Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
- Figyelj, Lucy! - kora reggel megfogtam a fehér kutyám pórázát és határozottan a nyakörvére kötöttem. A fehér alacsony Labrador farkát csóválva jelezte, hogy indulásra készen áll. Halkan felnevettem és magamra húztam a hófehér pólómat. Igaz, hogy nem voltam már húsz éves, de a koromhoz képest jóképű apuka vagyok. - Tehát készen állsz egy reggeli futáshoz, igaz? - mosolyogva sétáltam az ajtó felé, de mielőtt lenyomtam volna a kilincset, összeráncolt szemöldökkel pillantottam a kutyám gomb szemeibe. - Van kedved utazni? - Lucy vakkantott egyet. - Most kivételesen mehetnénk a Central Parkba - magam elé helyeztem a csuklómat és bólintva nyugtáztam a tervemet. Lucy óriási fülekkel biccentette oldalra az okos fejét. - Most azt kérdezed, hogy miért utazunk tíz kilométer egy futásért? - kilöktem magam előtt a Brooklyn lakás ajtaját és gondosan bezártam. Lucy minden mozdulatomat követte, ő jól tudta, hogy ha futó ruha van rajtam, akkor futni megyünk. - Azért, mert szeretjük a Central Parkot - lesétáltam a lépcsőn és kilöktem magam előtt a letisztult lépcsőház ajtaját. Lucy az autó hátsó ülésre ült, én pedig a kormány mögé és mosolyogva bekötöttem az övet. - A viccet félre téve! - indítottam el a kocsit. - Egy fontos munkatársammal fogok találkozni! Megbeszéltük, hogy egy reggeli futás keretein belül megbeszéljük a mai nap teendőit - miután elindítottam az autót, felfordultam az útra és Manhattan felé igyekeztem. Igazából örültem annak, hogy olyan sok idő után újra elmegyek a Central Parkba. Metróval minden bizonnyal gyorsabb lenne, de a kényelmesség kedvelői közé tartozok, ami egyébként nem baj, de jobban szeretem a luxust.
A Central Park előtt leparkolva a szememre nyomtam a napszemüveget és hunyorogva pillantottam a bejárat felé. - Ezer éve nem jártam itt - miközben meztelen karomat a kormányra támasztottam, addig engedtem, hogy a régi emlékek magukkal ragadjanak. Régen szerettem ezt a parkot. A múltban mindig ide menekültem a problémák elől. Ahogy Rose... úgy én is szerettem ezt a parkot. Próbáltam nem az emlékekre koncentrálni, de még is engedtem, hogy magukkal ragadjanak. - Képzeld el, Lucy - suttogtam a kutyámnak, aki már izgatottan pillantott a part bejárata felé. - Van ott egy fa - böktem a nagy tó felé. - Belevéstük a nevünket. Pontosan 1994ben - és miközben összeszorítottam a szemem, hogy vissza győzzem magam a jelenbe, addig a szívem harcolt ellenem és azt súgta, hogy emlékezzek az időre amikor még boldog voltam. - Ritkán beszélek a múltról... de ezt te úgy is tudod, igaz-e? - fordultam hátra, a kutyám pedig elkezdte összenyálazni a hófehér bőr ülés anyagát. - Nahát! Ez aztán fini! - sziszegtem és gyorsan kipattantam a kocsiból, majd kinyitottam Lucynek az ajtót, aki azonnal mellém ugrott és egy hirtelen mozdulattal fogta magát és ugatva befutott a parkba. - Hé! Lucy! Lucy! - hiába kiabáltam utána, a kutyám úgy futott, mintha puskából lőtték volna ki, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem, vagy majd ő engem. Egy kicsit nyújtottam az autóm mellett, majd magam elé helyeztem a kezem és lassan bekocogtam a park fekete kapuján. Az idő gyönyörű volt. Munka előtt az emberek mosolyogva futottak a parkban, a gyerekek a tó mellett játszottak, az idős emberek a padokon ülve napoztak és boldogan kacsákat etettek. Ezért szeretem a reggelt. A nap sugaraira az emberek kimozdulnak otthonról és mindenki feláldozza munka előtt az idejét arra, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Én üzleti megbeszélés miatt vagyok itt. Egy részt jó színben akartam feltűnni a főnök helyettes szemében, más részt pedig tényleg nem esett nehezemre elutazni ide, hiszen kihasználtam az alkalmat arra, hogy kicsit... ne is tudom... talán emlékezzek.
