Tegnap csak pár szót váltottam Nathannal, mert az altató miatt gyorsan elaludt. Nem tudtuk jobban megismerni egymást, legtöbszőr csak szótlanul ültem az ágya mellett és végig néztem, hogy elalszik. Ezért ma reggel első utam a kórházba vezetett. Nathan tudta, hogy meglátogatom, de arra nem számíthatott, hogy nem üres kézzel megyek. Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben a csukott ajtó előtt álltam. Olyan voltam mint egy gyerek, aki újra találkozhat az anyjával. Kicsit izgatottan, kicsit pedig félve léptem be az ajtón. Nathan már nem aludt, hanem reggelizet. Amikor megpillantott, meglepetten felvonta szemöldökét és kíváncsian nézett végig rajtam. Nem láttam rajta undort vagy, hogy nem szívesen lát engem. Tegnap délután valóban csak egy - két szót váltottunk egymással, de az többet ért minden szónál. Tekintete a kezemben található albumra tévedt, és amint jobban meglátta, félre tette a reggelit és egyenesen a szemembe nézett. - Az egy focis album?
- Háromszáz kártya van benne - leültem az ágya mellett található fa székre, majd az ölembe tettem az albumot. Gyerekkoromban én is rajongtam a fociért, a gumilabdával gyakran futottam le a parkba, hogy játszani tudjak vele. Akkoriban nagy dolognak számítottak a focis kártyák, amit a gyerekek egy albumba gyűjthettek. Emlékszek, hogy már mindenkinek voltak kártyái, csak nekem nem. Én is gyűjteni akartam őket, ezért kértem anyukámat, hogy egy kicsit mindig többet fizessen a boltban, mert ajándékkártya járt a vásárlás összege mellé. Anyukám természetesen nem vásárolt mindig többet, ezért a Central Parkban gyakran cserélgettem a kártyákat többi fiúval. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy akkor azok a kártyák nekem mindennél többet jelentettek, ahogy most is. Tökéletesen tükrözték a gyerekkoromat és a foci iránt érzett szeretetemet. Természetesen nekem nem volt Messis mezem, még normális focilabdám sem volt, de évekig gyűjtöttem a kártyákat és mindig vigyáztam rá. Mondhatni az album volt gyerekkoromban az egyetlen olyan dolog amit mindentől és mindenkitől féltettem. Emlékszek, hogy csak ötödikes lehettem, amikor este az ágyamban a takaró alatt a kevés kártyáimat nézegettem és úgy beszéltem hozzájuk, mintha a focisták valóban velem lennének. Mindig számoltam őket, és igen, az volt a cél, hogy egyszer egy focis albumba tegyem őket. Nyolcadik év elejére sikerült majdnem az összes kártyát összegyűjtenem, amiket utána egy albumba helyeztem. Szép emlék és még közel áll a szívemhez, de van rajtam kívül valaki, aki még nálam is jobban szerette a focit. A híres focisták képével ellátott kék és piros színű albumot nézve döntöttem el, hogy most megválok tőle.
- Háromszáz?! - kérdezett vissza. - Akkor az összes megvan! - mikor átadtam neki,valóban úgy vette el, mintha kincs lenne. Kicsit felült és kíváncsian kinyitotta. Tudtam, hogy tetszett neki, ez az arcára volt írva. - Azta! - lapozott mosolyogva. - Itt van Ronaldo, Messi és még Ibrahimovic - pillantott rám. - Meddig gyűjtötted ezt?!
- Több mint két évig azt hiszem - helyeztem a tarkómra a kezem. Nathan nagyokat pislogva nézett rám, majd tovább lapozott az albumban, közben az arcát fürkésztem. Nathan valóban nem festett túlságosan jól. Az arca megviselt volt, a szeme alatt pedig szürke karikák húzódtak, az ajka pedig színtelen és cserepes volt. Az arcát fürkészve rájöttem arra, hogy valóban hasonlítunk, ez pedig boldogsággal töltött el. Bár tudtam, hogy a kapcsolatunk nem lesz egyről a kettőre felhőtlen, de a szívem mélyén bíztam abban, hogy...valóban a testvérek leszünk.
- Nagyon szép! - mosolyogva felém nyújtotta, de én nem vettem el, csak az albumot fürkészve elmosolyodtam. Nem számított erre, ezért összeráncolt szemöldökkel várta, hogy evegyem.
- Legyen a tiéd - még magamon is meglepődtem. A hangom halk és bátortalan volt. Nathan kicsit hátra hőkölt, mintha valami bajom lenne, tovább nyújtotta felém az albumot. - Neked szeretném adni - óvatosan felé csúsztattam, ő csak a hasára helyezte és válaszokat várt.
- Miért? - pillantott a szemembe. Kicsit fájt, hogy gyenge és fáradt volt. Én még mindig nem fogtam fel, hogy Nathan tényleg beteg. A betegsége mindig a szeme előtt volt, még akkor is, ha az láthatatlan. Sebezhetőnek és érzékenynek éreztem őt. Úgy éreztem, hogy kötelességem megvédeni és mellette lenni, még akkor is, ha nem szeretne engem közel engedni magához. Pár információ rengeteg dolgot megváltoztatott bennem. Nem ismertem Nathant, nem tudtam, hogy mit szeret, hogy mi teszi boldoggá, mitől szomorú, esetleg mi idegesíti fel. Most úgy éreztem, hogy mindent tudni szeretnék róla. Miért?
Nem tudom. Erre talán nem lenne megfelelő válasz.
Talán közelebb éreztem a szívemhez...
Talán minden más...
Talán nem a férget, hanem a testvéremet láttam benne.
Valóban értelmet nyert a szeretet és az odaadás. Nathan fiatalabb volt nálam. De valóban a TESTVÉREM. Mindig egyedül voltam, a fejemben soha nem fordult meg az, hogy szeretnék egy testvért, vagy miért nincsen testvérem. Még mindig nehezen fogtam fel ennek a jelentőségét.
Vér...
Bizalom...
Segítség...
Vajon lehetünk testvérek? Szeretne mindent megbeszélni, vagy továbbra is ellenségek leszünk? Próbálom helyrehozni a magánéletem és a lehető legjobban és legeredményesebben dönteni, de nehéz lesz, ha a környezetem ezt nem támogatja, ha: Nathan nem akar engem.
- Azért mert van valaki, aki még nálam is jobban szereti a focit - mutattam a mellkasára. Ő csak halványan elvigyorodott. - Remélem, hogy elfogadod!
- El! - helyezte az éjjeliszekrényre. Ekkor néma csend telepedett ránk, én pedig zavarba jöttem. Feszült csend csak nagyobb lett köztünk, ezért a tarkómat piszkáltam. Miről beszéljek? Talán az időjárásról, vagy a... - Amúgy szerintem nagyon tehetséges vagy! Igazából bírom a zenéd! Még akkor, ha nyálasak - kacsintott óvatosan. Mivel tőle ez bóknak számított, elnevettem magam és a fejemet ráztam. - Mióta énekelsz?
- Talán tíz éves korom óta...illetve elég régóta - pislogtam nagyokat. Nathan bólintott, majd ismételten a kezébe vette a reggelit, ami egy kifliből, egy kocka sajtból és kettő szelet sonkából állt.
- Szörnyű! Nézd meg! - mutatta felém.
- Ez kínzás - vontam fel a szemöldököm.
- Nekem mondod? - tépett egy darabot a kifliből, majd lassan megette. Furcsa volt vele itt lenni és szemtől szembe beszélni vele. Istenem! Azonnal megszerettem! Ezt nem hiszem el! Valaki ébresszen fel, azt hiszem, hogy álmodok! Nathan imádnivaló... a tekintete, a sértődöttsége ahogy próbálta betuszkolni a kiflit...a TESTVÉREM.
- Mit ennél szívesen? - ekkor rágva felém pillantott. - Ha, választhatnál - nyúltam a zsebemben található telefon felé.
- Jó kérdés - bontotta ki a sajtot, majd elkerekedett szemekkel felém mutatta. - Szerinted ez penészes sajt vagy...
- Ne edd meg! - váratlanul vettem ki a kezéből. Annyira meglepődött, hogy nagyokat pislogva figyelte, hogy egyenesen a kukába dobom. - Szerintem nem penészes sajt volt! - adtam a tudtára, de ekkor Nathan elkezdett öklendezni, A kezembe vettem a telefonomat és megkerestem a legközelebbi étterem honlapját. A menüben kerestem reggeli ajánlatot. - Mit szólsz rántottához és egy sonkás sajtos toast kenyérhez? Mellé kérhetünk Rákóczi Túróst!
- Bármit megadnék érte! - mivel a helyzet nyilvánvaló volt, én azonnal felhívtam az éttermet, amire Nathan nem számított, ezért meglepetten hallgatta végig a rendelésem. - Reggelit rendelsz a kórházba?!
- Miért ne?! - zártam le a telefonomat. - Én is éhes vagyok - tettem hozzá összeráncolt szemöldökkel. Nathan csak nézett és nézett. Nem tudtam, hogy mi jár a fejében, nem tudtam, hogy mire gondol, de nem küldött el. Mosolygott és néha csodálattal nézett rám, mintha felnézett volna rám. - Finom reggelid lesz!
- Köszi! - az éjjeliszekrényről elvette az eper ízesítésű vizet, letekere a kupakot és beleivott.
- Meddig kell bent maradnod? - érdeklődtem.
- Nem tudom!
- Ezt hogy érted?
- Baker! Honnan tudjam? Kérdezd meg tőlük! - mutatott az ajtó felé. Mivel nem tartottam rossz ötletnek, felálltam és a kezemet feltéve kiléptem az ajtón. Nekem nem tetszett, hogy Nathant nem informálták arról, hogy mikor mehet haza. A folyosón a recepció felé sétáltam. A néni már rég kiszúrt engem, mert göndör haját igazítva várt rám. A hátamon végig futott a borzongás, ezért nem is támaszkodtam rá a pultra, csak megálltam előtte, hogy a lehető legtávolabb legyek tőle.
- Jó reggelt! Nathan White! - biccentettem a lap felé. - Érdeklődnék, hogy meddig szeretnék bent tartani!
A néni mosolyogva nyitotta fel a mappát és megállapodott Nathan korlapjánál. Végignézett rajta, majd megrántotta vállát.
- További vizsgálatra lesz szükség! A héten bent tartjuk!
- Milyen vizsgálat?
- Csak kardiológia és... - húzta össze a szemét. - A biztonság kedvéért egy CT vizsgálatot is végzünk, hogy megfigyeljük a testet és belső szerveket - összeráncolt homlokkal bólintottam, majd tovább faggattam őt.
- Mikor kezdik?
- Ma! - csukta össze a kartont.
Miután megköszöntem, fejemet lógatva vissza sétáltam Nathan szobája felé. Valamiért könnycseppek gyűltek a szemembe, megtorpantam, hogy letöröljem őket. Miért érzem azt, hogy ennek még nincsen vége? Miért fájt a szívem és miért éreztem bajt? Nem akartam a rosszra gondolni, de egy fura ijesztő megérzésem volt a vizsgálattal kapcsolatban. Amikor beléptem Nathan szobájába a focis albumot nézegette, ezért elmosolyodtam.
- Na? Mikor engednek haza? - nem pillantott felém, figyelmesen nézegette a kártyákat. Hirtelen nem tudtam, hogy válaszoljak, ezért csak megrántottam a vállam.
- Ma elvégeznek rajtad pár vizsgálatot - ekkor sóhajtva a párnára nyomta a fejét és tenyerébe temette az arcát.
- De te itt maradsz velem? - annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani, csak hevesen bólogattam.
- Persze, hogy igen! Egész nap - ráncoltam a szemöldökömet a szemébe nézve.
Egy órakor vitték Nathant az első vizsgálatra. A kórház déli szárnyában volt a CT vizsgálatra alkalmas szoba és gép, ezért elkisértem őket oda és a sötét üvegfal mögött a számat rágcsálva néztem, hogy Nathan befekszik a fehér gépbe. Láttam rajta, hogy nem szívesen fekszik bele, lassan mozgott, néha pedig a mellkasára helyezte a kezét. Láttam, hogy a másik szobából a nővér mikrofonon keresztül mond neki valamit, azt hiszem, hogy nem mozoghat és, hogy nem beszélhet. A kalapáló hang tompán szűrődött ki a folyosóra. Miközben a vizsgálat tartott, addig Sarahval telefonáltam, aki kérdésekkel bombázott engem. - És Nathan jól van?
- Nem tudom - sóhajtottam a falnak támaszkodva. - Most CT vizsgálaton van utána pedig EKG ra viszik őt! Szerintem minden rendben lesz. Nathan erős!
- Miért érzek aggodalmat a hangodban? - sóhajtotta a készülékbe.
- Én csak remélem, hogy minden rendben lesz vele!
- Ne aggódj, Aiden! - sóhajtotta Sarah. - Egyébként milyen Nathannal normálisan beszélni?
- Fura - mosolyogtam. - Úgy értem, hogy nagyon jó! Teljesen más! - pillantottam a szoba felé. - Kicsit nehéz vele beszélni, valóban más személyiség mint én, de basszus nagyon érdekes személyisége van! Nem is tudom... mintha egy új embert ismertem volna meg!
- Érdekes! Tehát szerethető?!
- Igen! Nagyon aranyos - vallottam be sóhajtva.
- Jó ezt hallani tőled - suttogta hallkan. Nem válaszoltam, csak oldalra pillantottam.
- Ma még lesz egy vizsgálat!
- Jólvan! Este mi is bemegyünk hozzá! - adta a tudtomra.
A CT eredményeit vizsgálás után szinte azonnal megtudtuk. A CT eredményei jók voltak, nem találtak elváltozást, vagy gyanakvásra utaló jelet. Délután három óra után, az utolsó vizsgálat után a szobában beszéltünk. Nathan a fejét rázva mesélte, hogy milyen szörnyű volt a CT vizsgálat.
- És az a hangos éles hang! Olyan volt mintha vasat kalapáccsal ütöttek volna! Senkinek nem kívánom! - ivott bele egy szívószálas üditőbe.
Örültünk, hogy a CT eredménye jobb lett, Nathan mosolygott is miatta, csak hát...a másik vizsgálattal sajnos már nem jártunk szerencsével.
Eredetileg a kórház bejáratához akartam menni, hogy fogadjam Saraht, de a recepció előtt két nővér és egy orvos ácsorgott, akik egy EKG eredményt tartottak. Talán Nathané lesz, ezért kicsit közelebb sétáltam. Az orvos a tarkóját vakarva átvette az eredményt.
- A páciens neve?
- Nathan White Alexander - válaszolta az egyik nővér, én csak a telefonomat nyomkodtam, hogy ne legyek feltűnő.
- Tehát ő szenved szívelégtelenségben? - pillantott felé az orvos.
- Igen! Születésekor krónikus szívelégtelenséget diagnosztizáltak nála. Korábbi kartonjára az "akut" fajták diagnosztizálták - válaszolta a nővér, majd hárman jobban elkezdték nézni az eredményt. Az idősebb orvos egy kis idő után aprót sóhajtott.
- Nathan...Nathan... ez nem valami bíztató! - húzta el az ajkát, nekem pedig megremegett a kezem. - Látjátok, hogy a szíve milyen gyorsan ver - mutatott egy pontra. - Ez azért van, hogy minnél több vért tudjon befogadni! Itt látom, hogy nagyon szabálytalan - rázta a fejét.
- Tehát a szervezete megpróbálja kompenzálni a szív csökkent pumpa funkcióját? - suttogta az egyik nővér.
- Igen! A kamrák károsodása miatt előfordul, hogy a szív már nem szinkronban ver, ezáltal tovább csökken a szervezet vérellátása - az orvos ismételten a fejét rázta. - Nem értem! Miért nem műtötték meg eddig? Szedett gyógyszereket?
- Nem tudunk róla! - mivel ez egyáltalán nem hangzott jól, a tenyerem izzadni kezdett, a szívem pedig hevesebben vert. Akkor ott az irodában megéreztem, hogy Nathan nincsen jól. Most...egyenesen fájt érte a szívem.
- Akkor műtét? - lérdezte az egyik.
- Én ezt nem hagynám így! Gyógyszerekkel kezelhető de ez akut - csóválta a fejét. - Értesítem a pácienst - amikor az orvos elsétált mellettem a padlót fürkészve könnyes szemmel felsóhajtottam. Miután belépett Nathan szobájába percek múlva kiabálás szűrödött ki onnan.
- Nem egyezek bele a műtétbe! Nincsen rá szükségem! Hagyjon békén! - a pillanatott kihasználva a recepció felé sétáltam, majd az eredményt megvizsgáló két nővére pillantottam.
- Mi az akut szívelégtelenség?
- Az akut a klinikai állapotromlásra utal, ez az állapotromlás gyors és intenzív, sajnos az életet veszélyeztető sűrgősen allátandó állapotot jelenti - pillantott a szemembe. - Tehát hosszú ideje fennálló szívelégtelenség tüneteinek romlása áll az akut szívelégtelenség tünetében.
- Aha... köszönöm - léptem hátra.
- Szívesen!
- Műteni fogják?
- Amennyiben a páciens beleegyezik - pillantott rám a papírjai felett.
- Köszönöm - léptem hátra szomorúan. - T...tehát akkor nagy a baj?
A nővér szomorú mosollyal az arcán aprót bólintott nekem, miközben Nathan szobájából hangok szűrődtek ki a folyosóra.
- Hol van a testvérem?! Aiden?!
"Testvérem"
Könnyes szemmel a hajamba túrtam, majd Nathan szobája felé igyekeztem. Valóban azok lettünk, testvérek.