Megígértem Anettnek, hogy ellátogatok hozzá és leülünk kávézni. Már reggel útnak indultam. Utamat csak egy gyönyörű virágüzlet szakította meg. A szívem azt súgta, hogy ugorjak be és vigyek haza Sarahnak valamit. Az autót az üzlet előtt leállítottam és mosolyogva sétáltam fel a lépcsőn. Az üzletben rengeteg virág volt, azonnal megcsapott a kellemes friss illat. Anett szomszédja vezette az üzletet, aki a virágok takarásában mosolyogva felém fordult. – Aiden?! Nem hiszek a szememnek! Igazi férfi lettél! – váltottunk egy – két szót, de én inkább a virágokra összpontosítottam.
- Valami gyönyörű kell! Színes és... csak érezze, hogy mennyire szeretem – a sok virág közt ácsorogva megigazítottam a napszemüvegemet és mosolyogva pillantottam Anett háza felé, ahonnan.... – Te meg mit keresel itt?! – az ablakon keresztül pillantottam Ian White felé, aki szapora léptekkel igyekezett az autójához. Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Azt hittem, hogy szellemet látok. Anett ismeri Iant? Ez mikortörtént? Mióta tartják a kapcsolatot?! Kik egymásnak? Ian szapora léptekkel sétált előre. Mintha félt volna, mert jobbra és balra kapkodta a fejét. Összehúzott szemekkel fürkésztem öltönyét és a vállamat masszíroztam. – Mi dolgod volt Anett házában?! Honnan ismered?! – sétáltam az ajtó felé.
- Aiden! A virág! – kiabált utánam a hölgy, de én válaszok után kutatva megindultam Anett lakásán, aki az első kopogásnál fogadott engem. A mosolya és a csillogó tekintete édesanyámra emlékeztetett, ezért minden negatív gondolat eltűnt a fejemből és beléptem a lakása ajtaján. Ekkor jutott eszembe, hogy Ian White üzletember, és lehet, hogy Anett egy ügyfele volt... bármi megtörténhet. Kisfiú voltam, mikor utoljára Anett lakásán voltam. Emlékszek, hogy mindig Anett néninek hívtam és sokszor kezét ragadtam, hogy a kertbe játszani hívjam őt. Rengeteg dolog változott azóta, ezért kíváncsian ültem a kertes ház kertjében található régi hintán, miközben édesanyám testvére kávét készített a fehér ház kicsi konyhájában. A napszemüvegem sötét lencséi mögűl mosolyogva fürkésztem a lelakott házat, ami mégis gyönyörű és otthonos volt. A cserepek már megkoptak, a kémény is fekete lett az évek alatt. Az eresz alatt fecskék fészket készítettek és szorosan a ház falához tapasztották. A madár csicsergések közt néztem a fűben heverő különböző labdákat és frizbiket, ezért úgy gondoltam, hogy összeszedem őket. Az Iphonet kivettem a farzsebemből, majd a hintaágyra helyeztem és egymás után kezembe vettem a játékokat, amiket a teraszon található faládába dobáltam. Miután a játékokat a dobozba helyeztem, a dobozt a teraszra csúsztattam, majd csípőre tett kezekkel elmosolyodtam. Anett legfiatalabb gyereke sétált felém. Mikor még anyukám élt, tudtam a hírről, hogy második gyerekét várja, csak azt nem tudtam, hogy ennyire aranyos lesz. – Szia szépségem – Barbie babát tartott a kezében, én pedig elé guggolva megsimítottam egyik szőke hajtincsét. – Hogy érzed magad? Ő a barátnőd? – mutattam a babára, aki festett arccal folyamatosan mosolygott rám. A kislány csak felkuncogott és szégyenlősen billegett jobbra és balra is. – Szóval nem ismersz még engem, igaz?
- De – kuncogott. – Anya sokat szokott rólad mesélni – fürkészte az arcomat.
- Igen? Ez...ez jó hír! – bólogattam mosolyogva. Ez a kislány azonnal levett a lábamról. Talán öt vagy hat éves lehetett. Ujjaimmal szőke fürtjeit cirógattam és fejemet ráztam.
- Ha egyszer apuka leszek, azt szeretném, hogy ilyen gyönyörű kislányom legyen, mint te! – csikiztem meg a hasát.
- Hé! Nem vagyok én már pici – sziszegte hiányos fogai közt. – Tudok titkokat! – hajolt a fülemhez.
- Mondd el nekem! – kuncogtam egy öt éves kislánnyal beszélve. Ekkor a kislány Barbie babája haját simogatta és mintha egy másik világba lépett volna. Levegőjét durcásan fujta ki, néha kinyitotta pici száját, de ekkor mégis sziszegve, ügyetlenül folytatta.
- Rólad tudok olyan dolgokat, amiket nem szabad elmondani!
- Miért? – ráncoltam a szemöldökömet. Alig értettem, hogy mit mondd. Szavakat nehezen ejtette ki, néha megállt, mert nem tudta, hogy mit mondjon, vagy nem ismerte a szót. – Eltudod nekem mondani, hogy miért? – ekkor kuncogva a szája elé tette a kezét és folyamatosan ugrált előttem.
- Hihi! Elvileg Rose néni hazudott neked az... az... - fújta ki magát.
- Az?! Miről hazudott, kicsim? – fogtam meg a pici lapockáját. – Mondd el Aiden bácsinak!
- Nézd milyen szép baba!
- Nagyon szép...öhm... - suttogtam feszülten. Nem feltételeztem, hogy ez a kislány tud valamit. Nem gondoltam, hogy igazat mondd. Inkább csak kíváncsi voltam. A kisgyerekek mindig azt próbálják visszamondani, ami hallanak. De te mit hallottál, kicsim? – Miről hazudott nekem Rose néni?
- Hát az apukádról! – szinte lassított felvételben láttam, hogy feje fölé emeli a kezét és a Barbie babáját repülőnek használva megpördült a tengelye körül. – Repülő baba! – sikított boldogan. Én még mindig ott guggoltam a fűben, és miközben Anett felém hozta a bögrémet, addig maradtam ott, míg hozzám nem ért.
- Minden oké? Fehér vagy! – miközben felálltam és lassan elvettem tőle a bögrét, addig mosolyt erőltettem magamra.
- Jól vagyok! Én csak... beszélgettem a lányoddal – mutattam a kislányra, aki mutatóujját a pici szája elé helyezte. – Mondott nekem dolgokat!
- Valóban? – fordította el a fejét. Mintha sejtene valamit. Mintha félne valamitől. Sóhajtva nézte a lányát. Vajon mire gondol?
- Az apámról beszélt – amint a kislány felé böktem, Anett keze elengedte a bögrét, aki a fűbe zuhant. Erre a kislány abba hagyta a játékot, és anyukájához futott, aki könnyes szemmel, kicsit remegve simogatta a fejét.
- Ó! Tényleg?! – pislogott szaporán.
- Anett?!! – sziszegtem a fogaim közt.
- Aiden én... - sóhajtotta.... – és miközben a szemébe néztem, addig ő némán széttárta kezét.
Az óra már megütötte a délután három órát, de én a nappaliban Anettel szemben ültem, aki egy zsepivel törölgette óriási könnyeit. Az ajkam néha megremegett, ezért próbáltam erős maradni és a hangjára koncentrálni. Nehéz volt. Lelkileg úgy éreztem, hogy megsemmisülök. Nem akartam elhinni a mesét, igazából kiutat kerestem és próbáltam magam rávenni arra, hogy hazudik. – És miután biztos volt, hogy édesapádnak és anyukádnak nem lehet közös jövője... az apád új életet kezdett! Maga mögött hagyta édesanyádat, miközben várandós volt veled! De Aiden... - homályosan láttam, hogy kezeim után nyúl, egy pislogás közben kifolyt egy könnycseppem. Tisztábban láttam. – Édesapád és anyukád közt hatalmas volt a szerelem! Első pillantáskor szerettek egymásba! – a kezemet elhúztam és kicsit hátra dőltem, miközben a libabőrös karomat simogattam.
- Rosszul lettem! – fújtam ki magam. – Nem viccelek – támaszkodtam meg a dívány szélén.
- Figyelj Aiden – Anett feltette a kezét, de én homályosan láttam. Nem tudtam, hogy sikerült összeszednem magam, de éreztem, hogy lassan visszanyerem ezészséges színemet és az erőmet. – Az édesapád nem halt meg csak nevet változtatott!
- Ugorjuk át! Hogy hívják most?! – kértem. – Tudom, hogy tudod! – suttogtam hallkan. Anett csak a fejét rázta.
- Az édesanyád egyszer sem beszélt róla! Akkor találkoztak utoljára, amikor Manhattanbe költöztetek! Tíz éves lehettél!
- Tíz? – suttogtam a könnyeim közt. – Az apám...Manhattanben él? – ekkor szomorúan a vállát rántotta. – Hogy néz ki? Mennyire hasonlítok rá? Hány éves lehet most?! Kérlek Anett... - mellé ültem és könyörgően tettem össze a kezem. – Kérlek szépen! Mondj valamit az édesapámról!
- Én...
- Hogy néz ki?! – ráztam a fejem. Megijesztett a tudat, hogy az agyam képes volt ennyi információt befogadni és feldolgozni. Az apám él és nevet változtatott. A születésem után új életet kezdett. De ki lehetsz most? Hol lehetsz most? Találkoztunk már valahol?! A szívem mosolygott, hogy az édesapám életben van, de mellette vérzett is, mert hazugságban cseperedtem fel. Édesanyám mindig úgy beszélt apám haláláról mintha haragudna rá valami miatt. Igen haragudott. Utálni szerette volna, mert elhagyta őt, mikor engem várt. Most már tiszta a múltam. De ki az édesapám?
- Nem tudom... - a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy... - húzta össze a szemét, mintha vissza szeretne emlékezni valamire.
- Mit?! Mit?!
- Csak annyit, hogy jó ember – válaszolta szűkszavúan. Összehúzott szemekkel néztem végig rajta. A szívem gyorsabban dobogott a kelleténél, a kezem remegett a stressz miatt. Miért érzem azt, hogy eltitkol előlem valamit?
- Tudsz még valamit, igaz? – suttogtam könnyes szemmel.
- Megígértem az anyukádnak, hogy nem mondom el a nevét!
- Szóval ismered őt?
- Persze, hogy ismerem – sóhajtotta. – Én vagyok az egyetlen, akiben az anyukád megbízott. Miután Manhattanbe költöztetek... anyukád kiakadt és mindent elmondott arról, hogy mit csinált veletek az apád. Elmondta, hogy új életet kezdett, hogy nevet változtatott...de kérlek Aiden... nem mondhatom el a nevét – suttogta könnyes szemmel.
- Megértem... - sóhajtottam és letöröltem a könnyeimet. Nem akartam ehhez a módszerhez folyamodni, nem akartam egy utolsó patkány lenni, de mivel jogom van az igazsághoz, jogom van az apámhoz és mindenhez, ami őt vagy engem érint... hát patkány leszek. Egy utolsó rohadék. Bocsáss meg Uram! Tényleg bocsáss meg! – Szép ez a lakás – sóhajtottam a plafont nézve. – Ki se merem mondani, hogy mennyi nullát vettem le miatta a számlámról! De komolyan! – felálltam és összefont kezekkel elmosolyodtam. Anett csak elkerekedett szemekkel felnézett rám. – Tudod, hogy ez mit jelent? – sajgó mellkassal hajoltam előre, szívem szerint elsírtam volna magam, de nem foszthat meg az igazságtól. – Az én tulajdonom!
- Ezt nem teheted! A gyermekeimmel élek itt!
- Szeretnéd tudni, hogy pontosan mennyi milliómba került... ez?! – tártam szét a kezem. – Rengetegbe! Ó igen!
- Zsarolni próbálsz engem, igaz?
- Nem! Csak felnyitom a szemed arra, hogy kinek köszönheted azt, hogy nem kerültetek az utcára! Ezért el kell mondanod a nevét!
- És ha elmondom?! – kiabálta sírva. – Mi változik?! Azt hiszed, hogy nincsen új élete?! Hogy nincsen új családja, esetleg gyereke... fia!? – elkerekedett szemekkel néztem a szemébe, majd a Fullcapet a díványra dobva csípőre helyeztem a kezem.
- Van egy testvérem? – suttogtam könnyes szemmel. Ekkor lassított felvételben láttam, hogy a kanapéra ereszkedik, mellkasára szorítja a kezét és a fejét rázta szétnézett a lakásban.
- A neve... az édesapád neve...
Késő este bebasztam az autó ajtaját, előre pillantottam és a fejemet rázva összehúztam a szemem. Minden elhomályosult előttem. A könnyeimet keresztűl nem láttam mást, csak foltokban a kormányt és az utcai lámpák halvány fényét. Mérgesen ütöttem a kormányra és rágcsáltam az ajkam szélét. A név még mindig a fejemben volt. Nem akart elengedni. Ott volt mindenhol. Az elmémbe kúszott, a tudatalattimba, majd a szívem mélyére. Egyetlen egy név mindent megváltoztatott. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ő az... ő lenne az? – Mindent kiderítek! Kérdőre foglak vonni! – szorítottam kezemmel a kormányt. – Végre mindennek vége! - Nem hiszem el – szorítottam össze az ajkam, miközben a kezembe vettem a telefonomat. – Visszavágok! Érezd, hogy mit tettél velem...érezd csak! – töröltem le a könnyes szemem.