Könnyes szemmel helyeztem magam elé a kezem és remegve támaszkodtam neki a mosdókagyló felületének. Tekintetemmel a tükörbe pillantottam. Még magam sem hittem el, hogy annyira lesápadtam, mint még soha. A szemem alatt szürke karikák húzódtak és remegett a kezem. Ujjaim közt tartottam a jövőm kapuját, a szerelmem zálogját. Aiden! Legyél most mellettem! A lehajtott vécére ültem, lábaimat összeszorítottam és kicsit előre dőltem. Most nagy szükségem lenne rád! Aiden! Ezt látnod kell! Látnod kell, hogy mi lett a szerelmünkből! – Teherbe estem – pillantottam az ajtó felé, de nagyokat kellett pislognom, különben nem láttam a sűrű könnycseppjeimtől. Magam elé helyeztem a terhességi tesztet, ami mindent igazolt és elmondott. Szemezgettem a rózsaszín csíkokkal, imádkoztam, hogy ez a valóság legyen. Rettegtem, hogy bármelyik percben felébredhetek. De minden igazinak tűnt. Erősebben szorítottam a kezeim közé, és hol mosolyogva, hol sírva helyeztem a hasamra a kezem. Nem gondoltam semmire. Nem éreztem semmit, csak káosz és bizonytalanságot. Nehezen tudtam felfogni, hogy egy élet kezdett el növekedni a hasamban. Még mindig nem fogtam fel, hogy egy új korszak kezdődik az életemben...de mikor történt? – Mikor fogantál meg? – suttogtam a plafon felé fürkészve. – Édes Istenem... tehát ez ilyen érzés? Ilyen érzés birtokolni valakit? – pillantottam a fekete pólómra. Mintha átláthatnék rajta... mintha már látnám magam előtt a babát, ami lehetetlen, de... már velem van. – Készen állok én erre? – suttogtam a hajamat hátra túrva. – Nem tudom, hogy kell anyának lenni... - zombi mozdulatokkal sétáltam le a lépcsőn. A filmekben a szereplők mindig csak egy vigyorgással fogadják a hírt. De a valóságban ez... ez ijesztő. Gyönyörű de ijesztő. – Aiden! Gyere haza kérlek! – a kanapéra borultam és a párnát az arcomhoz nyomva elsírtam magam. – Gyere haza mert nagyon félek! – húztam magzatpózba a lábamat. Mintha az Úr meghallotta volna könyörgésem, valaki kopogott az ajtón. Összeráncolt szemöldökkel sétáltam az ajtóhoz és kinyitottam, de nem Aiden, hanem Ian lépett be az ajtón. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy elfelejtettem Ian tervét és a gondjait. Tudtam, hogy félre kell tennem a gyönyörű hírt, ami megváltoztatja az életünket, ezért kérdőn fürkésztem Ian arcát, aki kicsit kimerülve fújta ki magát.
- Siettem haza ahogy csak tudtam – törölte le a homlokát.
- Anett otthon volt, igaz? – suttogtam óvatosan.
- Még Aiden érkezése előtt oda értem. Volt időnk beszélgetni Anettal.
Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Mikor Aiden reggel elköszönt tőlem, én felhívtam Iant, hogy elújságoljam neki azt, hogy Rose testvéréhez megy. Ian tudta, hogy Anett rengeteg titkot őriz. Attól félt, hogy Anett mindent elmondd Aidennek, ezért Aiden érkezése előtt Ian járt Rose testvérénél és megkérte, hogy ne beszéljen a múltról. Tudtam, hogy ezt Aiden érdekében tette, hiszen megvédte őt egy óriási csalódástól. Egy részt Ian mellett álltam, mert tudtam, hogy a titka tényleg nem derülhet ki, mert akkor nem csak a családját veszítené el, de Aident is. Ian fontosnak tartotta az életét, de ez nem azt jelentette, hogy nem szerette Aident. Nagyon szerette! Születése napjától fogva... de menekülnie kellett. Menekülnie mert az élet ezt a szerepet adta neki.
- Igen! Bármennyire is nehéz volt ezt megtenni... úgy gondolom, hogy Anett nem fogja elárulni Aidennek az igazat – sütötte le a szemét, majd a hasamra pillantott. Csak akkor vettem észre, hogy rajta tartottam a kezem. – Jól vagy?
- Persze... - ráncoltam a szemöldököm. – Egy kicsit bűntudatom van! Folyamatosan hazudok annak az embernek, aki a világon a legtöbbet jelent a számomra - Ian nem válaszolt, csak együttérzően megsimította a vállamat. Ian nálam maradt és egész nap beszélgettünk. Furcsa volt őt Aiden apukájaként és nem Nathan apjaként megismerni. A két személyiség ugyan az az ember, de megmondom őszintén, hogy Robertet jobban megkedveltem.
- Amikor eljöttem Anett házából akkor... csak a kocsiból láttam Aident és... nem akartam elhinni, hogy tényleg ő a fiam – a tekintete csillogott, miközben felém pillantott. Én csak boldog mosolyra húztam az ajkamat.
- Igen! Aiden egy igazi kincs! Az ő személyiségét nem lehet nem szeretni! Odaadó, bátor, férfias, vicces és önzetlen! Sokat add, de cserébe nem vár el semmit – ekkor a hasamra pillantottam és oldalra biccentettem a fejem. – Bárcsak több olyan ember lenne a világon, mint ő... - mosolyogtam, Ian pedig bólintott. – De Ian?
- Igen? – emelte ajkához a kávéscsészét.
- Aiden nem fogja megtudni, hogy átvertük? – sütöttem le a szemem szomorúan. A szívem mélyén azt éreztem, hogy már az elején ki kellett volna szállnom, de az eszem azt súgta, hogy bölcsen cselekszek. Megvédtem Aident egy fájdalomtól, és megvédtem Ian életét egy hatalmas titok kiderülésétől. Ian úgy gondolta, hogy a kérése után Anettnek esze ágában sincsen elmondani az igazat, és én is így gondoltam. Anett megértő ember. Ian pedig egy túlélő.
- Nem fogja megtudni – ekkor hallottam, hogy egy kulcs fordul a zárban. A kelleténél jobban összerezzentem és felegyenesedtem. Ian csak a kezével mutatta, hogy maradjak higgadt. Én csak bólintottam, de közben felemésztett a bűntudat. Istenem! Mibe kerültem?! Miért léptem be azon a napon apa lakásába? Miért hallottam meg azt, amit nem kellett volna?! Miért ígértem meg Iannak, hogy biztonságban lesz nálam a titka? Most dől el minden! Vajon Anett betartotta az ígéretét amit Iannek tett? Szinte lassított felvételben láttam, hogy Aiden lassan lép be az ajtón. Fáradtan csukja be maga után és félre rúgja a cipőjét. A fejét lógatva felénk sétált, majd felkapta a fejét és egyenesen ránk pillantott. Én annyira megijedtem az ijesztő tekintettől, hogy egy apró dolog választott el attól, hogy bocsánatot kérjek a sok hazugág miatt. Ian természetesen viselkedett, nyugodt és kiegyensúlyozott pillantásokkal ajándékozta meg Aident aki ökölbe szorította a kezét. Istenem... tudja! Megtudta! Anett mindent elmondott neki! Annyira nem voltam ura önmagamnak, hogy a kanapé szélét szorítva imádkoztam, hogy ne az legyen amire gondolok. Ekkor sétált felém Aiden, majd váratlanul lehajolt hozzám és nyomott egy puszit a fejemre. Fél szemmel láttam, hogy Ian megkönnyebbül.
- Dugó volt a városban! – ült le mellém. – Jóestét! – mosolygott Ianre pillantva, aki bólintott.
- Hogy vagy Aiden?
- Jól vagyok – nézett végig a férfin. A szemét összehúzta, a fejét oldalra biccentette. – De ti ketten? – nézett a szemembe a jóképű férfi. - Mióta vagytok ilyen jóban?
- Ian csak beugrott egy kávéra és elbeszéltük az időt! Úgy volt, hogy apa is eljön, de szerintem elfelejtette – mosolyogtam óvatosan. Hazugságok, hazugságok hátán. Mi jöhet még?! Aiden csak bólintott és egyenesen Ianra pillantott.
- Finom volt a kávé?
- Tökéletes – bólintott.
- Azt meghiszem! – válaszolta hűvösen. Összehúzott szemekkel bólintott, majd mintha eszébe jutott volna valami, kicsit előre csúszott és kezébe vette a telefonját. Aiden arcát fürkésztem. A borostája szépen fejlődött, már tudta fazon szerűen hordani. Kicsit rosszfiúnak tűnt miatta, de kiemelte markáns férifas arcélét, állát és nem mindennapi mosolyát. Én fél szemmel pillantottam Ianre, aki lassan nyelt egyet. – Nem fogjátok elhinni, hogy milyen jó film előzetest találtam a neten! Ezt muszáj megnéznetek! Kész... dráma az egész! Jöjjön ide Ian! Üljön le Sarah mellé! – Ian arcáról lehervadt a mosoly, de próbált nyugodt maradni. Fél szemmel figyeltem, hogy lassan leül mellém, addig Aiden a dohányzóasztal mellé állt és bólogatva pillantott felénk.
- Valóban? – kérdeztem a vékony hangon. – Mi a címe?
- Ha nagyon jó film akkor engem is érdekel! – tette fel a kezét Ian, miközben Aiden tekintetét megvilágította a telefonja képernyője. – Szóval?!
- A címe...- nevetett óvatosan. – Csalódás – pillantott felém. Nem tudtam válaszolni, mert a dohányzóasztalra helyezte a telefonját, amin elindult egy videó. A videó első másodperceitől kezdve könnyek szöktek a szemembe, Ian teste pedig megfeszült. A felvételt Aiden készítette magáról. És, miközben a videó elindult, éreztem, hogy hányni fogok.
- Eredetileg nem szeretem a kamerát, de most félre kell tennem a rossz tulajdonságomat. Este kilenc óra van, de én még mindig itt ülök az autóban arra várva, hogy valaki... kihúzzon ebből a pokolból! – ekkor könnyes szemmel pillantottam Aidenre, aki csak engem nézett. – Ma reggel úgy döntöttem, hogy meglátogatom egy rokonomat, akit... nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára. Anett házát azért szeretem mert szemben van egy nagyon szép virágüzlet. A szomszédja magán vállalkozásba kezdett. Tudtam, hogy itt majd vehetek egy virágot a szerelmemnek. A legszebb csokrot akartam, ezért eltelt egy kis idő, míg választottam. Az ablakon kinézve egy olyan dolgot pillantottam meg, amit nem akartam elhinni. Kétszer is meg kellett bizonyosodnom arról, hogy jól látok. Ian White lépett ki édesanyám nővérének lakásának az ajtaján. Ez a dolog annyira felkavart, hogy miután Ian elhajtott, elmentem Anett lakására. Ott jól éreztem magam. Beszélgettem a kislányával...az öt éves kislányával, aki okosabb volt, mint bármelyik ember! Ez a kislány az édesapámról mesélt... én úgy tudtam, hogy elhunyt... mindig úgy tudtam. De a kislány ragaszkodott ahhoz, hogy életben van...nem akartam neki hinni, de Anett úgy gondolta, hogy már elmondja nekem a teljes igazságot... - és miközben a videóban Aiden könnyes szemmel mesélt, addig és megtörten pillantottam rá. A tekintetéből semmit nem tudtam kiolvadni. És ez nagy bajt jelentett. – Anettől megtudtam, hogy az édesapám nem halt meg, hanem nevet változtatott! Sokkolt a hír, pár percre rosszul is lettem! Könyörögnöm kellett, hogy mondja meg a nevét. Nagyon nehezen akarta elmondani! – ekkor nagyokat pislogtam és próbáltam nem elsírni magam, mert a videóban Aiden a szélvédőhöz helyezte a telefonját, miközben az utcai lámpa fénye bevilágított az ablakon. – Amikor indulni készültem, Anett utánam futott! – ekkor sokkal halkabban és megtörten beszélt. – Azt mondta, hogy nem érdemlem meg a hazugságot! Azt mondta, hogy jogom van tudni az igazat! Azt is említette, hogy ő csak igazságot akar szolgáltatni ezért elmondja apa igazi nevét! – a videót nézve a szám elé helyeztem a kezem, majd egyenesen Aidenre pillantottam, aki a dohányzóasztal mellett állt és hátra tett kezekkel hallgatta saját hangját a videóban. – És végűl így tudtam meg, hogy az édesapámat Ian Whitenak hívják! – amint kimondta, Ian tenyerébe temette az arcát, én pedig könnyes szemmel pillantottam fel Aidenre, aki kezébe vette a telefonját és leállította a videót. Nem sírt és nem volt mérges. Mintha... nem érzett volna semmit. De valami volt a tekintetében...
- Mit szoltok a filmemhez? Ma este csináltam Anett lakása előtt. Mivel eseménydús napom volt úgy gondoltam, hogy felveszem nektek – hunyorgott, miközben Ianre pillantott. – Magának tetszett? – mivel Ian nem válaszolt, felém pillantott. - Édesem? – pislogott nagyokat.
- Aiden én... - kerestem a szavakat, de feltette a kezét, jelezve, hogy ne mondjak semmit. Nem éreztem még ehhez fogható érzést. Úgy éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben. Éreztem Aiden fájdalmát, sajgott a szívem a látványától. Bármennyire is tagadni akarta, nagy szívfájdalmon ment keresztűl. Még mindig nem hiszem el, hogy Aiden megtudta az igazságot, ezt pedig drámai módon mutatta meg. Azért így mutatta meg, mert akkora düh kerítette hatalmába, hogy így akart visszavágni. Csak azt nem tudtam, hogy mi lesz ezután... Istenem... ezt nagyon elcsesztem! Nagyon! És ezzel fájdalmat okoztam annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretek! Létezik, hogy egy hibát már nem lehet helyre hozni? Létezik, hogy védeni akartam valakit, de közben hátba szúrtam életem legfontosabb személyét? Létezik, hogy nem akartam rosszat, mégis bántottam őt?! Aiden... nézz a szemembe kérlek!
- Már gyerekkoromtól kezdve küzdöttem – pillantott rám könnyes szemmel. – Küzdöttem a túlélésért! De ma este úgy éreztem, hogy óriási kést szúrtak a szívembe! Mikor a virágüzletben megláttam, hogy maga lépett ki Anett házából én... nem értettem! De mindent megtudtam, mert Anett nem hazudna nekem – rázta a fejét könnyes szemmel. – Egész nap azon gondolkoztam, hogy fogom ezt feldolgozni – mutatott könnyes szemmel a szívére, miközben összetörtem és ő is összetört. Ekkor széttárta a kezét. – Aztán rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha takarodtok az életemből mert ezt képtelen vagyok feldolgozni, elfogadni és elhinni! – ekkor lassított felvételben láttam, hogy elém lép, megfogja a kezem és egy hírtelen mozdulattal lehúzza a gyűrűt az ujjamról, amit utána a padlóra dobott. Ott ültem megsemmisülve, széttörve, miközben nem tudtam elfogadni vagy felfogni a történteket. Mi történt?!
- Aiden!! – pattantam fel. – Szerelmem! Várj egy kicsit! – ekkor feltette az ujját és az ajtó felé bökött.
- Végeztünk! – mondta ki. - Maga pedig! - pillantott Ianre, aki könnyes szemmel lábra állt. - Takarodjon az otthonomból! Most! Menjetek! - temette tenyerébe az arcát. - Menjetek innen! Nem akarlak titeket látni! - lassított felvételben láttam, hogy Aiden a padlóra ül és tenyerébe temette az arcát. Emlékszek, hogy utána léptem, felé nyúltam, hogy magamhoz húzzam, de Ian megfogta a kezem és sápadt arccal az ajtó felé húzott. A vállam felett még vissza pillantottam Aidenre...Aidenre akit teljesen széttörtünk. Ott ült a padlón, és tenyerébe temetett arccal sírt, de még hallottam az utolsó szavait. - Átakartatok verni, mi? Nem sikerült! Takarodjatok! Lépjetek ki az életemből!!
Mi lesz ezután?
Aiden...a gyerekünket várom...