Úgy csinosítottam ki magam mintha randevúra indulnék. A vállig érő barna hajamat behullámosítottam és egy piros blúzt vettem fel a hófehér nadrágomhoz. Egy fekete magassarkúval és egy kis fekete táskával a vállamon sétáltam az ajtó felé. A pár lépés alatt a lábam kicsit megingott. Aidenre és a hangjára gondoltam. Még mindig alig hiszem el, hogy láthatom a Káosz legutolsó próbáját. Viszont kifejezetten feszült voltam, hiszen tudtam, hogy Aiden nem fog örülni nekem. Kérlek! Hagyd mehessek hozzád a fogságomból! Nyújts vigaszt nekem! Adj menedéket, és esküszöm, hogy nem foglak zavarni. Csak látni szeretnélek. Szeretném látni az arcod, ott a mikrofon mögött. Szeretném hallani a hangod és fürkészni az arcodra kiülő kifejezést. Vajon milyen kifejezés bujkál az arcodon éneklés közben? Hogy tartod a kezed? Becsukod vagy inkább kinyitod a szemed éneklés közben? Izgatottan és mosolyogva vettem az ujjaim közé a kocsikulcsot. Amikor azt hittem, kiszabadulhatok a fogságomból, később kellett rájönnöm arra, hogy ez nehezebb, mint gondoltam. Nathan lépett be a lakásba, kulcsát az asztalra csúsztatta és levette a cipőjét. Összeráncolt szemöldökkel helyezte a napszemüvegét a fejére és felnevetett. - Hova ilyen csinosan? - állt meg előttem.
- Találkozok az egyik barátnőmmel! Egyébként sem tartozok neked magyarázattal - amikor elakartam sétálni mellette, váratlanul könyökömnél megragadott és sziszegve közel húzott magához. Istenem! Meddig kell még ezt elviselnem? Meddig leszek a rabságában? Miért csinálja ezt velem? A fájdalom jele megjelent az arcomon, de próbáltam nyugodt maradni.
- Remélem, hogy az utad nem Brooklynba vezet! - suttogta a fülembe. - Jól tudom, hogy ki van Brooklynba! - folytatta undorító stílusban. - Az énekes szerelmed, igaz?
- Menj már innen! Engedj! Barom vagy! Egy idióta! - nehezen téptem ki magam a szorításából és igyekeztem az ajtó felé. Mérgesen nyomtam le a kilincset, de közben utánam szólt.
- Nagy baj lesz, ha megtudom, hogy vele találkozol! - tette fel az ujját fenyegetően. Válaszul csak bemutattam neki, és a könyökömet simogatva lesétáltam a lépcsőn. Ezen a lépcsőn estem le. Itt ütöttem be a csuklómat és a többi testrészemet. Ez a lépcső bizonyítéka annak, hogy Nathan nem ép elméjű. Erősebben szorítottam a korlátot, mert eszembe jutottak az emlékek.
- Megyek hozzád, szerelmem! - suttogtam hallkan.
- Gyere! - Bob izgatottan hívott be a stúdió ajtaján. Kicsit remegő lábakkal léptem be a helyiségbe. Mosolyogva néztem szét, közben a táskámat a kanapéra helyeztem. Bobon kívül egy második férfi is ült a hatalmas monitorral szemben. Nem tudtam, hogy a monitoron mit néztek. Abban voltam biztos, hogy a monitor össze volt kötve a sok színes gombbal és apró karral, ami színesen világított az asztalon. A stúdióban a szivárvány minden színe jelen volt.
- Eszméletlen ez a hely - mosolyogva Bob mellé álltam, aki Bruno mögött állt. Időközben tudtam meg a nevét. Bruno szokta zenésíteni Aiden dalszövegeit. Azt hiszem, hogy Aiden a stúdió másik felében adja elő, itt pedig Brunó a sok gomb segítségével egy kész dalt csinál belőle. Kértem, hogy jobban is vezessenek bele a szakmába mert érdekelt, de Brunó azt már nem engedte. - És ő hol van?
Nem igaz! Előtört a kislányos hangom! Bob még el is mosolyodott, Bruno valami olyasmit mondott, hogy „tényleg fülig szerelmes a mi kis énekesünkbe!" Nem tagadom, Bruno! Megveszek Aiden Bakerért! Szeretem! Imádom! Hallgatom és minden tulajdonságát ismerem. Jobban ismerem, mint bárki más ezen a világon. Bár azt hiszem, hogy ebben Bobbal versenyezhetnénk is. Ő az „apja"!
Szinte lassított felvételben láttam, hogy nyílt a másik ajtó és Aiden lépett be rajta. Lassan láttam, hogy felemeli fejét, majd a szemembe nézve felhúzza azt a tökéletes szemöldökét. Én Bob mögött ácsorogva lesütöttem a szemem, addig Aiden a kanapéra dobta az ásványvizet, a telefonját, a pénztárcájával együtt. Tehát minden próbájuk így kezdődik? Aiden csípőre tett kezekkel engem nézett. Közben elmosolyodtam. - Szia!
- Szia!
Meglepődtem, amikor válaszolt. Már ettől az egy gondolattól feléledtek a pillangók a gyomromban. Eszméletlen érzés volt őt így látni. A stílusa... a mosolya... a tekintete és a mozdulatai mind beleillettek ebbe a helyiségbe. Lehetett látni rajta, hogy otthonosan mozog itt. Egy UV narancssárga kapucnis pulcsit viselt fekete farmert és hófehér cipőt. Úgy gondoltam, hogy mivel már percek óta csak egymást nézzük, rájöttem arra, hogy mondani is kéne valamit.
- Bob hívott meg - pillantottam a menedzserre, aki hírtelen a fél arcát eltakarva valamit suttogott Aidennek. - Hé! - nevettem el magam hallkan. Aiden egy mozdulattal húzta fel könyökéig a pulcsiját és villantotta meg eres karját. Ez a gyengém! Jól tudja! Te jó ég!
- Szerintem itt nincsen keresnivalód - suttogta a szemembe nézve.
- Azt szeretnéd, hogy menjek? - erre nem válaszolt, csak megvakarta a tarkóját. - Ha elszeretnél küldeni akkor most küldj el - biccentettem oldalra a fejem. - De ha úgy gondolod, hogy nem fogok zavarni, akkor esetleg leülök ide - mutattam a kanapé felé. Aiden a tarkóján összefonta a két kezét, hátat fordított és felsóhajtott.
- Próba egy kettő - mondta és belépett a helyiségbe.
- Majd figyeld meg, hogy milyen jól fog szólni! - mondta Bob és a kezembe adott egy fülest.
Az elkövetkezendő fél órában vigyorogtam, mint egy kislány, aki nyalókát kapott ajándékba. Hogy miért? Azért, mert Aiden isteni volt. A hangja eszméletlenül tiszta és gyönyörű volt. A dal pergős és dühös volt Miközben azt néztem, hogy a mikrofon felé hajol és lehunyt szemmel, néha nyitott szemmel énekel, rájöttem arra, hogy tényleg beleszületett a szakmába. Bob néha feltette neki a hüvelykujját, de egyébként ketten csendben beszélgettek a monitor előtt. Én voltam az, aki a stúdió közepén állva könnyes szemmel néztem a férfit, akit négy éve szeretek.
Néztem, hogy lehunyja szemét.
Lábával dobolta az ütemet.
Kezét néha teste mellett lendítette.
Fejét oldalra biccentette és néha megjelentek a mosoly vonalak az ajka szélén.
Az első harminc perc után, Aiden belépett a helyiségbe. Elsétált mellettem és kezébe vette az ásványvizet. - Milyen volt? - hosszasan beleivott a vízbe. Ezután megfogta a pulcsija szélét és levette magáról. A mozdulat közben majdnem mellkasáig csúszott a pólója, ezért csak egy pillanatra is, de megpillantottam a páratlan felsőtestét. Te jó ég! Megint ez a test!
- Én azt mondom, hogy tökéletes - dőlt hátra a gamer széken Bruno. - Bár én javítanék még valamit rajta! Tudod mit? - suttogta. - A harmadik résznél tehát ennél - ekkor Bruno lejátszotta Aiden hangját a monitoron keresztül. És miközben ők hárman a tökéletesítésen dolgoztak, Aiden észre sem vette, hogy mennyire oda vagyok érte. Néztem, hogy mosolyog. Néztem, hogy bólogat, néha pedig a tarkóját dörzsölte. Imádtam, mikor ezt csinálja! Csak fél füllel hallottam, hogy miről beszéltek, mert hírtelen jelzett a telefonom. Nathan neve jelent meg a kijelzőn. Nem volt hozzá kedvem, ezért kikapcsoltam. Ezt Aiden végig nézte és közelebb lépett hozzám.
- Mit szólsz hozzá? - kicsit oldalra biccentette a fejét.
Istenem! Alig hiszem el, hogy a híres Aiden Baker áll előttem! Próbáltam nem rajongóként viselkedni, de ilyen nem mindenkivel fordul elő. - Eszméletlen volt hallani az új dalodat! Ezt a dalt mikor írtad? - farzsebembe süllyesztettem a kezem, közben erőt vettem magamon, hogy ne nézzem az ajkát.
Nem szabad, Sarah!
Pedig ő is ezt csinálja!
Ne csináld, Aiden!
Ne legyen ennyire nyilvánvaló a szerelem! Nem gyógyulnunk kéne? Helyette inkább visszabetegszünk?
- Talán egy hónapja! Tavasz beköszönte után született meg - az arcomat odafigyelve vizslatta, ezért lesütöttem a szemem. Tavasz... de nekünk mit jelent a tavaszt? Igazából mindent és semmit. - Csak azt bánom, hogy eddig elhúzódott - kezével végig simította a karját és elidőzött a tetoválásánál. Megrészegülve fürkésztem a napsütötte bőrét, közben kitaláltam egy új témát. Olyan jó veled beszélni! Olyan jó a melletted lenni!
- Még nem mondtam, de gratulálok a Holdfény alatt megjelenése miatt!
- Az egy különleges dal - húzta össze a szemét.
Tudtam, hogy nekem szánta. Legalábbis felismertem a dalban Aiden érzéseit és az iránta érzett szerelmemet. Elképesztő! Varázslattal tölt el, hogy előttem áll, de nem veszekszünk. Ez az érdekes a mi kapcsolatunkban. A történtek után szóba se kéne állnunk egymással, de a szívünknek nem tudunk parancsolni. Amikor egymás szemébe nézünk, mintha minden megszűnne létezni. Nem létezik más, csak ő és én. Mintha minden eltűnt volna. Szerelmes voltam. Csak azt bántam, hogy nem mutathattam ki neki.
- Az egy gyönyörű dal - tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet. - És ez a negyedik lesz? Jól számolom? - mielőtt válaszolt volna, hátrébb lépett egy lépést.
- Haza kéne menned - az ajtó felé biccentett. Ne! Most mi történik? Miért viselkedsz most így?
- Öhm...- pillantottam Bob felé, aki egy képzeletbeli csíkot húzott a torka elé. Bob tanácstalan volt, ezért a homlokomra csaptam. Ahol nem látnak szívesen, onnan jobb távozni. - Egyébként is menni készültem - félig könnyes szemmel tettem a vállamra a táskámat és sétáltam az ajtó felé. Aiden a mozdulatomat nézte, közben összefont karral hallgatta a megzenésített dalt. - Legyen szép napotok.
Emlékszek, hogy a kezem még megremegett a kilincsen. Emlékszek, hogy remegtek a térdeim. Attól féltem, hogy legurulok azon a három lépcsőfokon. Könnyes szemmel léptem ki az épület hátsó udvarához és igyekeztem a kapu felé, de ekkor nem várt dolog történt. Valaki a kezem után nyúlt, és lassan megfogta. A lélegzetem elállt, hevesen dobogó szívvel fordultam hátra és Aiden tengerkék tekintetével találtam szembe magam. A tekintete... tele volt gyűlölettel, reménnyel, káosszal, szerelemmel és megannyi érzéssel, amit irántam táplált. Könnyeim közt fürkésztem a kezünket és remegve vártam, hogy megszólaljon.
- Befejeztünk - suttogta hallkan. Ismertem ezt a hangnemet. Tele volt gyengédséggel, odaadással és tisztelettudással. Ő az az Aiden Baker, akibe én beleszerettem. - Rendelünk Sushit -suttogta. - Szereted?
- Őszintén? - suttogtam még mindig a kezét fogva. Azt kívántam, hogy soha ne engedje el. A keze puha és meleg volt. Ez az apró érintés minden érzékemet és reményemet a felhőkig emelte. - Nem nagyon!
- Akkor jó mert én sem - és ekkor ő nézte a kezünket. Az ujjainkat nem kulcsoltuk össze. Inkább úgy fogtuk egymás kezét, mint amikor a kislány megfogja az anyukája kezét a zebrán átmenés előtt. Az érintése... az orromba áramló csokoládés illata...a kisugárzása...mi ez, ha nem szerelem? - Én inkább pizza párti vagyok. Megfelezünk egyet?
- Nem szabad - kérdeztem.
- Miért ne?
- Nem úgy értem - pillantottam kettőnkre. Aiden elvette a kezét, majd felsóhajtott. Ezt nem szabad! Onnan kezdjük, ahol abba hagytuk? A történelem megismétli önmagát? Én lennék a világon a legboldogabb ember, ha mindent elölről kezdhetnénk... de nem szabad.
- Egyszeri ajánlat - sétált a lépcső felé. - Jössz vagy nem jössz? - nyitotta ki nekem udvariasan az ajtót. Boldogan elnevettem magam és megráztam a fejem.
Igen! Csak akkor érzem a boldogságot, ha vele lehetek. Ekkor még nem tudtam, hogy ennek a napnak is váratlan befejezése lesz...