Tüphón arca

• 8.Fejezet •

Az érzés, hogy álmodom, mindig kísértett, attól a perctől, hogy Tüphón hegedűjátéka a sátrába csalt. Mintha azok a bűvös, delejes hangok sosem szűntek volna meg teljesen, ott voltak mozdulataiban és szavaiban is.
Ott duruzsolt mind a férfi körül, és elmém betöltötte a zenéje.

Korábban nem hittem, hogy van bármi ebben az életben, aminek hiánya nélkül nem tudnék élni. Csupán a levegő volt az, amit értelemszerűen nem tudtam volna nélkülözni.

De az a néhány hét, amit Tüphón betegeként töltöttem el, szokatlan következtetésre juttatott; immár volt még valami, amit egyenértékűnek éreztem a tüdőmet megtöltő, engem éltető levegővel.
Tüphón zenéje volt az.

Nem volt rá logikus magyarázatom, miért, de szükségem volt rá.
Szükségem volt arra, hogy halljam.
Nem mondtam el a férfinak, de szinte biztos voltam benne, hogy nem csupán a gyógyszereinek köszönhettem azt, hogy állapotom kezdett javulni. A dalok, amiket Tüphón játszott, a hangok, amiket hangszereiből kicsalt, ugyanolyan gyógyító hatással voltak, mint a főzetei. Ha hallhattam őt játszani, fájdalmam nem kínzott, testem nyugodt volt és békés.

Néha voltak még rohamaim. Az eszméletvesztések bosszantó részei maradtak életemnek, de számuk ritkult. Nem kellett szüntelenül tartanom tőlük.
Úgy tűnt, az álom, amiben éreztem magam, nem rémálom.

Az az időszak, amit csupán magamban töltöttem Tüphón mellett, békés volt. Gavril nem volt otthon, üzleti ügyben járt az évnek ebben a szakában mindig. Két éve még magányosan töltöttem volna ezt az időt, de most volt társaságom, nem is akármilyen.

 Tüphón társasága olyasmi volt, amit sosem reméltem tőle. Azt hittem, engem ugyanolyan távolságtartással kezel majd, mint a többi betegét. De mégis, a velem való viszonya más volt.

Korántsem mertem volna a barátomnak nevezni, de mintha az én jelenlétem kevésbé irritálta volna őt. Nem tudtam megmondani, mi az oka mindennek, és valami azt súgta, jobb, ha nem próbálom kideríteni, csak beletörődöm.

Néha, mikor elkísértem a férfit az erdőbe gyógyfüveket gyűjteni, mellette vagy a hóban hagyott nyomában lépdelve, az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy csak az tartja mellettem Tüphónt, hogy haldoklom. Az a tény, hogy már nem sokáig leszek ezen a földön, készteti a férfit arra, hogy magával vigyen sétáira, hogy vendégül lásson sátrában és olyasmit mutasson magából, amit másnak nem fedne fel. Mert talán holnap már nem leszek, csakis ezért tölti velem a mát.

Keserű mosolyra késztetett ez a megérzés, és arra, hogy soha se mondjak nemet arra, ha a férfi magával vinne valahová.
Megesett, hogy a napnyugta után is a Yahontov birtok erdejében kóboroltunk.

 Mindig arra figyelmeztettek, hogy kerüljem a sötét erdőt. Tüphón megtanított rá, hogy nem kell tartanom az éjszakától, sötétségtől. Én lámpásom fényénél, a férfi pedig akár anélkül is elboldogult a fák között.

Az éjszakai erdő pedig nyugodt békés, háborítatlan hely volt.
Míg bizonyos növényfajtákat kerestünk, amelyeket gyógyításra használt fel, Tüphón gyakran mesélt. Történeteket mondott, amelyeket utazásai során hallott, vagy magát az utazásainak történetét mondta el. Nem lehetett nem teljes figyelemmel hallgatni szavait. Néha szinte semmi valóságtartalma nem volt a meséinek, mégis ugyanúgy bűvkörébe vont velük, mint a zenéjével.

Bár huszonhárom évesen már jócskán kinőttem a gyerekmesékből, élvezettel hallgattam a férfit. Szavai nyomán elmém megtöltötte a sötétbe boruló erdőt minden létező folklór varázslatos lényeivel, amit csak Tüphón ismert.