New york, Manhattan 2020
Most már tudom, hogy mi a fájdalom. Tudom, hogy mi a bánat és tudom, hogy mi az üresség. A lelkem szétrobbant. Apró darabokban a padlóra zuhant. Nem maradt semmim, nem maradt hitem. Kétségbeesett és szomorú voltam. Négy év... nem volt elég. Mihez? A gyógyuláshoz. Nem volt elég az idő ahhoz, hogy a lelkemet begyógyítsam. Utáltam mindent, ami mozgott. Utáltam mindent, ami élt és lélegzet. Egyszerűen csak utáltam létezni. Anya mindent elvett tőlem azon a napon. Ez teremtette meg a poklomat. Ez nyomott végső bélyeget a jövőmre. Én ott maradtam egy emlékekkel teli helyen. Mert fájt. Mindennap fájt lélegezni. Mert elveszítettem. Elveszítettem az embert, akinek odaadtam a szívem. Elveszítettem az egyetlen boldogságomat. Anya nem vette észre, de a tettével teljesen tönkre tett engem. Vagy egyszerűen csak nem akarta észrevenni. Négy évvel később semmi nem változott, csak megtanultam együtt élni a hiányával. De hogy éljek együtt a hiányával és hogy törődjek bele, ha mindenhol őt látom és hallom? A négy év alatt sok minden történt. Még mindig emlékszek a napra, percre és másodpercre amikor a Youtube feldobott egy vadonatúj slágert. Aiden Baker - Elmondtam volna című dalát közel egy millió ember látta, szerették és hallgatták. A szeme láttára lopta be magát az emberek szívébe és a köztudatba. Egy olyan híres énekes lett belőle, akit mindenki szeret. Az elmondtam volna tökéletes és szívet melengető sláger lett. Még mindig emlékszek minden mondatára. Akkor már tudtam, hogy Aidenből egy tehetséges zenész lesz. A négy év alatt egyszer sem láttam őt, de ő mindenhol ott volt. A taxiban az ő zenéjét hallgatták, az edzőteremben is az ő hangja köszöntött vissza. Az emberek pletykáltak és a kedvencek listájába tették a slágerét. Én pedig végig néztem. Tényleg nem volt könnyű. Nem volt könnyű úgy felébredni, hogy a társaságomban levő összes ember a volt szerelmem hangját hallgatja. Még mindig nem tudom, hogy miközben ő mindenhol ott volt, újságcikkekben, címlapfotókon és a Wikipédián, én hogy tudtam továbbra is lélegezni. Hát nehezen.
A reggelem úgy indult, mint a többi. Felébredés után beágyaztam, utána a konyhában készítettem magamnak egy joghurtos müzlist italt. Miközben a szárított epret kevertem a joghurtban, az ágyamon törökülésben ülve a fülembe helyeztem a fülhallgatómat. Van úgy, hogy valaki úgy felejt, ha teljesen kitöröl valakit az életéből. Valaki úgy felejt, hogy néha vissza - visszatekint a múltba. Én is így tettem. Hallgattam minden dalát. Istenem! Beleszerettem abba, amit megteremtett. Szerelmes lettem a hangjába, a szavakba amit énekbe folyt és a dallamba, ami a hangját kíséri. Lehetetlen lett volna nem hallgatni őt.
Mindenki ismerte.
Mindenki istenítette.
Mindenki szerette és mindenki ajánlotta. Közben próbáltam titokban tartani, hogy milyen szálak fűznek hozzá. Különleges a mai nap. Könnyes szemmel és hevesen dobogó szívvel mentem rá a Youtubera. Az értesítés be volt kapcsolva, de én türelmetlen voltam.
Megjelent Aiden Baker új slágerje a Holdfény alatt.
Felkészültem arra, hogy újra hallom a hangját. Felkészültem arra, hogy a szívemig fog hatolni. Tudtam, hogy az új dal is a lelkembe fog látni. Istenem! Aiden! Tényleg rólam írsz?
- Hu... - szemezgettem a klip borítójával. Egy egyszerű lyrics videó volt. Lelkileg próbáltam felkészülni arra, hogy mi vár rám ebben a két és fél percben. - Te jó ég! Rengetegen nézték meg! Pedig csak ma reggel jelent meg!
Nem vártam tovább. Az összetört lelkemmel az ágyamba zuhantam, a telefont a mellkasomra helyeztem és lehunyt szemmel hallgattam Aiden Baker - Holdfény alatt című slágerét.
A holdfény alatt kijózanodni fáj
A sötét égbolt alatt menekültem már
A hullámok közt küldtem egy vitorlát
A csillagok alatt tennélek magamévá
..........................
A szerelemből táplálkozott a szív
Megtört és lett belőle jégszív
Ezután lettem én igazán agresszív
.........................
A hangod árnyékként eltűnt
A mosolyod követte őt
Az emléked megismerte a szellőt
A szellőt, amely végleg adott neked útvesztőt
......................
Elköszöntem tőled már
A szívemet tőled elzártam már
Elköszöntem tőled már
A szívemet tőled elzártam már
.....................
A holdfény alatt kijózanodni fáj
A sötét égbolt alatt menekültem már
A hullámok közt küldtem egy vitorlát
A csillagok alatt tennélek magamévá
......................
Bátorság nagy hatalom és kincs
De szívemben helyednek már neve sincs
Széttörtél, megaláztál és elhagytál
Ezért fogadd azt, ami jár... ezért fogadd azt, ami jár...
Az utolsó dallamoknál homályosan láttam. A telefon lecsúszott a mellkasomról az ágyra, a fülhallgatót kivettem a fülemből és a párnába nyomott arcommal a számra tettem a kezem. - Istenem! Rólam írta! Ó! Istenem! Hát mégsem tudok megszabadulni tőle! - a lyrics videó után megjelent Aiden neve és a dátum, illetve, hogy ki zenésítette. A legújabb slágerje nagy port kavart. A barátnőim megállás nélkül küldözgették nekem, hogy „most azonnal hallgasd meg Aiden Baker legújabb számját!"
Meghallgattam.
Tetszett.
Tökéletes lesz.
A szívem pedig ismételten összetört.
Tudtam, hogy az elmondtam volna után sorra fognak megjelenni a zenéi. Tudtam, hogy híres lesz. Megérdemelte az életet és a sikert. Én nem tudtam, hogy milyen híresnek lenni, de feltételezem, hogy nem egyszerű. Noha még mindig nehezen hittem el, hogy az én régi szerelmem egy híres énekes lett.
Úgy gondoltam, hogy másodszorra is meghallgatom a holdfényt alatt című slágerét. Ha fájnia kell, hát fájjon...
(...)
- Miért nézel így ki? - Nathan késő este lépett be a szobába. Én az ablaknál álltam és néztem a sötétben pompázó várost. Összefontam magam előtt a kezem és nem válaszoltam. Ő az utolsó emberekhez tartozott, akikre kíváncsi voltam. De akkor mit keresett a szobámba? Miért dobta le zakóját a huszonéves éves férfi az ágyamra, és miért lépett hozzám? Kezét a derekamra simította, ajkát a nyakamra tapasztotta. Évekkel ezelőtt megígértem magamnak, hogy csak az érhet hozzám, akit én szeretek.
- Ne érj hozzám - léptem el tőle, de a másodpercek töredéke alatt erőszakkal megfogta a kezem és magához húzott. - Mi a bajod van?! - próbáltam szabadulni, de erősen szorított.
- Tudod, hogy mi az én bajom? - húzta fel a szemöldökét. - A nevetséges anyád négy évig pincsi kutyaként követte anyámat csak azért, hogy elvegyem a lányát feleségül! Néha már roppant kínos volt hallani a könyörgését. Hogy anyámat kihúzzam ebből a helyzetből gyűrűt húztam az ujjadra - ekkor a vékony ujjaimat a tenyerébe szorította és rámutatott a gyűrűre. Az ujjaim elvörösödtek és lüktetni kezdtek.
- Ez fáj! Hagyj! Te barom! Utállak!
- Még nem fejeztem be! - rázta a fejét. - Azt is el kell viselnem, hogy az anyád majdnem mindennap bejön az én lakásomba, hogy a lányával megigyon egy kávét! Szóval drága feleségem - ekkor húzott közelebb, majd ujjaival elkezdte szétgombolni a blúzomat. - Legyél jó feleség és ma éjszaka végre tedd szét a lábad, mert én sem fogok sokáig várni - úgy löktem el magamtól, hogy azon még én is meglepődtem. Sírva és remegve tettem fel az ujjam.
- Jól figyelj arra, amit most mondani fogok Nathan! - ordítottam. - Még nem vagyok a feleséged! - És az átkozott esküvő után sem leszek az igazi feleséged - mutattam az ágyra. - Soha nem fogok lefeküdni veled! Inkább eret vágok! - a blúzomat vissza gomboltam és vörös arccal sétáltam tőle a lehető legtávolabbra. A padlót nézve megráztam a fejem és felsóhajtottam.
Tényleg ezt érdemlem?
Miért anya?
Miért döntöttél te a jövőmmel kapcsolatban?
Miért erőszakolod rám ezt a férget?
Féreg... egy igazi nagy féreg.
- Pedig én nem fogok rád örökké várni - sétált mellém. - Előbb utóbb gerincre foglak vágni, te is tudod!
- Hogy lehetsz ennyire undorító alak!?? - kiabáltam. - Nem fogod fel, hogy soha nem lesz köztünk semmi?! Nem fogod fel, hogy utállak, mint a szart?! - ráztam a fejem.
- Utálsz? - kérdezte. - Várjunk egy picit! - helyezte mutatóujját az ajka elé, közben hátra simította az éjfekete haját. - Most eszembe jutott a régi szerelmed, akinek a nevét sem árultad el azóta! De vajon miért jutott az eszembe? - gondolkozott hangosan. - Megvan! Tudod a múltban történt pár olyan dolog, amiről te nem tudsz.
Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát és homályosan láttam a könnyeimtől. Ezt még is, hogy értette? Miért pont ezzel akar nekem fájdalmat okozni? Miért hozta fel ezt a témát?
- Miért akarsz a régi szerelmemről beszélni?!
Ekkor közelebb hajolt hozzám. Ajka undorítóan érintette a nyakam, keze rásimult a fenekemre. Próbáltam eltolni, de piócaként tapadt rám.
Utáltam.
Gyűlöltem.
Undorodtam.
Elvesztem.
Takarodj tőlem! Te nem érhetsz hozzám!
De ekkor ott szúrt szíven, ahol a legjobban fájt.
- Azért, mert ugyan ezt a tekintetet láttam a volt pasid szemében, amikor este betörtem hozzá és szarrá vertem a pofáját!
Könnyes szemmel léptem el tőle és ráztam meg a fejem. Mi?! Mit mondott? Mit csinált?! Nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, hogy megőrültem.
Menekülni akartam.
Most azonnal menekülni akartam.
Istenem! Most adj erőt!
- Istenem! Te egy szörnyeteg vagy! Egy undorító szörnyeteg!
És ekkor a bejárati ajtó felé futottam. Könnyes szemmel és tombolva nyitottam ki az ajtót. Azt még láttam, hogy utánam fut. Éreztem, hogy a hosszú lépcsősor előtt karon ragad. Még hallottam, hogy azt kiabálja, hogy „nem mész sehova", de ekkor egy hírtelen mozdulattal taszított rajtam, én pedig egyenesen lezuhantam.
Lezuhantam a vesztembe.
Lezuhantam a menedékembe.
Lezuhantam a sötétségbe.
De ezután még is ez hozott össze a reményemmel.