes lettem volna hallgatni, mit sem törődve azzal, mit is mondd valójában.
― A kíséretet túlzásnak nevezném, fiam. Az az ember sápadt volt, mint a licsi húsa és verejtékezett, mintha kigyulladt textíliákat viselt volna ― az idősödő hölgy rémült arckifejezése azonban kirántott a fantáziálásból, ezért nyugtalanul mocorogni kezdtem a folyosón sorba állított, meglepően kényelmes székek egyikén. ― A huszasban van.
― Rendbe fog jönni?
― Igen. Még szerencse, hogy nem vetette meg a repetákat, mert így a szervezetének van hova nyúlni energiáért a felépüléshez.
― Köszönöm ― igyekezett Lukas lezárni a beszélgetést, hogy felém forduljon, azonban a nő élete történetét megörökítő ráncokkal rajzolt kezét a fiúéra helyezte, ezzel marasztalva őt.
― Tudtad, hogy nem úszod meg.
― Azért reménykedtem benne ― nevetett fel Lukas tenyerét Mrs. Espinozáéra helyezve. Te jó ég, mosolyogott...
― Bájos leányzó.
― Amíg csöndben van, valóban az ― pillantott felém mondatát követően csendbe burkolózón megfigyelve. A zöld szempár lassan haladt arcom részletekig menő feltérképezésében. Szívem ritmusa pillantásával ellentétben egyre gyorsabbá vált, a légkondicionált kórházi recepció hőmérséklete inkább egy szaunáéhoz hasonlított, a bennem pattanó szikra miatt. Alsó ajkát megnyalva tévedt tekintete nyakamról vállaimra, ekkor azonban Mrs. Espinoza akkora pofont kevert le neki, hogy Lukas kibillent mély révedezéséből és homlokát fájdalmat tanúsítva ráncolta.
― Nem szégyelled magad, fiam?! Zavarba hozol egy hölgyet, ráadásul a szemeid majd' kiestek helyükről miközben méregetted, mint tigris az antilopot ― emelte meg hangszínét, fülénél megragadva a fiút.
― Megértettem. Sajnálom a tiszteletlenséget, Señora.
― Nagyszerű. Kérsz egy kis csicsókapürét marharaguval?
― Köszönöm, de nem. A virágszál már epekedik, hogy bármit is halljon a barátja felől.
Lukas zsebre dugott kezekkel lépett oda hozzám, hogy tájékoztasson Max hollétéről. A kórterme miatt igyekeztünk a lifthez, közben pedig nem haboztam faggatni a fiút az idős asszonnyal való különös kapcsolatáról.
― Miért érdekel? ― miért is számítottam egyenes válaszra a kérdésre felelt kérdés helyett?!
― Mert mindent meg akarok tudni a nőről, aki képes mosolyt csalni a Lukas "búskomor" Armitage arcára.
― A középső nevem Owen, nem "búskomor".
― Az enyém meg "kíváncsi" ― fontam karba kezeimet, egyértelművé téve számára, hogy nem adom fel egykönnyen.
― Ő Bruno nagymamája.
― És miért ütött meg?
― Mert nem kértem a csicsókapürés ragujából. Tudod, a gondoskodás a mindene és ha valaki nem kér belőle, azt nem veszi jó néven.
― Bizonyára ― bólintottam. Ez volt az első alkalom, hogy Lukas részéről egy mondatnál többre futotta és ez gyanakvásra kényszerített szavainak igazságtartalma felől, melyet hanghordozásommal jeleztem is felé.
― Ha már ilyen késztetést érzel arra, hogy mások magánéletében vájkálj, mesélhetnél nekem arról, mióta vagytok együtt puffanccsal.
― Max a menedzserem. És nem puffancs, csak az ízek szerelmese.
― Hacsak nem ferdehajlamú, akkor nem látok akadályt.
― Nem érdekel mit látsz vagy mit nem, Maxwell-lel a kapcsolatom szakmai és szigorúan baráti. Hála az égnek, boldog házasságban él Sarah nevű feleségével... bár nem tudom miért is osztom meg ezt veled ― ráztam meg fejemet nemlegesen, legjobb barátom neje említésére eliszkolva a lassan kinyíló ajtajú liftből.
― Várj már! ― kiáltott utánam Lukas, ámbátor én konokul gyorsítva lépteimet barangoltam az idegen terepen elveszettség érzésével nyomott szívvel, keresve a huszas kórtermet. A fiú hosszú lábaival szaladva ért utol és könyökömnél megragadva megállított. ― Mi volt ez? ― fogott közre kezeit két oldalról vállaimra helyezve kezeit, ezzel biztosítva, hogy ne hagyjam ott megint.
― Max felesége is a hajón utazott, de velünk ellentétben ő nem került elő. Ő viszont folyamatosan kérdezett felőle ― nyeltem le torkomat szorító, látásomat homályosító könnyemet ―, én pedig elhitettem vele, hogy megtaláltuk és vár rá egy biztonságos helyen. Bruno most is keresi és egyre kevesebb az esély arra, hogy meglelje, ráadásul életben.
Lukas szánakozón figyelte, ahogy saját hazugságaim fojtogatásától szenvedek, ám, mielőtt bármit is mondhatott, vagy együttérzést kifejezve tehetett volna, egy nővér lépett ki a folyosóra.
― Nahát, mi bajod, Adonisz? Ugye tudod, hogy az össztört szívre nincs gyógyír... a coraje-n kívül, természetesen ― nevetett fel a spanyolul megszólaló fehér köpenyes lány, mutatóujjával az előttem álló fiú izmos karját cirógatva.
― Megköszönném, ha nem most udvaroltatnál magadnak, hanem megkérdeznéd tőle, merre találom a barátomat. Miattam itt helyben, a folyosón is magadévá teheted utána, csak ne legyek a szemtanúja.
― Úgy látom nem neked kell az a coraje ― vizslatott a nővér, mire Lukas alig hallhatóan felnevetett.
― Rendben, akkor pukkadjatok meg! ― hagytam őket faképnél, ösztöneimre támaszkodva keresve a huszas kórtermet. Egy, a folyosón megtett kör után azonban realizáltam, hogy végig előtte álltunk, így szégyenteljes, ám mégis dühös arckifejezést öltve léptem be Maxwell-hez, hátrahagyva a mögöttem összesúgó galambokat.
― Szia kislány ― mosolyodott el legjobb barátom, mikor meglátott az ágya mellett állva. Testét mindenféle zsinórok kapcsolták össze gépekkel, amik ellátásáért voltak felelősek. Habár a kiszáradáson és a combján összevarrt sérülésen kívül nagyobb baja nem esett, mégis könnyeket csalt szemembe kiszolgáltatottságának látványa.
― Hogy vagy?
― Éhesen.
― Mielőtt érted mentünk, készítettem neked szendvicseket, viszont azok feltehetően az autóban maradtak.
― Nem, Bruno megetette velem őket és nagyon finomak voltak egytől egyig. Köszönöm szépen! ― mutatta fel hüvelykujját jelezve, hogy valóban elégedett volt az étellel. Tekintetével a kórterem folyosóra néző ablakát vizsgálta és nyakát nyújtogatva próbálta felkutatni az elképzelései szerint kint várakozó feleségét. ― Hol van Sarah?
― Max, elmondhatatlanul sajnálom. Hazudtam neked ― hunytam le szemeimet, hogy ne kelljen látnom, amint mosolya arcára fagy és egy világ dől össze benne.
― Nem hiszek neked. Mondd a szemembe!
― Egészen mostanáig őt kerestem, azonban nem bukkantam nyomára. Én annyira, de annyira sajnálom, Max. Csak azért mondtam, hogy megtaláltuk, mert nem akartam, hogy feladd ― zokogtam sípcsontjára borulva. Elviselhetetlenül rázta felsőtestemet a gyávaságom és a kegyetlen fájdalom, amit okoztam, erejük szemeimet tűként szurkáló könnyeim képében mutatták meg, míg a hideg padló csípte meztelen térdeimet.
― A legjobb barátomként képes voltál a szemembe hazudni.
― Nagyon sajnálom ― mormoltam takarójába temetve arcomat, mely a szégyenérzet s bűntudatom metaforájaként égette bőrömet.
― Miattad utazott Sarah Spanyolországba. Miattad volt azon az átkozott a hajón. Miattad lett hajótörött. És ki tudja, talán most már halott is ― fogta kezébe hajamat, akkorát rántva rajta, hogy felhúzzon a lábáról s szemeimbe nézve fröcsögje szavait. ―, miattad. Soha többé nem akarom látni a gyáva képedet!
A hajtöveimben bizsergő fájdalom semmisnek tűnt a lelkemet marcangoló érzések okozta kínhoz képest. Gyűlölt engem, de én magamat annál jobban.
A korábban Lukas-szal flörtölő ápolónő egy biztonsági őrrel és két másik orvossal a kórterembe lépve szabadítottak ki Max szorításából, majd az indulataitól felbőszült férfit leszíjazták, hogy morfiummal csillapítsák háborgó kedélyét. A sokktól földhöz ragadt lábakkal, vontatott léptekkel hátráltam ki a szobából.
Repedező szívem közt húzódó vékony rés minden egyes kiáltással egyre mélyebb völggyé hasadt. A szobára néző ablakon bepillantva, a megrendítő jelenet két kézzel megragadva lelkemet rázott meg zokogás képében, melyet úgy próbáltam csillapítani, hogy fejemet a mellettem üres tekintettel álló Lukas mellkasába temettem, hogy, ha a hangokat nem is, legalább a látványt kizárjam. A fiú szótlanul zárt két karjába, fejemet ölelőn magához szorítva, így teste felmelegíthette fagyott valómat és szívritmusa spanyolul zendített szavaival vált a harmóniává, mely betöltötte a bennem kongó ürességet.
― Ahogy kezeled a tényt, hogy talán soha többé nem élhetsz úgy, mint korábban, nem lehetsz az, aki; hogy minden, amit elterveztél, hamuval vált egyenlővé... az egyenesen példaértékű. Azt nem ígérhetem, hogy minden rendben lesz, mert nem tudhatom, mit hoz a jövő. Te erős vagy, erősebb, mint én. És, ha valaki át tudja vészelni ezt, akkor az te vagy, virágszál.