2005 New York, Manhattan
Mindig úgy tartottam, hogy a múlt már nem határozhatja meg a jövőnket, mindig azt hittem, hogy a jelen nem határozhatja meg a múltat.
Sokszor tévedtem már életem során, de azt hiszem, hogy ebben hatalmasat. A múlt örök sebet hagyhat a szívünkben, ami hatással lehet az egész jövőnkre. A jövőben pedig történhetnek olyan dolgok, ami feltépheti a múlt okozta sebeket.
Új életet kezdtem és elfelejtettem a múltat. Nevet változtattam, bár ezt volt a legkönnyebb megszokni. Úgy gondoltam, hogy az új nevem hatalmat adott a kezembe és egy új kaput nyitott meg a számomra. Robert Konstant a múlté volt, egy elvarratlan szál az életemben. A múltam része lett, tehát eltemettem Robertet és új emberré válltam. Azt hiszem, hogy a fájdalom uralta a szívemet, ezért könnyebb volt elfoglalni helyem az új életben. Bár tudtam, hogy az élet mindig tartogat számunkra meglepetést, azt nem tudtam, hogy egy szép tavaszi napon váratlan dolog veszi kezdetét. Eredetileg csak futni indultam a Central Parkba, mert a munka előtt friss levegőt akartam szívni, de teljesen más dolog történt. A Harlem sarkán ácsorgó régi zöld emeletes lakásból egy anyuka lépett ki a kisfiával. Az anyuka arcát fürkésztem, de azonnal felismertem vonásaiban a múltam egyetlen kincsét. Felismertek benne Rost. Ez Rose! Elkerekedett szemekkel bújtam a nagy tölgyfa mögé. Nemcsak Rose látványa, de a ruhája is felkeltette a figyelmemet. Jól tudtam, hogy a szürke egyenruha, amit viselt, az a takarítónők egyenruhája volt. Ép ésszel nem tudtam feldolgozni, hogy a történtek után nem hagyta el New Yorkot! Itt maradt! Itt maradt a fiával... az én fiammal. Leguggoltam és könnyes szemmel néztem a kisfiút, aki nem lehetett több tíz évesnél. Néztem, hogy durcásan cipeli kicsi hátán a kék iskolatáskáját, közben engedelmesen fogja édesanyja kezét, aki hevesen artikulálva mond neki valamit. - El sem hiszem, hogy itt éltek - pillantottam a régi magas házra. - Hát ide menekültél, a múlt fogsága elől, Rose? - suttogtam miközben a mellkasomra szorítottam a kezem. - És ide hoztad a fiúnkat is? - tudtam, hogy az új életem miatt lezártam a múltat és tiszta lappal, új névvel, és új lakással kezdtem, de ha a szívemre hallgattam volna, akkor utánuk futottam volna. Istenem! Mindent megtettem volna, hogy kitöröljem a múltamat, hogy ne legyen közöm ahhoz, hogy egyszer elhagytam a saját fiamat. Beleszerettem ebbe a kicsi fiúba. Imádtam a mozdulatait, mosolyogva néztem, hogy a szellő fujja aranybarna haját. Az arca... a mozdulata de még a járása is az enyém volt. És a tekintete? A kristálytiszta óceán színű szeme? - Pici fiam - támasztottam a fejem a fa törzséhez. - Vajon anyukád milyen nevet választott neked? Vajon milyen vagy, amikor nevetsz? Rám hasonlíthatsz, igaz? Olyan lehetsz mint én - könnyes szemmel ejtettem ki a szavakat. Az utca zajos volt, de hallottam, hogy a kisfiú sírva megszólal. Megtörten néztem, hogy ajkát sírásra görbíti, kicsi kezét a szeme elé tette. Nem értettem, hogy miért potyogtak óriási könnyei, de felébresztette bennem az apai ösztönt. Felébresztette benne azt, hogy édesapa vagyok. Ő volt a fiam. Egy rész belőlem. Már indulni akartam, de ajkamat összeharapva vártam. Csak nagyon hallkan és félig hallottam őket, mert a taxik egymás után haladtak el a széles úton. - Anya! Nekem miért nincsen apukám?!
Van életem! Itt vagyok! Itt vagyok, de nem lehettem az apukád! Nem lehettem az! De van apukád! - Itt vagyok... tényleg itt vagyok - suttogtam.
- Ide Figyelj Aid...- nem hallottam, hogy Rose mit mondott, mert egy taxi erőteljesen rádudált a másikra, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. - Az apukád meghalt! Megéretted?! Eltemettem! Nincsen többé! Vedd úgy, hogy nincsen apukád! Most pedig menjünk a metróhoz! Gyorsan!
- Anya! Tudtad, hogy az ének tanár megdicsérte a hangomat? - a könnyeim patakokban folytak, miközben a fa mögé bújtam, és a fejemet a fa törzsének támasztottam.
- Fogj erősen - suttogtam a fának. - Fogj, mert bármelyik percben széttörhetek - leültem a fa tövébe, oldalra biccentettem a fejem és a karórámat néztem, amin megjelent a feleségem neve. Felvont szemöldökkel nyomtam ki a hívást és suttogtam magam elé. - Új életet kezdtél... új életet kezdtél - vettem le a FullCapet a fejemről. - Robert halott! Eltemetted! Eltemetted a múltat és új ember lettél!
A múltamról rajtam kívűl természetesen senki nem tudott. Egyrészt azért mert a fájdalommal együtt eltemettem, másrészt pedig a szívem annyira húzott még akkor ahhoz a barna hajú kisfiúhoz, hogy szívem szerint hozzáfuttotam volna, de nem tehettem. Nem ismertem a fiamat. Nem tudtam meg a nevét. Ha megtudtam volna akkor feláldoztam volna a jövőmet arra, hogy megkeressem és az enyém legyen. De jobb így. Egy halvány emlékké válltak csupán. Egy emlékké amik az évek múlásával eltűntek a szívemből...
2020 New York, Brooklyn Június
Az irodám legtisztább üveggel felszerelt fal mellett álltam és az öltönyöm zsebébe csúsztattam a kezem. Néha felsóhajtottam, néha pedig összehúztam a szemem mert álmos voltam. Nem tagadom, ha azt mondom, hogy sok ez így egyszerre. A tárgyalás és a sok találkozó az eszemre megy. Néha úgy érzem, hogy egy robot vagyok, ami már nem működik kivéve, ha a közelben van egy kávéautomata. - Csak reggel tíz óra múlt - ásítva ültem le a fekete fotelba, majd felnyitottam a gépem tetejét, telefonomat pedig félre csúsztattam az asztalon, hogy ne legyen útba. Ép, hogy hozzáértem, de rezegni kezdett az asztalon. A feleségem hívott, ezért kicsiket pislogva felvettem és a készülékbe ásítottam. - Hm! Jó reggelt, bébi!
- Jó reggelt! És Boldog negyvenhatodik születésnapot, kicsim! - amint kimondta, nagyot nevetve elhúztam az ajkam, és hunyorogtam, miközben az üveg visszaverte a napnak a fénylő sugarait. Az ilyen esetekben tényleg átok ül a kék szemű embereken.
- Valóban emlékeztetni akarsz arra, hogy ilyen öreg vagyok? - vigyorogtam. A feleségem csak nevetett, de gyorsan ellenkezett.
- Nem vagy öreg! Egy fitt és egészséges úriember vagy! És nagyon ajánlom, hogy csípd ki magad ma estére!
- Miért is? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben rezgett a fekete vezetékes telefon, de nem vettem fel, mert nem volt rá alkalmam, ezért tovább csörgött a maga módján.
- Azért, mert a gyerekek partit rendeznek neked! Mit gondolsz? Azt hiszed, hogy nem fogjuk megünnepelni, ezt a gyönyörű évet? - miközben a vezetékes újra csörögni kezdett, szitkozódva vállamhoz szorítottam a telefont, és beleszóltam a másikba.
- Igen?!
- A fia van itt! - szólt bele a titkárnő.
- Csak ennyi?! Engedje fel! - sziszegve csaptam le a telefont és újra fülemhez emeltem a saját telefonomat, mert közben foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy a feleségem elnémult. - Itt vagy, életem?
- A titkárnőd még mindig megragad minden alkalmat arra, hogy beszéljen veled? - sziszegte, miközben kinyílt az ajtó és a fiam sétált be rajta, ezért gyorsan elköszöntem Blertől és az asztalra csúsztattam a telefont. Mosolyogva széttártam a kezem, és a fiam szemébe néztem, aki elvigyorodott.
- Boldog negyvenhatodik születésnapot apa! - tárta szét a kezét boldogan. - Micsoda szám, igaz?
- Köszönöm fiam, és kávét is hoztál nekem? - vettem át tőle mosolyogva, majd a szemébe néztem, miközben leült velem szembe. - Hogy érzed magad? - mivel szótlan volt, és azt láttam rajta, hogy maga alatt van, ezért egy kicsit előre hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. Ő volt a szemem fénye. Ő volt a kincsem és a mindenem. Ő volt a gyengepontom, hiszen édesfiam volt, ezért mindig mindent megtettem annak érdekében, hogy csak mosolyt és boldog könnyeket lássak az arcán. Mindent megadtam neki. Bár sokszor hálátlan volt és nem érdemelte meg, de szülőként kötelességem volt jó életet biztosítani számára. Ekkor biccentettem oldalra a fejem, és a szemet összehúzva az arcát fürkésztem. - Valami baj van, Nathan? - Nathan könnyes szemmel pillantott felém, majd kezét a pohár köré fonta, és fejét rázta.
- Sarah elhagyott engem apa!
- Ezt meg hogy értsem?! - az apai ösztön előtört bennem, ezért kávéval a kezemben megkerültem az asztalt és leültem Nathannal szemben, aki üveges tekintettel nézett a szemembe. - Mi az, hogy Sarah elhagyott téged? - kerestem a tekintetét.
- Úgy, hogy az a ficsúr utcagyerek kell neki!
- Nem értem, édes fiam! Kifejtenéd? - kértem összeráncolt szemöldökkel, mert az ég világon semmit nem értettem ebből. Nathan fújtatva pattant fel a székről és összefonta tarkóján a kezét.
- Úgy értem, hogy neki az az énekes kell!
- Énekes? - biccentettem oldalra a fejem.
- A fickó, akivel a korházban is találkoztam! A neve Aiden! Aiden Baker!
- Ó! Értem! Rendben! Tudom, hogy kiről beszélsz! Tehát neki köszönhetem azt, hogy a fiam boldogtalan? - a kávémat az asztalra csúsztattam és barátságtalanul ráncoltam a szemöldököm. Mivel Nathan mérges volt, ezért felálltam és vállánál fogva fogtam meg. Kezemet az arcára helyeztem, és letöröltem a könnyeit.
- Apa! - fogta meg a csuklómat. - Aiden Baker elvette tőlem a nőt, akit szeretek! Elvette a boldogságomat is! Apa... Sarah nélkül én senki vagyok! - szipogta hallkan. Felvont szemöldökkel bólintottam, majd mélyen a fiam szemébe néztem, és így szóltam:
- Bárki is ez az Aiden Baker... a napot is bánni fogja, hogy megszületett! Az én fiammal senki nem bánhat így! És tudod miért? Mert te Ian White fia vagy! Aiden Baker pedig szerzett magának egy ellenséget!
Tehát új életet kezdtem. Nevet változtattam és elfelejtettem a múltat. Robertet eltemettem és Ian White lettem. Családot alapítottam, lett egy gyönyörű feleségem és egy fiam, de ez nem egyenlő azzal, hogy boldog vagyok...