- Ismerted az édesanyámat? - kérdeztem halkan, miközben az kertet és a benne lévő színes virágokat figyeltem.
Soha senki nem beszélt róla, kivéve apámat, de ő is csak egyszer. Az első látomásomkor. Azóta még csak szóba sem hozta, még apám se. Pedig rengeteg kérdésem lett volna. Ki volt ő? Mi történt vele pontosan? Szeretett? Meg ehhez hasonló kérdések, amit egy lány kérdezett volna az anyjától, akit sosem ismert.
- Igen, barátok voltunk és többek annál. - felelte a kérdésemre Hunter egy pillanatnyi csend után. A hangja lágyabb lett. Mintha kellemes emlékről gondolkozna, de ezek szerint az is volt. Kellemes emlék hiszen barátok voltak... és többek annál.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem kissé bátortalanul, pedig tudtam, hogy nem kell félnem. A múlt elmúlt. Ez kattogott az agyamban, de azért érdekel mi is történt.
- Sok-sok évvel ezelőtt én is a kastélyban laktam édesapáddal és a klánjainkkal. - figyelmesen hallgattam Huntert. - A Moore klán vezetője voltam már akkor is, ugyanis az apám meghalt a Sötétséggel vívott harcban. - ezt viszont nem értettem. Mi az, hogy Sötétség?
- Sötétség? - kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre.
- Ahogy a démonok kiegészítik az angyalokat, úgy a Sötétség a Fényt. Ennek ellenére a démonok a Fény oldalán állnak. A Sötétségben rejlik az igazi gonosz. A Sötétség lényei eszközök csupán. Elfajzott, ostoba szörnyek, akik csupán csak parancsot teljesítenek, a Sötétség medáljának hordozójáét. Ők nem gondolkoznak ki éljen, vagy ki haljon meg, csakis halált és pusztulást hoznak. - próbáltam feldolgozni, a hallottakat. Pusztulást hozó agyatlan szörnyek. Mindenre számítottam, csak nem erre.
- Mi történt? Miért jöttél el? - kérdeztem feleszmélve a zavaros gondolataimból, amik hosszú percekig csendre késztettek.
- Háború közeledett. Alice édesapja a Fehér Nyíl rendjének tagja volt. Az angyalok uralkodója akkoriban elhanyagolta a Rendet, nem hallgatott a tanácsaikra és nem kért a védelmükből sem. - Dehát a Rend feladata a Birodalom és a királyi család védelme. Minden harcos, a rend minden tagja felesküdött a békére. - Nagyapád félt a háborútól, pontosabban attól a király nem tudja visszaverni a Sötétséget és a Birodalom elpusztul. Féltette a családját, ezért felkereste az akkori démon királyt, a másik nagyapádat és azt kérte, hogy a lánya kezéért cserébe védelmezzen a családját a Sötétségtől. - Tehát eladta a lányát? Melyik épeszű apa tesz ilyet?... Hát az enyém és ezek szerint nagyapa. - Így édesanyád az udvarba került, mint apád jegyese. Akkor ismertem meg. - Hunter szeme csillogott, ugyanúgy, ahogy Kaié szokott. Lehetséges? - Apád, édesanyád és én barátok voltunk, de rövidesen többet kezdtem érezni Alice iránt és ő is irántam. Nem tehettünk semmit, nem szerethettük egymást. Titokban is alig találkozhattunk, mikor édesapád rájött száműzni akart a birodalomból, de édesanyád nem engedte. Édesapád és édesanyád összeházasodott, majd nem sokkal később én is összeházasodtam egy gyönyörű, Liana nevű nővel, de nem szerettem, legalábbis szerelemmel nem. Édesanyád pedig kényszerházasságban élt. Egyikőnk sem volt boldog. - anyám nem szerette apát? Miért kényszerítette erre apa? Hogy tehette ezt? - Nem sokkal ezután, Alice terhes lett, veled. Amikor megtudtam eljöttem, Lianaval, nem haragudtam rá, de nem bírtam ott maradni, látni, hogy mással él egy olyan életet, amit én akartam vele. Teltek a hónapok Lia terhes lett, majd szült nekem egy fiút. - Kai. - Nem sokkal ezek után édesanyád küldött nekem egy levelet. Lia megtalálta, majd elhagyott, de valahol tudtam, hogy így jobb lesz mindkettőnknek. Akkor is ha a fiam anya nélkül nő fel.
Hunter elhúzott a zsebéből egy régi levelet.
- Szeretném ha elolvasnád. - adta a kezembe.
"Drága Hunter,
Habár elmenté és jól tudom miért, nem hibáztatlak, inkább magamat, hogy gyenge voltam, hogy harcoljak érted és a szerelmünkért. Te és Liam barátok voltatok, sajnálom, hogy a megjelenésem mindent tönkre tett. Sajnálom, hogy nem lehetünk együtt, de azt szeretném, hogy mégis találj rá a boldogságra valahogy. Liam helytelenül döntött, azzal, hogy elvett. Tudja, hogy nem vagyok boldog, de mint egy tanácsos lány és most már királynő, olyan döntést kellett hoznom, ami jó a népemnek. Habár már sosem leszek, olyan boldog, mint melletted voltam, legalább azzal a tudattal élek tovább, hogy neked esélyed van egy boldogabb életre.
Tudom, hogy született egy fiad és hogy van egy feleséged. Megpróbáltál tovább lépni és ennél jobb dolgot nem is tehettél volna. A szívem boldog, hogy új útra léptél. Boldog vagyok, hogy megpróbálsz új életet kezdeni. Szeresd a felséged, szeresd a fiad. Egy gyermeknél nagyobb kincs nincs is az életben. Habár a lányom, Noelle nem a te gyermeked, mégis téged látlak benne. Azt a reményt, hogy egynap újra együtt leszünk, ha nem is az életben, akkor az után. Ha eszedbe jutok néha, kérlek gondolj arra, hogy nem szabad a múlton rágódnod. Élj a jelenben. Szeress nélkülem! Élj nélkülem!
Mint jó királynő, a népem érdekeit kell néznem. Nem számít én mire is vágyom. A lényeg, hogy te boldog légy, mert ha az vagy, én is az vagyok.
Tudom, hogy sosem nyugszol bele a történtekbe, tudom, hogy mindig szeretni fogsz és azt is tudom, hogy tudod, hogy én is szeretlek. A drága emlékeket, a csókjaidat, az érintéseidet, mindig a szívemben őrzöm majd.
De egy dolgot ne felejts el!
Mindkettőtöket szeretem és szerettem mindig is, de csak téged szeretlek őszinte és önzetlen szerelemmel. Sose feledd el ezt.
Ezzel búcsúzom. Úgy szeretlek, mint senki mást ezen a világon.
- a te angyalod, Alice."
Könnyek égették az arcom. Az anyám mindent feladott. Feladta az igaz szerelmet, a boldogságot, mindent egy kényszerházasságért. Apám tönkre tette az életét, elvett tőle mindent. Sosem volt boldog a házasságában. Nem szerette őt. Huntert szerette, olyannyira, hogy feláldozta saját magát, hogy Hunter békében élhessen. Elintézte, hogy ne száműzzek. Megvédte apámtól. Ezt nem hiszem el. Miért vette el apám édesanyámtól a boldogságot, a szerelmet, a szabadságot?
Ha igazán szerette volna... elengedte volna, hogy boldog legyen a szerelmével. Apám önző és kegyetlen. Ki veszi el mások boldogságát a saját, önös érdekei miatt. Ki áldozza fel más boldogságát az élet oltárán a sajátjáért?
Pontosan ezt akarta tenni velem is. Feláldozni engem, a boldogságomat és hozzáadni Nicolashoz.
Még el is hitette velem Nicolas, hogy szeret. Elhitette, hogy fontos vagyok neki. Most már tudom. Nem is voltam fontos. Azt akarta, hogy könnyebben elfogadjam, hogy már születésemkor eldöntötte a sorsom. Elvette a boldogságom már akkor, a szerelem lehetőségét. A saját lánya boldogsága helyett a királyságot részesíti előnyben? Apám egyetlenszóval leírható; kegyetlen.
- Szerettem és meg akartam védeni édesanyádat. A kastélyba mentem, hogy magammal hozhassam, de apád ellenem támadt. Sosem hittem volna, hogy egyszer a legjobb barátom élet-halál harcot akar majd vívni ellenem... végül édesanyád szétválasztott minket, mint mindig. Sosem akarta, hogy harcoljunk. - halvány mosoly ült ki az arcára, majd tekintete elkomorodott. - A Sötétség megtámadta a kastélyt. Édesanyád az erdőbe menekült apád kérésére... aznap este halt meg Alice és te eltűntél, ha aznap apád édesanyáddal lett volna, vagy engedte volna, hogy megvédjem... talán még most is élne. Lehet, hogy nem lenne velem, de élne. Sosem fogok tudni megbocsájtani Liamnek.
- Nem tudom mit mondjak. - néztem rá könnyes arccal, pár perc némaság után.
- Nem kell semmit sem mondanod. Legalább te nem jutottál édesanyád sorsára. Örülne neki ha tudná, hogy biztonságan. Itt velem és a fiammal. - nézett vissza az udvarra. A három fiú boldogan nevetve birkózott, amíg Maya és Sylva nevetve nézték őket. - Örülök, hogy rátaláltál a szerelemre, a fiamban. Hidd el ő sosem bántana, vagy használna ki.
- Tudom. Köszönöm, hogy elmesélted. Sajnálom, hogy ez történt. - szomorúan ráztam meg a fejem. Hunter a zsebébe nyúlt, majd egy gyűrűt húzott elő a zsebéből és a tenyerembe ejtette.
- Tessék. Édesanyádé volt. Az erdőben találtam, a halála utáni éjszakán. - a tenyeremben lévő gyűrűt kezdtem el nézegetni.
Arany színű volt, egy kék kővel, azt hiszem akvamarin. Apró véset volt a belejében. "Az én angyalomnak." Ezt vésték bele.
- Édesanyád imádta a tengert, a kő akvamarin, szószerinti fordításban a tenger vize, ezért tetettem bele. Sokszor jártunk a tengerhez kettesben, a határvidékre. Sosem felejtem el, ahogy édesanyád ruháját és haját fújja a szél, ahogy mezítláb sétál a homokon, a víz lágy hullámai felé. Szerettem és még most is szeretem, az életemnél is jobban és ha egyszer eljön az időm vele leszek. - Hunter ajkai félmosolyra húzódtak. Szerelmes, még mindig szereti az anyámat, talán egész életében fogja.
A tenyeremben levő gyűrűre simítottam a kezem. Fehér fény villant egy percre. Majd egy homokos tengerpartot pillantottam meg. Ezt nem hiszem el.
Kéken csillogott a víz, apró hullámok mosták a partot. Közeledő léptek zaját hallottam meg, vagyis olyan volt, mintha valaki futott volna, majd nevetést hallottam. Megfordultam, ekkor anyám rohant ki a fák közül. Kacagott.
- Sosem kapsz el! - nézett hátra nevetve. Fiatalabb volt, mint az előző látomásomban, mikor őt láttam. Haja ugyanolyan hosszú búzaszőke volt. Kék szemei csillogtak.
- Azt majd meglátjuk Angyalom. - felkaptam a fejem Hunter hangjára. Egy fekete lovon ült, jobban megnézve Fuocón, majd leszállt és a part menti fák egyikéhez kötötte a lovat. - Ha megvártál volna és nem csak úgy leugrottal volna mögülem, mint valami kislány, talán el sem kéne kapjalak. - mondta komoly hanggal, de arcán boldog mosoly táncolt. - Talán ha nem szaladsz el. Vagy legalább megvárod, amíg én is leszállok a lóról. - mosolygott anyára Hunter.
- Abban mi az élvezet? - kacagott anya a férfira. Aki félmosolyra húzta az ajkait, majd anya felé futott, aki játékosan sikkantott egyet, -reagálva a férfi hirtelen cselekedetére,- majd ő is futni kezdett a part felé.
Végig nevetett, majd mikor Hunter utolérté átkarolta hátulról, magához szorítva, könnyedén felemelte és megpörgette.
- Na! Azonnal tegyél le hallod! Szédülök! - nevetett anya.
- Óhajod parancs Angyalom. - Hunter letette anyát, aki megfordult, majd megcsókolta őt. Annyira... boldognak tűntek. Mindketten. Kézen fogva sétáltak a tengerhez. Alice a cipőit ledobva sétált a vízbe, rózsaszín ruháját megemelte, hogy védje a víztől, Hunter a fejét rázva nevetett.
Csak néztem őket. Anyám nevetett és Hunter szerelemmel átitatott tekintettel nézte őt. Mindennél jobban szerette és szereti most is.
Miután kijött a vízből anya csatlakozott a homokban ülő Hunterhez. A vizet nézték és a mögötte elterülő eget, ahol a nap készült lebukni a habok mögé, utat engedve a fényes, ezüst korongnak, a Holdnak.
A naplemente vöröses-sárgára festette az eget. Anya Hunter vállára tette a fejét, Hunter a haját simogatta, néha egy csókot is nyomott a feje tetejére.
Olyan békés volt, olyan nyugott ez a kép.
- Vissza kell mennünk. - Hunter hangja törte meg a szép pillanatot, pár perccel a nap lebukása után. - Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba.
- Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. - nézett anyám Hunter szemibe. Végtelen szomorúság tükröződött bennük.
- Tudom, én sem akarom. De muszáj mennünk. Ha Liam rájön... - kezdte szomorúan Hunter, de anya a szájara tette a kezét.
- Ne mondj semmi... kérlek. - Alice közelebb húzta magához Hunter arcát, majd adott neki egy szomorú csókot. - Szeretlek. - anya arcán végig folyt egy könnycsepp. A szívem szakad meg.
- Én is szeretlek.
A látomás véget ért, de nem az udvaron álltam Hunterrel. Akkor mégis hol vagyok?
♡♡♡
Elhoztam a következő részt. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.😘