Miután hazaértünk Brooklynból, Johnny rögtön leszervezett egy találkozót Brockovich-csal, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt ebédeljünk a kedvenc gyorsbüféjében, közel az irodához.
— Mikor ér rá? — kérdeztem, miután leültünk az asztalhoz.
— Este átjön hozzám.
— Nem úgy volt, hogy együtt találkozunk vele? — kérdeztem sértetten.
— Minek? Hogy megpróbáljon elcsábítani? — kérdezett vissza. A hangjában semmi humor nem volt, teljes komolysággal tette fel ezt a kérdést.
— Ennek semmi köze a munkához. — próbáltam kiállni magamért.
— Én úgy gondolom, hogy van. — ragaszkodott az elveihez. Nagy nyugodtsággal a szendvicsét kezdte majszolni, ő bizonyára lezárta a témát.
— Hihetetlen vagy. — bosszúsan hátra dőltem a székemben. Az étvágyam is elment.
— Ő ragaszkodott ehhez a formátumhoz. Nehogy már azt hidd, hogy ennyi munka után kizárnálak bármiből is.
— De miért?
— Szerinted? A tökeiben tartja az eszét, a sok elutasítás után sértve érzi magát.
— Honnan tudod? — kérdeztem zavarodottan. Sosem mondtam neki, hogy bepróbálkozott.
— Szerinted honnan tudta meg a számod? Még tanácsokat is kért a fafejű. — nevetett.
— Jézusom, ez nagyon megalázó. — szégyenemben a tenyeremet az arcomra helyeztem.
— Nyugi, csak jókat nevettem rajta. Nem rajtad. — mondta nyugtatásképp. Még át is nyúlt az asztalon, hogy elvegye a kezemet az arcom elől.
Ahogy az újbegyei a bőrömhöz értek rögtön elindult bennem egy érzés. Igen, beindultam egy büfé kellős közepén. Az arcom is elvörösödött, de az inkább a szégyenérzet hatására, hiába nem tudhatta senki, hogy mi járhat a fejemben. Ahogy Johnny nézett rám, olyan érzés volt, mintha ő pontosan jól tudná. Zavarodottan elfordultam és minden apró dologra ráfókuszáltam ami a tekintetem ügyébe került.
— Valami baj van? — szólalt fel. Nagy erőfeszítésekkel próbálta visszafogni a széles mosolyt, ami minden áron az arcára akart rajzolódni.
Felnevettem, de valójában magamon. Ő is csatlakozott, így már ketten kacagtunk a totál semmin. Néhányan már furcsán is néztek ránk, de hiába, egyikünk sem bírta abbahagyni, muszáj volt kimennünk, mielőtt kiküldenek.
Először Johnny lépett ki az épületből én pedig követtem, de nem számoltam az ajtó küszöbével, amiben sikeresen megbotlottam. Szerencsére Blake közvetlen előttem állt, így neki estem. Az a rohadt déjà vu.
— Ez a helyzet ismerős. — motyogta nevetve.
— A múltkori a te hibád volt! — védtem magam elszántan.
Még mindig szorosan magához tartva, közelebb hajtotta a fejét a nyakamhoz és a fülembe súgott.
— Elismerem.
Az egész testem libabőrös lett, muszáj volt ellépjek tőle. Zavarodottan néztem rá, lemerem fogadni, hogy most már kész paradicsommá színeződött az arcom. Neki is feltűnt, hogy kellemetlen helyzetbe hozott, de mielőtt elnézést tudott volna kérni egy ismerős hang megszólított minket.
— Johnny! — Ray lépett mellénk nagy vidámsággal köszöntve a férfit.
— Hello Ray, mi a pálya? — lepacsiztak.
— Erre jártam csak. Jó igazából azt reméltem, hogy Maya dolgozik még. — felém fordult — Beszélhetnénk? — kérdezte bizakodva.
— Ami azt illeti már végeztünk mára. Van még egy kis időm az óráim előtt. — válaszoltam.
— Pár háztömbnyire parkoltam le. Mehetünk? — biccentett a fejével. Válaszul bólogattam.
— Sok sikert estére. — fordultam Johnny felé.
— Holnap találkozunk. — mosolygott, majd elindult az ellenkező irányba.
Hatalmas szerencsém volt, hogy Ray nem pár perccel előbb ért oda hozzánk, mivel akkor elég kellemetlen szituációban talált volna, amiről nem szívesen magyarázkodnék neki.
Hozzánk mentünk, mivel még összekellet szedjem a könyveimet és nem ártott volna átöltözzek valami iskolába való cuccba.
— Hogy telnek a napjaid? — kérdezte miközben a táskámba pakolásztam. Érződött a hangján, hogy nem tudja hogy közelítse meg azt a témát amiről valóban beszélni akar.
— Jól. Neked?
— Hogy őszinte legyek, nem nagyon találom a helyem. Az a helyzet Maya, hogy már rég beszélni akartam veled erről..vagyis, hogy... — habogott zavarodottan.
— Csak mond ki amit gondolsz. — bíztattam.
— Azt szeretném, ha komolyra fordítanánk a kapcsolatunkat. Azt szeretném, hogy légy a barátnőm. — mondta ki nagy nehezen. Bevallom nem számítottam erre, bár nagyon várható volt.
— Ray, nem tudom mit mondjak...
— Amit gondolsz, amit érzel.
— Nekem ez nem menne. — mondtam őszintén.
— Ne butáskodj már, hosszú ideje járkálunk már egymáshoz, miben lenne különböző, ha kimondanánk egyenesen?
— Sokban.
— Még mindig Ronald miatt van ez, ugye? — a hangja és az arckifejezése elváltozott.
— Dehogyis!
— Akkor minek dugtad a nyelved a szájába azon az átkozott bulin?!
Tudtam, hogy ez nem marad szó nélkül.
— Berúgtam. — próbáltam kifogást találni.
— Nem, nem tudod bemesélni nekem ezt a szarságot! — hirtelen felemelte a hangját.
— Mennem kell. — igyekeztem rövidre fogni ezt a veszekedést.
— Állj meg! — kiabált utánam, de én csak mentem az ajtó felé, mintha meg sem hallottam volna.
Egyszer csak megragadta a karom és olyan erővel rántott hátra, hogy egyenesen a földre estem. Riadt tekintettel néztem ahogy közeledik felém, ösztönösen hátra felé másztam, de beleütköztem a kanapéba. Mielőtt bármit tudott volna tenni, kinyílt az ajtó, Scarlett, mögötte pedig Johnny lépett be rajta.
Amint észrevették, hogy mi történik Johnny nekirontott Raynek, Scarlett pedig hozzám sietett.
— Elment az eszed ember?! — kiabált Raymond arcába. Ő csak rám nézett elszörnyedve a tettén, mintha egy teljesen más ember taszított volna pár perce a padlóra.
Kiszabadította magát a fogásból és kirohant a nyitva hagyott ajtón. Én még mindig a földön ültem Scarlett ölelésében.
— Nézz rám — guggolt elém Johnny az arcomat a két tenyerébe véve. Úgy tettem, ahogy mondta — Bántott téged? — kérdezte mélyen a szemembe nézve.
— Nem. — válaszoltam egyenesen.
— Biztos?
— Igen.
Felsegítettek és a kanapéra ültettek. Nem volt semmi bajom, csak egy kicsit lesokkoltak az események, de ők mégis úgy tartottak, mint egy törékeny porcelán bábut.
— Hogyhogy itt vagy? — fordultam John felé, furcsállva a jelenlétét.
— Az étteremben hagytad — a pénztárcámat vette elő a kabátja zsebéből — Értesítettek miután elmentünk.
— Úristen, köszönöm. — egy mélyet sóhajtva átvettem tőle.
— Mi ütött Raybe?! — Scarlett nem tette túl magát egykönnyen a történteken.
— Visszautasítottam.
— Mindig ilyen indulatos? — kérdezte Blake.
— Nem, ezelőtt sosem fajult idáig egy összezörrenésünk sem. — válaszoltam — Egyébként hány óra van? — kérdeztem költőien, a tekintetem pedig máris a faliórára ugrott.
Az órám már öt perce elkezdődött. Sietősen felpattantam, elköszöntem tőlük és már rohantam is.
— Várj! — szólt utánam Johnny — Elviszlek. — jelentette ki. Bármit is mondhattam volna, már el is haladt mellettem.
Beültünk a fekete Ranger Roverbe és céltudatosan el is indultunk. Meg kell hagyni egész jó stílusa van, én is sokat szemeztem már ezzel az autóval a neten, de sajnos még nem engedhetem meg magamnak a fenntartását.
— Maya — a nevemet mondta, így rántott vissza a valóságba. Ez volt az első alkalom, hogy Mayának szólított. A hangja még aggodalmat is tükrözött. Csak bólintottam felé hogy folytassa. — Ha Raymond megpróbál kapcsolatba lépni veled, ígérd meg, hogy értesítesz róla.
— Erre semmi szükség, ez csak egy egyszeri alkalom volt. Biztosan megbánta már. — igyekeztem kis feneket kerekíteni a dolognak.
— Ezt te gondolod. Hidd el van már tapasztalatom ebben, nem egy ilyen esetet tudok már a hátam mögött. Mindig csak egy hirtelen fellángolással kezdődött, aztán évekig tartó terrorrá, és miegymássá nőtte ki magát. Ha egyszer megtette, megteszi máskor is. Csak ígérd meg, hogy legalább egy sms-t küldesz.
Olyan figyelemre méltóan beszélt, képtelen voltam nem komolyan venni. Igaza van, hisz nem tudhatom, hogy mit tett volna Ray, ha ők nem lépnek be az ajtón.
— Megígérem. — mosolyogtam megkönnyebbülve.