Attól kezdve, hogy Tüphónt megismertem, életem legkülönösebb időszaka kezdődött meg.
Egyfelől ez volt harcom kezdete a Halállal. Már tudtam az állapotomról, a férfi nem titkolt előlem semmit. Tudtam, hogy a testem aljas módon elárult és ellenem fordult. A Halál immár nem valami távoli lidérc volt számomra, hanem valóságos és rémisztően közeledő árnyék.
Tisztában voltam azzal, hogy majd rám borul és eltemet. Éreztem, mélyen a csontjaimban.
De ki az, aki nem ered futásnak, ha hallja, hogy a vérszomjas farkas a nyomában liheg? Ki az, aki nem remél menedéket, oltalmat a vicsorgó fogak elől?
Számomra Tüphón jelentette az oltalmat.
Furcsa belegondolni, de ha ő nincs, ha mástól és másképp tudom meg, mi vár rám, minden bizonnyal összeomlottam volna a hírek hallatán.
Magamra zártam volna szobám ajtaját, és csak vártam volna a keserves véget, reménytelenül, elhagyatottan.
De volt valami ebben a férfiban, ami nem engedte, hogy ezt tegyem. Tüphón szavai, hangjának leírhatatlan csengése varázsigeként hatottak.
Amit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem volt más járható út. Ha azt mondta volna egy nap, hogy az ég zöld és nem kék, én elhittem volna neki.
És ezzel nem csak én voltam így. A bűvész értett ahhoz, hogyan láttassa, éreztesse a saját valóságát a közönségével. A jelenlétében úgy érezte az ember, hogy bármi megtörténhet. Amint beléptél a sátrába, amint az ő területén jártál, az ő akarata érvényesült. És nem volt ebben semmi erőszak. Csupán az veleszületett, ellenállhatatlan képesség, hogy a bűvkörébe vonjon.
Tüphón világa egy másik világ volt. Sok vonásában ridegebb, keserűbb és magányosabb, mint a miénk. De egyben lenyűgöző is. Egy világ tele illúzióval, misztikummal. Tele zenével és szívszaggató szépséggel. Sötét és szokatlan szépséggel, amelyet nehéz befogadni. De ha egyszer képes leszel rá, többé semmi sem lesz ugyanaz, mint volt. Mintha felcserélnéd az éjszakát a nappallal. Mintha hirtelen az éjszakai homály eloszlana, és meglátnád mindazt, amit eddig irigyen eltakart előled a fény.
Ha Tüphón egyszer megengedte, hogy belépj vele ebbe a világba, a saját szűk kis életed egyszerre unalmasnak és végtelenül hétköznapinak tűnt, mikor kénytelen voltál visszatérni hozzá.
Számomra is most már két valóság létezett. Egy, amit Tüphón teremtett nekem és egy, ami otthon várt rám férjem oldalán, a Halál árnyékában.
Mert Tüphón azt mondta, meggyógyulhatok.
Mert bíztam benne.
Mikor vele voltam, a kétely olyan halvánnyá szürkült tudatomban, hogy szinte már nem is létezett.
Az illúzió élt, és csodásan működött, míg a férfi mindent kézben tartott.
Tüphón nem hazudott, valóban tényleges kezelés alá vett. Bár módszerei inkább idézték a javasasszonyok, vajákosok praktikáit, így is képes volt gyógyítani. Nem csak engem. Megesett, hogy néha a legelkeseredettebb falulakók is hozzá fordultak. Meglepett, Tüphón mennyire hajlott rá, hogy ezeken a szerencsétleneken segítsen.
Kezdettől fogva éreztem, hogy a férfi kapcsolata az emberekkel bonyolultabb, mint bárkié, akit eddig ismertem. A megvetés e lények iránt néha mint a felszín alatt megbúvó bővizű forrás, úgy tört felszínre belőle. Máskor mintha egy behegedt seb szakadt volna fel. Nem volt kérdés, hogy múltja tele van olyan rémes dolgokkal, amiket én talán elképzelni sem tudok.
De mégis, hiába küzdött ellene, a szenvedés, főként az igazságtalan szenvedés mellett Tüphón nem tudott vakon elmenni.
Így hát tudásának egy részét arra használta, hogy segítsen azokon, akikről más már lemondott, vagy észre sem vették, hogy szenved. Így történt, hogy páciensei legfőképp gyerekek, nők és állatok voltak. Az ő sorsuk sokszor tehetetlen dühöt gerjesztett benne, és fel kellett oldania ezt a feszültséget.
Sajnos azonban nem egyszer tanúja voltam, hogy Tüphón mindennek ellenére milyen választ kapott embertársaimtól. Nem volt ennek más oka, csupán a férfi különcsége és a maszk, amit viselt.
Arcom a szégyen pírjával égett, mikor láttam hogyan köpnek annak arcába, fújnak arra, aki segítő kezet nyújtott, csupán egy apró részletre hivatkozva. Én magam sokszor képtelen lettem volna nem dühvel válaszolni az ostoba, indokolatlan támadásokra. De Tüphón ekkor mégis tűrt. Ökölbe szorult keze ugyan remegett az indulattól, de bámulatos önuralommal fékezte magát. De a feszültség nőt benne. Minden ilyen sérelem nyomott hagyott rajta, és többé nem engedte el a férfit. Keserűen és rettegve gondoltam arra, mi lesz akkor, ha mindaz, amit elfojt, egyszer túlcsordul belőle... Akkor talán minden embersége elvész majd... egyszer a legerősebb gát is megroppan a súly alatt... Lesz, aki egyszer majd az áldozatául esik mindannak, amit ezek az ostobák tudatlanul egyre csak halmoznak.
Tüphón idejének egy részét elvette, hogy az előadásaira készült. Mindig volt elfoglaltsága, szüntelenül dolgozott valamin. Kezdetben szinte bűntudatot éreztem, mikor sátrába lépve úgy tűnt, mindig megzavartam valamiben.
De ez az érzés végül eltűnt, mivel sosem adta jelét, hogy valóban gondot jelentenék számára.
Néha megesett, hogy a férfi úgy elmerült saját elméjének zugaiban, hogy percekig figyelhettem anélkül, hogy jelenlétem tudatosult volna benne. Ez leginkább akkor fordult elő, mikor komponált. Amikor valamilyen hangszer volt a kezében, a külvilág mintha megszűnt volna létezni Tüphón számára.
A zene egyértelműen menedék volt. A hangokból merített erőt, hogy elviselje mindazt, ami benne kavargott és amit a külvilág tett hozzá ehhez a sötétséghez.
Ha véletlenül pont akkor látogattam meg, mikor hegedűjével a vállán játszott, vagy a padlón selyem párnái között ülve údot (arab lant) pengetett, az mindig olyan volt, mintha egy különösen intim pillanatban találtam volna a férfira.
A hangszerek akárha a szeretői lettek volna, hosszú ujjai úgy futottak végig rajtuk, kecsesen, becézően, szinte érzékién.
A kép minden alkalommal megkapó volt, és nehezemre esett nem csupán némán állni a sátor bejáratában és megbűvölten figyelni, hallgatni azt a furcsa, maszkos jelenséget a félhomályban akár órákig.
Nézni és hallgatni Tüphónt egyaránt felejthetetlen élmény volt. Egyáltalán nem csodáltam azt, hogy az emberek fizettek azért, hogy a színpadon lássák.
A zene, amit játszott egészen más dimenziót nyitott meg azok számára, akik századunk divatos darabjaihoz szoktak. Nem negédes szalonzene volt ez. A dallamok, amik érintése nyomán életre keltek, inkább hasonlítottak régi, elfelejtett népdalokra. Volt, hogy valóban ismert darabot játszott kedvtelésből, de többségében saját szerzeményeit adta elő. Mindig lehetett tudni, mi az, ami a sajátja. Minden, amit játszott, hatott az érzelmekre, de azok a hangok, amelyek belőle születtek, mintha az érzések közvetlen hanggá formálása nyomán különös erővel bírtak volna. Számomra úgy tűnt, végtelen számú dalt komponált, kifogyhatatlanul áradt Tüphónból a zene. Ezek közül mégis alig néhányat rögzített kotta formájában. Mikor azt kérdeztem, nem tart-e attól, hogy dalai feledésbe merülnek, egész egyszerűen azt felelte, ő soha egy hangot sem felejt el, amit egyszer eljátszott vagy hallott. Minden ott van, ahonnan származik, az ő elméjében és lelkében.
– És mi lesz a zenéddel halálod után? – kérdeztem ösztönösen kissé megriadva.
Láthatóan Tüphónt ez a téma nem dúlta fel túlságosan.
– Ha meghalok, a zeném velem hal – felelte közömbösen, fel sem nézve rám, ujjait lantja húrjain végig futtatva.
Enyhe sértődöttséggel ráncoltam a homlokom, és tudtam, hogy tudja mit érzek.
– Úgy gondolod, zseniális bosszú ez az emberiség számára, igaz? – faggattam tovább a férfit. – Megfosztani az utókort attól a csodától, amit a zenéd jelent...
A húrok pendülése mellett Tüphón nevetése ütötte most meg a fülem.
– Ó, Sorana, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba esel?
Makacsul megráztam a fejem.
– Ez igenis csoda. És ne játszd meg magad, Tüphón. Pontosan tudod, hogy milyen tehetség birtokában vagy.
Mérget vettem volna rá, hogy a maszk alatt mosolyog lelkesedésemen, de igyekezett komoly maradni.
– Vannak szerencsések, akik hallhatják a zenémet. És vannak azok, akik sosem fognak tudni a létezéséről. Ez van – vonta meg a vállát, és egy új dallamot kezdett pengetni. Lassú, andalító, keleties dallam volt ez, amely valamiképp az aranyvörösen lenyugvó napot juttatta eszembe. – Nem zseniális, de nem is rossz bosszú, ahogy te mondtad.
– Valójában nem tartod érdemesnek az embereket a zenédre, igazam van?
Halkan ismét felnevetett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez meglepett vagy gúnyos nevetés volt-e.
– A fenébe is... az élet jól megtréfált azzal, hogy téged az utamba sodort – mondta enyhe bosszúsággal. – Életemben nem találkoztam még senkivel, aki ennyit faggatott volna...
Tüphón végre kegyeskedett rám nézni, a hangszert az ölébe fektetve. Én egy magasabb zsámolyon ültem, így kivételesen a férfinak kellett felnéznie rám.
– Mond csak, hogy bírja ezt a férjed?
A kérdés egy kicsit kizökkentett, mondhatni nem esett jól. De igyekeztem nem mutatni ezt.
– Ahhoz neked semmi közöd, Tüphón – mondtam kicsit eltúlzott sértődöttséggel.
A férfi szeme újra mosolygott. Sosem akkor sértődött meg, mikor azt vártam volna.
– Igen. Nos, van olyan szerzeményem, ami túl értékes ahhoz, hogy minden jöttment bugris füle elé tárjam – ismerte el könnyedén.
– Mert gyűlölöd őket.
– Kölcsönösen gyűlöljük egymást.
– Akkor minek ez az egész? Minek írod a dalokat?
Biztosra vettem, hogy az álarc alatt ingerült fintor rejtőzött most. Egyszerre ingereltem és mulattattam a férfit.
– Értelmetlen kérdések ezek... kinek írom a dalaimat? Például neked itt, most, Sorana.
Ez a mondat valahogy váratlan volt. Nem tudtam, miért, de éreztem, arcom felforrósodott. Tüphón számára a zene különleges értékkel bírt, és az, hogy velem ilyen közvetlenül megosztja, valóban olyan gesztus volt tőle, aminek értékét csak abban a percben fogtam fel. Szavai a meghittség tőle nem megszokott érzetét keltették.
Zavartan néztem rá, és nem jött szó a számra, hogy köszönetet mondjak. Kezem idegesen kezdett babrálni sötétkék kesztyűmet.
– Tüphón...
Csupán eddig jutottam, mert a férfi kezét felemelve csendre intett. A mozdulat ismét karmestereket megszégyenítő, színpadias és hatásos volt.
– Ha még egy kérdést felteszel a zenémről, esküszöm, tőled is azt az árat fogom érte elkérni, mint bárki mástól! Örülj, hogy itt lehetsz és hallgathatsz, míg én úgy teszek, mintha nem vennélek észre...
– Gavril sosem fizetne ilyesmiért... – mondtam kedvetlenül.
Tüphón elérte, amit akart, mert a szívem elnehezült a gondolattól, hogy megfosztana a zenéjének élvezetétől. És Gavril említése ugyancsak borússá tett mindig. Ez a név valahogy visszarántott a valóságba, amit Tüphón sátrában teljesen félretettem.
A fejem hirtelen hasogatni kezdett. Látásom elhomályosult, és éreztem, ahogy úrra lesz rajtam az ismerős fájdalom. Kesztyűs kezem a halántékomra szorítottam, úgy próbáltam enyhíteni.
Tüphón azonnal talpon volt, hogy segítsen.
– Egy pillanat, és hozom a gyógyszered – mondta nyugtatólag megérintve a vállam, azzal eltűnt a sátor hátuljában.
Néhány perc múlva egy csészével tért vissza, és mindjárt a kezembe is adta, én pedig habozás nélkül fogadtam el és kortyoltam bele az italba.
A csészében a szokásos kombucha gombából készült tea volt. Ez volt az a gyógymód, amit Tüphón érdemesnek talált kipróbálni. Persze kikérdeztem erről is a férfit. Elmondása szerint ezt a teát századok óta alkalmazzák különféle betegségek hatékony kezelésére, Kínában és más országokban is. Hogy Tüphón honnan jutott az alapanyaghoz, az rejtély volt. De bárhonnan is bűvölte elő, az egyszerű, barnás, teaszerű folyadék mindig ott állt az asztalán, két-három nagy üvegben tárolva. És nem volt hatástalan.
Három hete, hogy először kínált ezzel az itallal, és azóta a rendszeres fejfájásaim sokkal elviselhetőbbé és ritkábbá váltak.
Míg ittam csendben, vendéglátóm gondolataiba merülve vette kézbe ezúttal hegedűjét, és szakértő mozdulatokkal kezdte felhangolni a hangszert.
Alighogy figyelmét a hegedűnek szentelte, a sátor bejárata meglibbent, és egy nem várt látogató termett közöttünk.
– Tüphón! Tüphón! – sípolt egy vékony hang, és egy kisfiú szaladt el előttem, majdnem kilökve a csészét a kezemből. Meglepő fürgeséggel egyenesen a maszkos férfihoz szaladt.
A bűvész nem volt annyira meglepve, mint én. Sőt még csak idegesnek sem tűnt a váratlan betöréstől.
– Neked is jó napot, Lev! – üdvözölte a gyereket, és máris letette a hegedűt, és a kis betolakodóra figyelt. – Mi járatban?
– Tüphón, megvan, amit kértél! Megtaláltam! Találtam egyet!
A hét-nyolc éves forma fiú egészen fel volt dobva, alig bírt magával.
Elöl hiányzó metszőfoga között fütyült az F hang, és az Ó-t kicsit túlzottan elnyújtotta. Nem igazán állt rá a nyelve erre a számára teljesen idegen névre. De ez nem tántorította el attól, hogy sűrűn és lelkesen ismételje. Ez akaratlanul is megmosolyogtatott.
De a mosolyom elhalványult, ahogy észrevettem a fiúcska szegényes öltözetét, piszkos végtagjait és elkeserítő soványságát. Egy kis utcagyerek lehetett, vagy alig több annál.
– Akkor hadd lássam!
Tüphón mintha osztozott volna a fiú lelkesedésében, vagy legalábbis kiválóan játszotta el a gyermek kedvért.
Lev kinyújtotta vékony karját a magasba, de persze a férfinak le kellett a fiúhoz térdelnie, hogy igazán lássa, amit a gyerek szorongat.
– Ez az, ugye? Olyan, mint a múltkor, ami átváltozott! Ez is varázslatos, ugye!
Tüphón kinyitotta a kicsiny markot, és szemügyre vette a tartalmát.
Zsámolyomon ülve én is láthattam, mi az, amit Lev olyan nagy örömmel szorongatott.
Nem volt az más, csak egy közönséges, szürke kavics. Sem színben, sem alakban nem volt csodálatos vagy különleges. Egy kerek, a fiú tenyerében pont elférő kő volt.
Kíváncsian figyeltem, a jelenet hogyan folytatódik.
– Még szép, hogy varázslatos, Lev! – felelt Tüphón. – Már csak az a kérdés mit szeretnél mivé változzon?
A gyermek szeme felcsillant, ahogy agya elkezdte a lehetséges átváltozásokat sorra venni.
Arca egészen kipirult örömében. Igazán erősen törte a fejét, de végül csak annyit tudott mondani:
– Nem tudom... valami jóvá!
A férfi felnevetett, és összeborzolta Lev szőke fürtjeit.
– A legjobb választás! – mondta jókedvűen. – Akkor készen állsz?
A fiú hevesen bólogatott, és varázskavicsát a bűvész felé nyújtott tenyerébe helyezte.
Tüphón markába zárta a követ.
Aztán szétnyitotta hosszú ujjait, hogy Lev jól lássa, a kő még nála van. A fiú megigézve csüngött minden mozdulatán. A férfi egy lassú, jól látható mozdulattal elhúzta szabad kezét a követ tartó tenyere fölött. Mire a mozdulat véget ért, a kő nem volt sehol. Egyszerű kis trükk volt, de a fiú teljesen elámult.
– Most hol van? Mi lett vele? – kérdezte izgatottan, nagy, kerek szemekkel vizslatva az üres tenyeret.
– Türelem, Lev. Várd csak ki a végét.
Tüphón hangja végtelenül szelíd volt, és a gyermek azonnal igyekezett a legtürelmesebbnek mutatkozni az ő kedvéért.
A bűvész megismételte ugyanazt a lassú mozdulatot, amivel a kavicsot eltüntette. És csodák csodájára tenyere már nem volt üres. Egy pénzérme csillogott a kezében.
– Ez elég jó dolog, ugye? – kérdezte a fiút a férfi, és két ujja közé fogta a pénzdarabot. Le mertem volna fogadni, hogy a gyermek még sosem tartott a kezében ekkora értékű pénzt.
Lev szóhoz sem jutott az ámulattól.
Tüphón megfogta a kis kezet, és a fiú tenyerébe tette az érmét.
– Az enyém? – kérdezte elhűlve Lev.
– Persze, hogy a tiéd. Te találtad a varázskövet – bólintott a férfi. – De meg kell ígérned, hogy nem adod oda senkinek. Sem apádnak, sem anyádnak. Tedd el, és okosan költsd el.
– Úgy lesz, uram. Köszönöm! – örvendezett Lev, azzal szinte eszét vesztve a boldogságtól zsebre vágta az ajándékot, és iszkolt volna ki a sátorból. Ám most mozgásában feltűnt valami, ami eddig elkerülte a figyelmünket. A fiú sántított. Bal lábával valami nem volt rendben.
Lev nagyon igyekezett, de nem jutott el a sátor kijáratáig.
Mikor felbukott, azonnal felugrottam, hogy a segítségére legyek.
Ruhám állapotával nem törődve térdeltem a fiú mellé.
– Megütötted magad? – kérdeztem riadtan.
– Nem, asszonyom... – vágta rá, de láttam arca megrándult a fájdalomtól.
Mielőtt további kérdést tehettem volna fel, Tüphón is ott termett a gyermek mellett.
– Hol fáj? – kérdezte, és ezúttal éreztem nyugalma megrendült.
– Csak a lábam...
– Fel tudsz állni?
– Azt hiszem, igen...
Tüphón felsegítette a fiút, de nem engedte, hogy az szó nélkül elfusson. Letérdelt hozzá, mint az előző jelenetnél, ám ezúttal mindkét kezét a gyermek vállára tette, hogy az ne mozdulhasson.
– Lev, miért nem szóltál, hogy baj van? – nézett a fiú szemébe, és hangja most egy árnyalattal szigorúbb volt. A gyermek nem felelt a kérdésre. A padlót szuggerálta, szemeit lesütve. – Megígérted, hogy ilyesmiről nem hazudsz nekem.
– Tudom, de én...
– Ha hazudsz nekem, többé nem lehetünk barátok.
Lev felkapta a fejét, és jól láttam, riadt könnyek gyűlnek kék szemében.
– Mi történt?
– Csak a Sasha kergetett, én meg leestem a lépcsőn...
– Lev, kértelek, hogy ne hazudj!
A fiúcska ajka bűnbánóan lebiggyedt, de szólni nem tudott.
Tüphón szemében égett a harag, de nem a gyerekre volt dühös. Nem mertem beleavatkozni, bár sejtettem már, miről lehet szó.
– Az apád volt, igaz? Már megint részeg volt, ugye?
A maszk alól hallatszó hang egészen másként csengett, teljesen átszínezte az indulat.
– Nem, most nem ivott, csak mérges volt az egyik vevőjére...
A férfi elfojtott egy durva káromkodást.
Aztán gondolkodás nélkül felvette a gyereket a földről. A vékony kis alak még kisebbnek tűnt Tüphón karjában. Lev meg sem nyikkant, megszeppenve kapaszkodott a bűvész nyakába.
Tüphón leültette a fiút a nem messze lévő íróasztal tetejére.
Mogorva szótlansággal hajtotta fel a fiúcska koránt sem új és tiszta nadrágjának szárát, hogy szemügyre vegye a sérült végtagot.
Ami akkor világossá vált, az végtelenül elkeserítő volt. Gyomrom összerándult a látványra. A fiú bal lába egyértelműen eltört a közelmúltban, és megfelelő ellátás híján a csont rendellenesen, deformáltan forrott össze.
Láttam, Tüphónnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fedje fel a gyerek előtt, mennyire, milyen pokolian dühös.
Óvatosan végigtapogatta térdtől bokáig a vékony kis lábat. Lev még mindig hallgatott, úgy, ahogy a szigorú büntetéshez szokott, szerencsétlen gyerekek szoktak. Csupán szipogása hallatszott néha.
– Mikor történt ez, Lev?
Ezúttal volt a fiúnak annyi esze, hogy az igazat mondja.
– Pár hete... – ismerte be.
– Az Istenért, te fiú! Miért nem jöttél ide azonnal?! Ne merd azt mondani, hogy nem fájt, mert ez bizony átkozottul fájhatott...
– A mama adott vodkát, hogy tudjak aludni, aztán már nem fájt annyira...
Most én fojtottam el egy cifra szitokszót ezt a történetet hallva.
Tüphón hallgatott. Ha megszólal, olyasmit mondott volna, ami csak megijeszti a gyereket.
Nem kellett értenem hozzá, én is láttam, hogy a deformitás már helyrehozhatatlan. Lev sántítani fog élete végéig.
De Tüphón legalább a fájdalom ellen tenni akart valamit.
– Sorana, maradj itt vele egy percre! – utasított engem. – Lev, fel ne állj, amíg nem mondom!
Tüphón ismét eltűnt a sátor egy hátsó zugában, és jó néhány percig nem láttuk viszont.
Nem nagyon tudtam más tenni, mint álltam a fiúcska mellett, és a szőke fejet simogattam, próbálva nyugtatni a fiút.
Tüphón egy porcelán mosdótállal tért vissza, és néhány gézcsíkkal. Sietve letett mindent az asztalra Lev mellé, és nekilátott, kaftánja úját feltűrve, az anyagdarabokat beáztatni a tál tartalmába. Mindjárt éreztem a gyógyfüvek átható, erős illatát.
Lev nem mert mozdulni sem, de riadalma nem múlt.
– Ez most fájni fog? – kérdezte fogvacogva.
– Nem. Nyugodj meg! – csitítottam. – Tüphón borogatást tesz a lábadra, és már nem fog fájni. De nyugton kell maradnod, Lev.
– Add neki oda a hegedűt, Sorana! – szólt Tüphón.
Bár meglepett az utasítás, óvatosan megfogtam a hangszert, és a fiú kezébe adtam.
Levnek túlságosan nagy volt a felnőtt méretű hegedű, de csodálkozva nyugtáztam, hogy ez cseppet sem zavarja. Kényelmesen elhelyezte az ölében, hogy pengetni tudja a húrokat. Egyértelmű volt, hogy nem most először engedte meg Tüphón, hogy a kezébe vegye a hangszert. És a fiú máris kevésbé volt feszült, amint a hurokkal bíbelődhetett.
– Szabad játszanom? – érdeklődött Lev egyszerre ismét fellelkesülve.
– Emlékszel még arra, amit a múltkor tanítottam neked?
– Igen, uram! – bólintott magabiztosan a fiú.
– Akkor hadd halljam!
Lev máris minden figyelmét a hegedűnek szentelte. Vékony kis ujjai nem várt ügyességgel találták meg a megfelelő hangokat. Néhány pendítés után már én is felismertem egy orosz népdal körvonalait. A dal nem volt túl nehéz, de nem is tartozott a legegyszerűbbek közé. A fiúnak határozottan jó hallásának kellett lennie.
Míg Lev el volt foglalva a dallal, én és Tüphón óvatosan betekertük a sérült lábát a beáztatott gézzel.
– Lev, játszd csak újra az előző három hangot! Tudom, hogy hallottad, hogy hamis volt, ne légy hanyag!
– Azt hittem, nem veszed észre!
– Nincs olyan szerencséd. Játszd csak újra!
A fiú tette, amit a férfi mondott. Még egyszer lepengette a hangokat, és ezúttal tisztán, pontosan. Tüphón közben rögzítette a kötést, és ellenőrizte még egyszer, hogy nem túlságosan szoros-e.
– Madame, képzelje, Tüphón azt mondta, ha sokat gyakorlok, lehetek Mozart... – újságolta nekem a fiú, és csillogó szeme újra mosolyra bírt. – És Franz Liszt is!
– Lev, Liszt zongorista... – javította ki Tüphón elnézően. – És nem gondolod, hogy Mozart és Liszt egyszerre egy kicsit sok?
– Nem!
– Jól van, majd szavadon foglak egyszer! De nagyon sokat kell még gyakorolnod addig!
– Ha nekem is lesz hegedűm, mindig játszani fogok, egész nap!
– Még a legnagyobb művészeknek is kell pihenniük! – mondtam most én. – És legfőképp most arra kell koncentrálnod, hogy a lábad meggyógyuljon.
– A madame-nak igaza van – mondta Tüphón, és kivéve a hegedűt a kezéből, óvatosan lesegítette a fiút az asztalról a földre.
Lev kicsit bizonytalanul megállt, és nem mert azonnal a bekötözött lábára nehezedni. Aztán úrrá lett félelmén, és végül meglepetés ült ki az arcára fájdalmas grimasz helyett.
– Most pedig menj szépen egyenesen haza – kérte Tüphón a fiút. – És ne feledd, hogy jobb, ha elkerülöd apádat... – tette hozzá, és láttam az együttérző szomorúságot a szemében. – Ha baj van, gyere ide hozzám. Megértetted?
– Igen – bólintott a szőke kis fej, és a kék szemekből megható hála sugárzott.
– Na menj, ne húzd tovább az időt.
– Viszontlátásra, asszonyom! – mosolygott rám foghíjával.
– Vigyázz magadra, Lev!
Szinte már meg sem várta a válaszomat, nekiiramodott. Bár sántasága egyértelmű volt, mintha valamivel kevésbé lett volna nehézkes a járása.
Mégis a légkör. amit a bicegő kis alak maga után hagyott, nehéz és feszült maradt.
Némán visszaültem a zsámolyra, és vártam, hogy Tüphón megtörje a csendet.
Egy darabig mozdulatlanul állt a sátor bejáratánál, és mintha nem tudta volna levenni a szemét a távolodó fiúról.
Aztán halálos szótlanságba burkolózva odasétált az asztalhoz, amin a mosdótál állt. Szinte biztos voltam benne, hogy a férfi annyira dühös, hogy az én jelenlétemről meg is felejtkezett.
– Mozart és Liszt... – suttogta síri, levert, gyászos hangon. – Szerencsétlen gyermek... nem ezt érdemelte...
Szóra nyitottam volna a szám, de akkor Tüphón váratlanul felkapta a mosdótálat, és olyan erővel vágta földhöz, hogy az azonnal ezer darabra tört.
– A pokolba! Nem ezt érdemelte!
Hangja egészen eltorzult az iszonyú haragtól.
– A saját apja nyomorította meg és tette tönkre a jövőjét! Az az undorító féreg!
Ismét széttört valami a földön, és egy darabja zsámolyom mellett, cipőm orránál kötött ki.
Tüphón tombolt, és be kellett valljam, engem magamat is alig tartott vissza valami attól, hogy ordítsak. Keserű elszörnyedés maradt bennem is Lev sorsára gondolva.
– A fiú tehetséges... talán...
Tüphón gúnyosan felnevetett, amit majdnem félelmetesebb volt hallani, mint azt ahogy tör-zúz.
– A tehetség mit sem ér, kedves Sorana, ha hozzá nem vagy olyan, mint más!
Az a végtelen keserűség, ami hangjából kicsengett, teljesen összeszorította a szívem.
– Ezt a gyermeket kicsúfolják, kiközösítik és megvetik majd! Az álmait megölik, mielőtt még szárnyra kaphattak volna...
A férfi fájdalma ott remegett minden szóban, és engem is hullámként öntött el.
– Nem lesz belőle Mozart... nem lesz talán még hegedűje sem... és mindez az apja miatt...
Figyeltem az asztalnál álló sötét alakot, amely minden izmában remegett a tehetetlen haragtól.
Azt kívántam, bár tehetnék valamit. Bárcsak valahogy segíthetnék elviselni Tüphón fájdalmát.
Nem gondolkoztam el azon igazán, mit is teszek. Csak csendben odasétáltam a férfihoz. Egyik kezem vállára fektettem nyugtatólag, másikkal pedig az asztallapon dühösen ökölbe szorult ujjakat érintettem meg. Figyeltem, ahogy meglazulnak a férfi izmai. Talán sosem voltam még ennyire közel Tüphónhoz, de úgy éreztem, nem lehet helytelen, amit teszek.
– Meg kellett volna ölnöm az apját, mielőtt még tönkretette a fiút... – suttogta még mindig dühtől elvakultan. – Tudtam, hogy milyen, hogy hogy bánik vele. Meg kellett volna tennem... de helyette csak dalokat tanítottam neki, amivel most már semmit sem ér.
– Ez nem igaz – mondtam halkan. – Te boldoggá tetted a fiút, Tüphón. A zenével az élete könnyebb lehet... lesz hová menekülnie, amikor úgy érzi, a világ túlságosan kegyetlen vele.
Nem felelt azonnal. Válla feszültsége engedett. Ujjai megtalálták az enyémet.
– Pont, mint ahogy én teszem – mondta alig hallhatóan.
– Pont, ahogy te – értettem egyet vele. – És talán lesz még valaki olyan szerencsés, mint én, és hallhatja majd őt zenélni, ahogy én téged.
A férfi hallgatott, aztán félig felém fordult, elhúzódva tőlem, de kezem nem lökte el magától.
Arcomat tanulmányozta olyan elmélyülten, mintha most látna először. Tekintete egészen zavarba hozott. Próbáltam állni pillantását, de túlságosan feldúlt voltam hozzá. Végül én húztam el a kezem, és tettem néhány lépést, hogy a távolság megnyugtatóbb legyen közöttünk.
– A fiú örülne egy hegedűnek... – idézte fel Tüphón. – Akkor hát kapni fog egy hegedűt.
Döntése végleges volt, én pedig végre képes voltam mosolyogni.
– Ez nagyszerű ötlet – helyeseltem.